Megöregedett, szép, szelid arcot
szeretek nézni, -
galambősz nyugalom arcát...
mennyi bünök mellett suhant el az,
ó, mennyi bús gyarlóságon mosolygott.
Bámullak, asszonyos öregség,
mint ijjat, melynek nyila messze röppent
a kéklő végtelenben,
mely lágyan remeg, mint az alkony,
mely már nem kérkedik biborral és arannyal,
hanem a véletlenül arraszálló
felhőkre szórja szürke mosolyát,
mely minden sötéten átrepült,
határozottan, mint a villám,
de milliószor szelidebben.
Ó, körülbástyázott öregség
hadd fogadjalak be
határtalan fiatalságomba!
Forrás: Nyugat 1926. 15. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése