Kép: Ambrus Zoltán
dolgozószobájában (ismeretlen fényképész felvétele) - nyugat.oszk.hu
- Humoros ez az uzsonna-rendelet,
annyira céltévesztett - mondja egy kávés - és egyszersmind elszomorító, mert
mindenkinek csak kár, senkinek sem haszon. Hogy minden gyermeknek, aggnak és
betegnek jusson tej, ezt mi kávésok is hőn kívánjuk, de hát így majd több tej
jut nekik? Lesz olyan gyermek, agg vagy beteg, akit ez a rendelet hozzásegíthet
csak egyetlenegy pohár tejhez is? Dehogy! Először is, ha mi délután nem adhatunk
tejeskávét a vendégeinknek, ezzel még nem szabadul fel négyezer liter tej, csak
ennyivel kevesebbet fognak behozni a fővárosba. Mert a környéken lakó
tejtermelőt, aki most már otthon is ugyanúgy vagy még jobban tudná értékesíteni
a tejét, csak velünk kötött szerződése bírta rá, hogy behozza a tejet
Budapestre, és ha mi fölmentjük őt szerződéses kötelezettségének teljesítése
alól, nem lesz olyan bolond, hogy azt a négyezer liter tejet, amelyet mi
ezentúl nem használhatunk, továbbra is beszállítsa a városba, mikor otthon
ugyanolyan áron adhatja el, költség és fáradtság nélkül. De tegyük fel, hogy
mégis behozza Budapestre. Hát most már ez a négyezer liter tej a gyermekek,
aggok és betegek poharába fog befolyni?... ahol különben, ebben a temérdek
pohárban, annyi volna, mint pár csepp, vagyis semmi? Szó sincs róla. A termelő
ezt a tejmennyiséget a vendéglőknek, szállóknak, kluboknak és mindenekelőtt a
kávéméréseknek fogja eladni, amelyeknek ezentúl annyival több tej kell,
amennyit mi délután nem szolgáltathatunk ki. A humoros rendelet ugyanis se
ezekkel, se a tejivócsarnokokkal nem érezteti a szigorúságát, csak éppen velünk
meg a cukrászdákkal. Mi lesz tehát a rendelet következése? Hogy azok a
vendégeink, akik háromnegyed háromkor még nem akarnak uzsonnázni, ezentúl a
kávémérésekben, a tejivócsarnokokban, a klubokban vagy a café-restaurant-okban
fogják meginni a tejeskávéjukat. És ha az csak humoros, hogy a gyermekek, az
aggok meg a betegek ezentúl sem kaphatnak többet, mint eddig, egy félpohár
tejjel se, - mert ez, úgy látszik, semmi módon nem lehetséges, - az már
elszomorító, hogy ellenben mi, kávésok, tönkre fogunk menni. A vendégnek sem
kellemes, hogy ez a rendelet egy kicsit megsétáltatja, de a vendégnek csak
annyit jelent a dolog, hogy ezentúl más helyiségben fogja meginni azt a tejet,
ami a gyermekeknek, betegeknek és aggoknak kellene. Már most, ha ezeken úgysem
lehet segíteni, mi értelme annak, hogy mi mégis károsodjunk? Tessék elvonni a
tejet azoktól a magánosoktól, akik nem gyermekek, nem aggok és nem betegek!
Akik a tejet megvásárolják anélkül, hogy ezt a visszaélést valami egyébbel is
tudnák igazolni, mint hogy ők táplálkozni akarnak! Akiknél a tejfogyasztás csak
luxus, dőzsölés, akik a tejjel tivornyáznak!
Nekünk a tej nem luxus, hanem
exisztenciális kérdés, mi a tejet nem isszuk meg, nem fogyasztjuk, hanem tovább
adjuk. A magánosok nem tarthatnak igényt a tejre, ha nem öregek, betegek vagy
gyermekek, de mi, akik nem használjuk el a tejet, mint a magánosok, csak
felhasználjuk, mi igényt tarthatunk rá, mert nem akarjuk élvezni, csak megélni
akarunk belőle. Hogy mi se a gyermekeknek, öregeknek és betegeknek adjuk oda a
tejet, ez igaz, de nem a mi dolgunk, hogy a vendégeinket bírálgassuk, ha ők
dőzsölésre használják fel a tejet, ezt végezzék el a lelkiismeretükkel, mi
üzletemberek vagyunk, akik meg akarunk élni és semmi közünk hozzá, ha
vendégeinknek van szívük, felhabzsolni a tejet a gyermekek, öregek és betegek
elől. És ha a Közélelmezési Hivatalban nincs annyi méltányossági érzet, hogy
belássa, mennyivel több joggal tart igényt a tejre az, aki üzletet akar
csinálni vele, mint az a másik, aki csak táplálkozásra akarja felhasználni,
akkor kérünk egyenlő bánásmódot! Ha mi kávésok délután nem adhatunk tejet vagy
tejeskávét a vendégeinknek, akkor ne tessék megengedi ezt a vendéglőknek,
szállóknak, kluboknak, kávéméréseknek és tejivócsarnokoknak sem! Mert bár távol
van tőlünk minden ellenséges érzület, szó nélkül nézni, hogy éppen az
gazdagítsa meg a konkurenseinket, ami bennünket tönkre juttat, ez már egy kicsit
sok volna, hogy éhenhaljunk, de még hozzá meg is pukkadjunk a dühtől, ennyit
már nem lehet megkövetelni tőlünk. Viszont, ha már ennek a rendeletnek
okvetetlenül tönkre kell tennie bennünket, akkor menjünk tönkre minél szebb
társaságban, szíveskedjenek velünk tartani a vendéglősök, szállótulajdonosok,
klub-bérlők meg a többi urak is, és mindenekelőtt a kávémérés- meg a
tejivócsarnok-tulajdonos urak kezdjék meg a sort, végre is ők, akiknek soha sem
kellett fényes lojalitásra, sok újságra stb. költekezniük, azzal, hogy főképpen
a tejpusztításból éltek, még nem szeretek érdemet rá, hogy kibújhassanak az
alól, ami bennünket lesújt. Mert, bár senkinek sem kívánunk rosszat, enyhülést
adna bánatunkban az a tapasztalat, hogy nem csak mi magunk vagyunk a
kárvallottak; már a költő megmondta, hogy valamelyest vigasztalni szokta a
bajbajutottakat, ha társaik vannak a szerencsétlenségben...
- Humoros az ön panaszkodása -
feleli a fogyasztó a kávésnak. - Először is, mondja ön, naponta mindössze
négyezer liter tejet uzsonnáztak el a budapesti kávéházakban, hát érdemes erről
a semmiségről csak beszélni is, amíg naponta háromszázezer liter tejre volna
szükség? Másodszor, folytatja, ez a négyezer liternyi csekélység se juthat el a
gyermekekhez, aggokhoz és betegekhez, mert a termelő azt a tejmennyiséget,
amelyet a kávésok szerződéssel kötöttek le és most felszabadítanak, nem fogja
többé Budapestre szállítani, hanem otthon adja el. Harmadszor, végzi, ha ez a
négyezer liter tej Budapestre kerül is, magánosok zsákmánya lesz, vagy - ami
még rosszabb - a vendéglősöké, szállótulajdonosoké, klub-bérlőké, sőt,
meglehet, legnagyobb részben a kávémérés- és tejivócsarnok-tulajdonosokat fogja
hizlalni, hogy ezek még könnyebben csinálhassanak konkurenciát a kávésoknak...
pedig, ha igazság volna a földön és ha meglelné illő jutalmát az az
önzetlenség, mely sok újságot tart és méregdrága lojalitásokban fontoskodik a
közönség minden kényelméről, akkor a gyermekeken, öregeken és betegeken kívül
csak a kávésok juthatnának tejhez. Így panaszkodik ön nekem, abban a
föltevésben, hogy én együtt érzek önnel, mert hiszen a rendelet engem is
megfosztott vagy a délutáni kávémtól vagy a kényelmemtől. Nos, én nagyon meg
tudom érteni azon való csodálkozását, hogy a café-restaurant tulajdonosának
miért szabad az, ami a kávésnak nem szabad, de az ön humoros érvelése mégis azt
a humoros alperest juttatja eszembe, aki kijelentette, hogy: "Először is,
felperes nekem soha semmiféle korsót nem kölcsönzött. Másodszor, a korsó már
akkor is törött volt, amikor kölcsön kaptam. Harmadszor, én felperesnek a
korsót, amely azóta csakugyan eltörhetett, teljesen épen adtam vissza."
Nem, tisztelt előttem szóló úr, önt ez a rendelet nem fogja tönkretenni.
Lesznek vendégei, akik ezentúl is önnél fogják meginni a délutáni tejeskávéjukat
s megrendelik ezt már háromnegyed háromkor, lesz, még több, olyan vendége, aki
ezentúl mást fog uzsonnázni, a legtöbb vendége pedig, miután a kávémérésben, a
tejivócsarnokban vagy a café-restaurantban meguzsonnázott, ezentúl is sietni
fog az ön fényes lojalitásába, újságot olvasni, biliárdozni vagy a járókelőket
nézegetni. De mit szóljak ehhez a rendelethez én, a fogyasztó, akit még az ág
is húz?! Számítsa csak ki, mennyivel több költséget jelent nekem ez a kis
változás! Arról nem is beszélek, hogy ezentúl is el fogok járni a kávéházba, de
ezentúl el fogok járni még egy másik uzsonnázó helyiségbe is, hogy ezentúl
kétfelé fogok költekezni és kétfelé fogok borravalót adni, erről ne is legyen
szó. De, lássa, annak örömére, hogy ezentúl minden uzsonna-kedvelő rájuk fog
szorulni, valamennyi kávémérés, tejivó-csarnok és café-restaurant fölemelte a
tejeskávé árát, de a tejes csokoládé és tejes tea árát is. Ön viszont,
bánatában, fölemelte a tejeskávét pótló uzsonna árát, a vizes csokoládé és
kakaó, a szendvics és a hígtojás, de a citromos tea is és minden, ami ehető,
tegnapról mára drágább lett önnél. Ellenben, minthogy ön ezentúl több kávépótló
ennivalót kénytelen hozatni, mint eddig, a fűszeres is fölemelte, nem tudom
hányadszor, mindennek az árát, amit ön tőle hozatni szokott, de fölemelte a
sajt árát is, mert számítani lehet rá, hogy ezentúl egyre többen lesznek azok,
akik lemondanak az uzsonnáról és e helyett sajtot fognak vacsorázni. Ennyi is
elég annak felületes jellemzésére, hányszor kell nekem megfizetnem azt, hogy
sokan valamivel több tejet szeretnének juttatni a gyermekeknek, öregeknek és
betegeknek, mit ön szerint nem lehet elérni. Megvallom, nekem már csak egy
óhajtásom volna, az, hogy bár soha semmiféle intézkedés ne történnék, semmilyen
célból, mert már régóta nem tudok olyan intézkedésről, amelyet az agyafúrtság
ki nem tudott volna aknázni a maga mindig egyforma céljára, amely meg ne
könnyítette volna valami új, ágasbogas drágítás bevezetését és megokolását. Hát
csakugyan soha sem érkezhet el az a Messiás, aki a kufároknak "ne
tovább!"-ot kiáltson?! Vajon igazán lehetetlenért imádkozik az, aki azért
epedez, hogy bár jönne már valaki vagy valami, aki vagy ami véget tudna vetni
az egymásba fogózkodó drágítók megveszekedettséget színlelő boszorkánytáncának?!
Csakugyan nem születhetik olyan hős, hogy ez ki merne kezdeni a pénz világának
azokkal a megtámadhatatlanságig félelmetes sárkányaival, amelyek már régóta
legyőzhetetlenek s amelyeknek nemcsak a zsírunk, hanem a vérünk is kell ahhoz,
hogy minden mesés lényt eltörpítő szörnyekké hízhassanak fel?! Az állam
tetszése szerint rendelkezik az életünkkel is, csak éppen a haszonszerzés szent
joga volna az az egyetlen dolog, amihez még az államnak sem szabad
hozzányúlnia?!
- Humoros alak ez a fogyasztó! -
elmélkedik a közgazdaság tudósa. - Nem tudja megérteni, hogy a drágaságba éppen
úgy bele kell nyugodni, amint nem lehet handabandázni azért, hogy esik az eső.
Nem tudja megérteni, hogy aki a drágaság ellen akar küzdeni, az éppen olyan
oktalan, mintha a tengert meg akarná verni. Meg kell végre magyarázni ennek a
szegény embernek, hogy a drágasággal meg kell barátkoznia, mert ez a háború
után is ott fog ülni a nyakán. Ha a hadsereg szükséglete a békekötés után
kevesebb lesz is, az árcsökkenésre való hajlandóságot meglehetősen
ellensúlyozni fogja a rekonstruálásra szükséges sok kiadás, az állami terhek
érvényesülése, a nyersanyag beszerzésének nehézsége, a háborúból visszaérkezők
emelkedettebb igényű életmódja és amivel talán kezdeni kellett volna, az új
vagyonok tulajdonosainak a háború után már korlátlanul megnyilvánuló
fényűzés-szükséglete. Nemcsak nálunk, hanem egész Európában. És mert így lesz,
le kell mondani a drágaság ellen való céltalan és reménytelen hadakozásról,
ehelyett tennünk kell róla, hogy elviselhessük az új állapotot. Mindenki, aki
részes a termelésben, nem csak a gazda, az iparos, a kereskedő, hanem a munkás
is legyen rajta, hogy jövedelmének fokozásával az emelkedett termelési
költségeket átháríthassa a fogyasztóra. A háború alatt megnövekedett munkabérekből
a munkásosztály nem fog engedni. Ha nem is egyszerre, de fokozatosan, egy kis
koplalás után, a szabad foglalkozási ágakban működők is meg fogják javítani
jövedelmi forrásaikat. A fixfizetéses tisztviselők a maguk erejéből nem sokat
lendíthetnek ugyan a sorsukon, de bízzanak munkaadóikban. A nyugdíjasok is
rászolgáltak arra, hogy ne kelljen éhenhalniuk.
Azokon persze, akik csakis
fogyasztók s a kis rentéikből éldegélnek, senki se segíthet. De ezeken is lehet
valamit könnyíteni, az adójuk leszállításával. Így aztán játszva viselhetjük el
a drágaságot. Kivált néhányan közülünk...
- Nincs szebb és derűsebb dolog a
világon a filozófiánál - mélázik magában az, aki a közgazdaságnak nem tudósa,
csak szent félelemmel eltelt csodálója. - Mert ha az ember mindent végig gondol
és minden összefüggést megért, föltétlenül el kell jutnia ahhoz a mindennel
megbékítő tudathoz, hogy tulajdonképpen minden úgy van jól, ahogy van, és ha
némelyek éhenhalnak, míg mások egy pár év alatt végleg meggazdagodnak, ez is a
lehető legjobban van, mert amazok nyilván élhetetlenek voltak, emezek pedig
életrevalóak. De ha minden olyan jól van, hogy jobban már nem is lehetne, ha a
tények és a meglévő állapotok fölötte állnak minden bírálatnak vagy legalább is
ennek a kompetenciáján kívül vannak, ebből nem csak az következik, hogy humoros
dolog akármiért is küzdeni, legyen szó akár szélmalomról, akár óriásról, hanem
az is, hogy nem csak küzdeni céltalan a tények ereje ellen, de tanakodni sem
érdemes semmiről, tehát a legelmésebb bölcselkedés se lehet egyéb, csak
céltalan, kellemes időtöltés.
Forrás: Nyugat 1916. 22. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése