Kép: Kaffka Margit 1912 körül.
Fotó: Máté Olga -
www.musessquare.blogspot.hu
Értek, felejtek, megbocsátok!
A szomorúságot
Úgy öltözöm, mint köznapló ruhát.
Azt mondom: nincs már mondanivalóm;
És nincs tovább!
Percek szüzességét már nem zilálom.
(Bús jóra-változásom!)
Terellek máshoz, drágák, béke rátok!
Szánom és szívelem e mást
És megbocsátok.
Eltökélt, szelíd tagadás
Úgy tapad rám, mint óvó, puha kendő.
Semmi leendő.
Csak zengő, altató sohák
Kongatnak a szivemem.
Már nem tudom, kiért sírok,
(Cserélem, vagy feledtem!)
Ha néha sebten
Fujom el este a lámpát
S felrémlik, mint álom, a régi ok.
Tán uj ok ellen fétisül nekem.
Mert az uj - idegen,
Mint vendéglátó házban a cseléd.
Hogy tegezzem? Hogy mondjam a nevét?
Vendég vagyok csak, s nyűtt podgyász velem.
Így ösmerem
Szivem! -
(Kongatnak rajta félrevert sohák
Messze tűzvész-csodát.)
Benn valahol tabú-szentélyek vannak,
Órák, szavak, szobák!
S tudom, meghalok, ha nem tisztelem!
- - -
Jaj! Most is hazudok szegény, bolond magamnak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése