Tavasz, idegen ország, alkonyat
a tenger partján… Én ruháimat
szoktam kimosni itten: Lelkemet.
A láthatatlan, titkos gyolcsokat,
amit az ember legbelül visel,
mihez por és vér, sár és bűn tapad.
Fehér ruhám, a legbelülvaló,
nagy, nagy vizekben kíván fürdeni.
A roppant erdő sűrűségei
Szikrázva égnek már: A csillagok.
A végtelenbe nyújtózó habok
lágyan locsolják a móló kövét.
Hátam mögött pihen a zord, sötét,
idegen város… Csolnakok, hajók,
bástyák, hidak, sínek, árbóckarók,
dokkok, tetők, tornyok, töménytelen…
Valami itt történni fog velem…
… A lélegző víz sós, erős szagát
érzem… és nyugtalanság járja át
a testemet… Halkan fecseg a szél
a habtöréssel… Nagyon messziről,
erősödő, különös, kósza nesz
támad a légben… Ó, ugyan mi ez?
… mondom magamban, s várom, hogy mi lesz?
Valami nagyon furcsa suhogás…
- Selymek lobognak így… a huhogás
ilyen az erdő messzi mélyiben…
Ha százezernyi tollal hirtelen
szelet kavarnak… Ejnye, mi lehet?...
… S vad félelem járja át szívemet…
Titkos sétákon,távol part alatt
az idegen gyakorta megriad…
Éj és sötétség, félelem, halál…
… Oldalt egy óriási szikla áll,…
pár ugrás… Barlang, odú, menedék…
aztán figyelni, hogy neszel-e még
az a különös lárma odafenn?
A habtörés locsog a köveken…
Sokáig csend… és újra suhogás.
Alig látható árnyékok. Csodás,
hosszú vonalban úszó vonulás…
Jaj… szívdobogva, ott a kő mögül
figyelni, míg a falka elröpül…
Tavasz van éppen, s éppen úgy lehet,
Gólyák utaznak a tenger felett!
Gólyák, a gólyák… Gyönyörű csapat:
Átvonulóban… Néhány pillanat,
amíg suhanva, elszövődve szépen
eltűnnek mind a feneketlen éjben…
Gólyák… Ott gólyák utaznak haza!
Vad vágy fog el… a távol föld szava,
sejtelmes, gyenge, kósza szárnyverés
remeg fölöttem és a szívverés
megdermed bennem… és leroskadok
sorsom sziklája mellé, mint halott,
mint aláhullt, szárnyaszegett madár…
Közülök egy, akit elnyelt az ár.
(Párizs)
Forrás: Uj idők XXXVIII.
évf. 14. sz. Bp., 1932. április 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése