Kép: Zelk Zoltán - www.stefan2001.blogspot.hu
Ez hát a nyár.
Telthúsú földeken
zihál a forró, fulladt szerelem.
Az erdő zöld kendője lángban áll,
tűzzel harap, tűzzel ölel a nyár
s melyek lágyan vigyázták arcodat:
fölégeti a bújó árnyakat.
S a szél, a szárnyas, perzselten lehull
s a porban verdes, mint ki megvakul -
Forró és barbár ez a szerelem,
lánggal vonaglik testes földeken!
Zápor után
puffadt falevelek
kortyolják még az esőcseppeket.
Két gyönge csepp a levélről lehull
és gyönggyé válva a gallyon gurul:
tátott szájjal várja alant a sár -
szuszogva, telten elalszik a táj.
Mint tenger fenekén
járunk az alkonyatban,
süpped a délután s a fák között kilobban
ezernyi apró lángja. Dagad, nő az iszap
s bogozza sűrű inda a hajló ágakat.
És futva, mint menekvők a drága kincseket,
gyíkok viszik szájukban az elhullt perceket.
"Az már ott a határ" -
emeli kurta karját
s mutatja a favágó a folyó lenge utját.
"Az már ott a határ..." Igy köszön jóesténkre
s felénk köszön villózva, törött fénnyel fejszéje.
S indul. Dúsgőzű alkony emeli óriásra:
az égi fák közt csapkod, verekszik már baltája!
Ez már
ott a határ...
Reánk esteledik:
meglessük most a táj
estéli színeit!
S ki tudja, tán a fák,
ha az erdő izen:
a tulsóparti fák
átszöknek a vizen...?
A cigány-
gyerekek
sohasem alszanak?
Nézd kedves, ez is itt
már elébünk szalad!
Az apját várja tán?
Nincsen apja neki.
Az anyját várja tán?
Anyját sem ismeri.
Fekete, mint a föld,
a földből nőtt ki ő,
két karja, mint a fű,
a földből bujt elő.
S miként a szomju fű
kér esőcseppeket,
ugy nyul felénk keze:
"Fillért és kenyeret..."
- Ez itt már a falu,
menjünk kedves, haza -
gyümölcsfákat ölel
a cigányéjszaka.
Hogy tudsz örülni
minden kis virágnak,
leguggolsz hozzájuk s beszélsz velük.
Körötted duzzogva, irigyen állnak
a fák s rázzák, csörgetik levelük:
hogy őket is vedd észre már, csodáljad
kövér derekuk, izmos karjaik...
s te nevetve gügyögsz egy szarkalábnak,
mely rádnyitja sötétkék szirmait.
S nem hal meg, hogy letéped: ugy piheg
kezedben forrón, mint egy kis csibe.
A hajnali mezőn
varjak tipegnek.
Még csak városban láttál varjakat:
a vacogó, dermedt téli ligetnek
panaszolták a legyilkolt nyarat.
Nézzed, milyen komolyan lépegetnek,
tudják, kihuny a hajnal és a nyár,
mindent tudnak már e szomoru bölcsek
s szavuk virágnak, fűnek mondja: "Kár."
"Kár nyilni, nőni: jő a pusztulás..."
Hajnali mezőkön tipeg a gyász.
A faluból
kis kék fazékban
tejfelt, túrót hoztunk ebédre
s az ételszagra már körénk gyűl
a nyár kolduló szárnyas népe.
Legyek s darazsak vad haraggal
a fazék száját körüldongják:
lásd, édesem, még itt is minden
idézi a szegénység mocskát!
Mozdulatlanul
csak feküdni,
feloldódni a sürü tájba',
amig az értelem elzsibbad
s nehéz sorsunk, mint illó pára
az égre száll. A fákra gondolj,
gondolj a kotyogó patakra,
lásd élnek ők: színnel, dús nedvvel,
habár célját egyik se tudja.
Hát céltalanul, csak feküdjünk,
oldódjunk fel a sűrű tájba',
amig az értelem elzsibbad
és elszáll sorsunk, mint a pára.
Hazám ez,
kedves, ez az én hazám...
Hazám... Oly furcsa... még sohase mondtam...
Remegve bocsájtja utra a szám
a szót, mely szállana, de lásd, megtorpan.
Miért e szorongás, e dúlt szemérem,
hogy vallani és szállni fél a szó?
«Hazám...» Talán már a visszhangot félem,
mely vércseként lecsap reá: zsidó...?
Falvak gyülnek körém
s csontos szegények
s körém gyűl hajnal, dél és alkonyat.
Szaladnék innen? Láncnál is erősebb,
mik e földhöz kötöznek: a szavak.
"Pa-tak" - csattogja felém a futó viz
s a hulló levél azt nyögi: "A-var",
"zsa-rát" - sziszegi az ellobbanó tűz...
Hazám a vers: s ez a haza magyar.
Három nap...
Arcunk őrzi
s leheletünkben ring már,
leheletünkben hajlong
a lankán minden füszál.
Három nap... nékünk is nyilt
egy csöppnyi rés az évben -
hangod szelíd futását
rejti a táj szivében.
Megyünk haza
szekéren,
por füstölög a tájon.
Búcsúzik a vidék már,
hogy lágy emlékké váljon!
Nézz vissza, kedves, s nézz fel
a varjufellegekre:
károgva, lomhán szállnak
tul, a határ-hegyekre.
Forrás: Nyugat 1935. 11. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése