Elolvastak s mondták: szomorú.
Nélküled virradt meg mindörökre.
Könnyfakasztó lantodra, fiú,
nincs szükségünk, csupán az örömre.
A gyűlölet kemény igazát
írd ólomba: ez a béke rendje.
A költő a virágzó hazát
tiszta szó-haranggal ünnepelje.
számban habzik forró áradat,
sötét vonóm egyszerre nehéz lett.
Egy elveszett szócska fojtogat:
Nem kellek… Nos jó van így is. Élek.
Fütyüljön csak magában az ősz,
mellemből a rím sírásként tör fel.
Bennem, nehéz szárnyú dal köröz,
nem bízom már senkire örömmel.
Magam előtt nem sunyíthatok.
A sekélyről fájdalmat ne zengjek.
E dalokban más könnye ragyog.
Számon mások sebes, idegen seb.
Béke – s csend e kiáltás körül.
És a csendben felugat a fegyver.
A szó körül vak düh tömörül.
Soha így még nem gyűlölt az ember.
Ezért röpül versem nehezen.
Sírás kése a szárnyába vágott.
Ezrét oly halálos-bús szemem,
míg nézi e nyers kínú világot.
Nem kellek… Jó… Mások jöjjenek…
Szebb ívű lesz tán a dalok röpte.
De míg gaztettekre könny pereg,
s hullát vetnek a meszesgödörbe,
mindörökre sírok, reszketek.
S ha alacsony ajtónkban halál
lehel rám a vacogó szelekben,
mint a vadnak, kit golyó talál,
megfagy talán sebemen a nyelvem.
Ford.: Eörsi István
*) MILAN RÚFUS: 1957-ben
megjelent első kötetében a kritika a szocialista szlovák költészet fejlődésének
új jegyeit állapította meg. Verseinek sajátos vonása, hogy a bennük kifejezett
szomorúság, a szorongás és aggodalom nem az egyéni útvesztésből ered, hanem
mélyen szociális gyökerű. Ars poeticája szerint a költészet mindig az erkölcs
és az igazság dolga. Mély felelősséget érez az emberiség jövőjéért, amelyet meg
kell védeni az atomháború katasztrófájától.
Forrás: Tiszatáj XXII.
évf. 3. sz. 1968. márc.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése