Ivan Kupec (1922-1997)*: Ne jöjj felém, Beatrice

Ne jöjj felém, halott Beatrice,

ne közelíts az én kezemhez,

tenyerem kérges, durva, hihetetlen.

A kénköves poklot érintettem

itt a földön, a lúgos életet. Nem a menny

számára termett, nem éterikus gyönyörökre,

hanem hogy érdes sziklát, durva követ tapintson.

Ezüstös ösvényeket a ködből

az élő szerelem jön felém, íme,

engem és poklom, az élet fája.

Ford.: Bábi Tibor

*) IVAN KUPEC: Lírikus és esszéista. Költői pályája a negyvenes évek elején indult. A felszabadulás után átmenetileg csökkent alkotókedve, s csak 1955-ben jelentkezett verskötettel. azok közé tartozik, akik a modern szlovák lírát nem a hangulatfestés vagy a leírás irányában kívánják fejleszteni, hanem a korszerűség útját a gondolatiságban, az intellektuális költészetben keresik. Szlovák irodalmi körökben élénk visszhangot keltett néhány éves megjelent esszékötete, főként a benne közölt Petőfi-tanulmány miatt.

Forrás: Tiszatáj XXII. évf. 3. sz. 1968. márc.

Milan Rúfus (1928-2009)*: Strófák

Elolvastak s mondták: szomorú.

Nélküled virradt meg mindörökre.

Könnyfakasztó lantodra, fiú,

nincs szükségünk, csupán az örömre.

A gyűlölet kemény igazát

írd ólomba: ez a béke rendje.

A költő a virágzó hazát

tiszta szó-haranggal ünnepelje.

számban habzik forró áradat,

sötét vonóm egyszerre nehéz lett.

Egy elveszett szócska fojtogat:

Nem kellek… Nos jó van így is. Élek.

Fütyüljön csak magában az ősz,

mellemből a rím sírásként tör fel.

Bennem, nehéz szárnyú dal köröz,

nem bízom már senkire örömmel.

Magam előtt nem sunyíthatok.

A sekélyről fájdalmat ne zengjek.

E dalokban más könnye ragyog.

Számon mások sebes, idegen seb.

Béke – s csend e kiáltás körül.

És a csendben felugat a fegyver.

A szó körül vak düh tömörül.

Soha így még nem gyűlölt az ember.

Ezért röpül versem nehezen.

Sírás kése a szárnyába vágott.

Ezrét oly halálos-bús szemem,

míg nézi e nyers kínú világot.

Nem kellek… Jó… Mások jöjjenek…

Szebb ívű lesz tán a dalok röpte.

De míg gaztettekre könny pereg,

s hullát vetnek a meszesgödörbe,

mindörökre sírok, reszketek.

S ha alacsony ajtónkban halál

lehel rám a vacogó szelekben,

mint a vadnak, kit golyó talál,

megfagy talán sebemen a nyelvem.

Ford.: Eörsi István

*) MILAN RÚFUS: 1957-ben megjelent első kötetében a kritika a szocialista szlovák költészet fejlődésének új jegyeit állapította meg. Verseinek sajátos vonása, hogy a bennük kifejezett szomorúság, a szorongás és aggodalom nem az egyéni útvesztésből ered, hanem mélyen szociális gyökerű. Ars poeticája szerint a költészet mindig az erkölcs és az igazság dolga. Mély felelősséget érez az emberiség jövőjéért, amelyet meg kell védeni az atomháború katasztrófájától.

Forrás: Tiszatáj XXII. évf. 3. sz. 1968. márc.

Milan Rúfus (1928-2009)*: Őszi ballada

  

A csurgókról már hideg víz csepeg,

sötét távolban sziszeg az alkony.

Szél sepri fel az alacsony eget,

véres seprűvel sepri fel halkan,

mint udvart, hol október hajnalán

megriadt bárány sírt keservesen,

hogy éles késsel elmetszett nyakán

száját az ősz vörösre fesse be.

A nap merevül. Az est óvatos,

az utakat dehogy illeti lábbal.

Rájuk durván foltokat harmatoz

csillagjainak sárga sugarával.

Csend a földnek s az égnek odafönt.

Az ajkamhoz juh sírása száradt,

Az apró hold, mely mint a róka rőt,

szürcsölve kortyint a tóból párat.

Ford.: Fügedi Elek

*) MILAN RÚFUS: 1957-ben megjelent első kötetében a kritika a szocialista szlovák költészet fejlődésének új jegyeit állapította meg. Verseinek sajátos vonása, hogy a bennük kifejezett szomorúság, a szorongás és aggodalom nem az egyéni útvesztésből ered, hanem mélyen szociális gyökerű. Ars poeticája szerint a költészet mindig az erkölcs és az igazság dolga. Mély felelősséget érez az emberiség jövőjéért, amelyet meg kell védeni az atomháború katasztrófájától.

Forrás: Tiszatáj XXII. évf. 3. sz. 1968. márc.

Pavol Horov (1914-1975)*: Vénasszonyok nyara

Titkolt szerelmemet készültem épp

bevallani, de aznap minden szó

megkopott, s oly szürke lett,

mint egykor éjsötét hajad.

Reggel sétára indulóban még

könny csillant szempilládon.

Vagy penge élén didergő harmatcsepp?

Micsoda szépség! És mennyi, mennyi bánat!

Szóltál, s hangodban remegő régi vágyak

- Mi lesz velünk?

A dúló idő

elszállt fejünk felett.

Ezernyi sebből vérzik dísztelen

erdőnk és haldokolva ránk tekint.

A vadlibák riadt serege, éke

csattog, szálldos,

a májusba újra visszatérne,

bár sejti már, amit te régen tudsz:

Hogy nincsen visszatérés, hát búsan

a szélbe kiáltoz.

Vérzik, minden sebünk piros lobbot vet,

s e vénasszonyok nyara pólyálgatja,

ujja gyengéd, fehér turbánt kötöget,

mosolyog,lásd, a fáradt, fogas Nap is

mint irgalmas nővér az ágy felett,

melyben irgalmatlan láz kínja gyötri

immár utolsó szerelmemet.

És a hirtelen elszürkült szavak,

mint záporban a béna szitakötők,

hallgatnak hallgatag,

míg elmegyek.

Ford.: Bábi Tibor

*) PAVOL HOROV: A negyvenes évek elején megjelent első kötetei a magányos ember kétségbeesett tiltakozását fejezték ki a háborús pusztítás ,a fasizmus borzalmai ellen. ez az emberi értékeket védő, a józan értelemre apelláló líra a természetes fejlődés logikája szerint jutott el a felszabadulás után a szocializmus világnézetéhez. Az ötvenes évek elején már Horov a szocialista szlovák líra jelents művelője. Verseiben a valóság sokoldalú megragadására törekszik, nem fél a mai kor bonyolult, sokszor ellentmondásokkal terhes problémáitól. Olyan közéleti költő, aki hangoztatja: „joga van szomorúnak lenni is”.

Forrás: Tiszatáj XXII. évf. 3. sz. 1968. márc.