Ahonnan anyámat, nagyapámat,
onnan ismertem őket – nekem egy falu
nyelvén szólt a század,
azén s itt, hol a nyomorúság a
világszínvonalon állt – fát lopott s a kést
dugta csizmaszárba.
Érzett s nem kimondott forradalom.
Legfeljebb dühödten megszorulni várták
kötélként egy nyakon.
*
Hómezőről szállt szál: irodalom,
agyamba fújt – s négy kiskatona sárban
úszott, a kert alól,
hozták a tanúságot, reményt, hogy
épp a nyomorúságból építhet falu
fölébe hajlékot,
utat a század alá az agy s kar,
csendült és csikordult hát a próbatétel,
napsütéssel, faggyal.
*
Így lett Pétervár s Kisgyőr határos –
pár ezer kilométer, pár évtized mi
élethez-halálhoz,
ahhoz a magányban, amit az Úr
az emberiségnek kínál, míg az idő
szorul szívünk körül?
Az egyetlen választ már, amivel
ember a földgolyóra állt fiú, Hamlet
kérdését dönti el.
*
Amit az emberiségnek én, a
mezei kölyke, mondhatok – innen mondom,
szívemben a példa
magyarul, mit oroszok-emberek
teste a hófúvásba mint használható
eszmét szövegezett,
emberiségre-fordíthatóan,
Föld-méretűre, az időt nevelőre –
a forradalomban.
Forrás: Tiszatáj XXII.
évf. 3. sz. 1968. márc.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése