Térjünk már vissza önmagunkhoz,
önnön arcunkhoz térjünk vissza végre.
Hisz önmagát tükrözve szép az ember.
Vizsgáld a képet, mely
szíved taván ring, s arcod visszfénye.
Bolyongsz sokat, kutatsz hiába,
de drágakőre egyhamar nem találsz.
Egy nap szíved mélyén leled fel azt,
ha elveted a sekélységet,
s keményen önmagadba vájsz.
Ha bor mellett üldögélsz, s annak lelkét iszod,
azt mondják majd, ne tedd kockára lelkedet.
Ki bánja? Vessz, ha veszned kell,
de önszántadból, s ne a tömeg veszejtsen el.
Félelmek nélkül éld és hidd az életet.
Maradjunk négyszemközt önmagunkkal! –
Ez nem magány! Roppant, igaz világ,
ahol az ember önmagából önmagába nő,
s lehet: egyszer csillag, máskor virág.
Ford.: Bábi Tibor
*) Jan Smrek: A modern
szlovák líra „nagy öregje”. Az életörömet, a szerelmet, az önfeledt, jó
közérzet hangulatait éneklő, modern hangú lírája új színt hozott a szlovák
irodalomba. Számos kötetben publikált versei a költői nyelv, a művészi eszközök
és a forma mesterére vallanak. Kiemelkedő műfordítói teljesítménye Petőfi-,
Ady- és József Attila-kötete. Ez utóbbi két kiadásban fogyott el. A
Petőfi-kötetért pedig Csehszlovák Állami Díj-jal tüntették ki. (Fordítások:
Havas vers – Veres János. Februári vers – Baranyi Ferenc. Önmagunk tükre – Bábi
Tibor.)
Forrás: Tiszatáj XXII.
évf. 3. sz. 1968. márc.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése