Kalász Mártonnak
Bizony, én összekeverem az éjszakát, a
nappalt; az éneket,
amit már meg se írok s amit zihálva
élek: életemet,
s most pilinkézik rá a hűs-meleg, puhába
szögletest bújtató,
a tisztaság, melynél sorsom tarkasága
finoman látható,
és könyörtelenül is, de igazán, mert
épp ilyen lehetett
a táj a mesekönyvben, amit apám meg
sohasem vehetett,
hát most megkapom a fehérre-feketére
osztott világban az
egy biztatást, hogy örömbe-szenvedésbe
bújik el az igaz,
van, rejtezik, megjelen és ha kell, varázsol,
de ettől igazabb,
ő szabadít ki az elmúlás markából
kis királyfiakat,
ahogy most mosolyomat – düh és fáradtság
sárkányai közül,
hogy a tanulság énekel bennem, arcát
mutatva felderül,
derülök én is, viszem, jártatom a hóban
próbára-tett hitem,
s jártat ő engem, hűs valóság, valótlan
kristály-jegeiden.
Forrás: Tiszatáj XXII.
évf. 3. sz. 1968. márc.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése