Zsigray Julianna: Tavaszi vetés

 

Rég történt ez, lehet már húsz éve is. A tavaszi vetés ideje volt. Nem tudom már, március vége, vagy április eleje. Korán kifeslett akkor a tavasz. A zsíros barna szántáson lilán gőzölögtek a rögek. A tél nedvessége párásan áradt ki a földből a langyos levegőbe. A folyó partján a fűzek tele voltak bársony barkákkal. S a kápolna körül a csalitban kék volt a fű a halvány erdei ibolyától.

S a kislány, bár a félhomályos ebédlőben kuksolt, világosan látta, hogy csupa virág a pázsit és majd megrepedt a szíve a vágyakozástól.

Ibolyát akart szedni. Rengeteg ibolyát. Minél több ibolyát. Borzasztó sok ibolyát. A babáival ugyanis rivierai virágünnepet szeretett volna játszani, s a kisebb-nagyobb babakocsikat ibolyával kellett feldíszítenie. A keresztanyja nemrég jött meg Mentonból s a kislány most végighallgatta a szép sápadt arcú asszony elbeszélését. A rivierai kocsikorzóról, egy „spleenes” lordról s egy fréz taftruháról beszélt. Mert a kislány éppen a sarokban állt a kredenc mellett, az ebédlőben. S a keresztanyja, meg az édesanyja a kerek asztalnál kávéztak. Rossz volt ott a sarokban szagolni a kávé, meg a friss kuglóf illatát és szemlélni azokat a mámorítóan tearózsaszín őszibarackokat, amelyek a kék üvegtálban türelmesen pihenve a dús befőttlében, várakoztak arra, hogy megegyék őket.

De a kislány tudta, hogy nem reá várakoznak. Nem is passzióból állt ő a sarokban, hanem azért, hogy nehéz bűneit levezekelje. Mert az ember esendő. Különösen esendő akkor, ha elemista s a nevelője latinra tanítja. Amellett huszonhárom falova van, amelyeket nem lehet abrak nélkül hagyni. Minden jóravaló lótartó ember belátja, hogy huszonhárom faló abrakolása és takarmányozása időbe kerül.

Mert mit eszik huszonhárom ilyen ló? Amit az ember a szakácsnétól ki tud kunyerálni. Már most az, hogy az ember mazsolát, tisztított diót, vagy aszaltszilvát kap, attól függ, hogy dalol-e szép, szívre ható nótákat a közeli istállóban a parádéskocsis? Mert ha dalol, a szakácsné csudálatosképpen jókedvű lesz és még marcipánt is lehet tőle kicsalni. De ha a kocsis nem dalol, a szakácsné odalök az embernek egy kis sós kenyeret, hogy azt mondja: „szeretik a lovak a sós kenyeret”. De a kislány nem rajong a sós kenyérért s elvégre neki kell a lovak abrakját megenni. Szegényeknek fából van a szájuk, a legszebbeknek meg papírmaséból. És ha a kislány huszonhárom ló helyett eszik, nem érhet rá megtanulni a „Flevit lepus parvulus”-t. Viszont a nevelő úr szörnyen bosszúálló. Példás megtorlást kíván. Mostanában Dózsa Györgyről ír verses tragédiát és mióta írja, rettenetesen vérszomjas. Ő követeli, hogy az ebédlőkredenc mellett kell a sarokban állni, pedig mennyivel kényelmesebb a zongora melletti sarok! – vagy a hálóban a kályha mellett. A kislány, mióta az iskola, tehát az élet igájába tette a nyakát, már minden sarkot kipróbált a házban.

Most azonban nem nagyon bánja, hogy itt van. A keresztanyja olyan érdekeseket mesél. A keresztanyja – amint ez egy valamire való keresztanyához illik – igen elkelő dáma, gazdag is, szép is, bejárta a fél Európát. Furcsa, új világ nyílik ki a kislány előtt. színes és fényes. Izgatóan idegen. Szavak tárulnak ki és nyúlnak bele a csillogó ismeretlenségbe. A kislány úgy érzi magát, mint mikor a vásári panoráma ablakán kukucskált be.

- Igen – mondja a keresztmama meleg, mély hangja – én a Lili kocsiján ültem. Orchideával volt díszítve. A fréz taftruhámat viseltem. Ő egy angol hajtókocsi bakján ült. Olyan magas kerekű igazi angolkocsin. Napraforgóval volt telisdeteli a kocsi. Ez az aranysárga és sötétbarna virág együtt hallatlanul elegáns. Ő mindig visszanézett rám. Különös szürke szeme van. Este a bálon bemutatták. Hallgatag ember, de mégis meglepően merész. Keveset beszél, de amit mond…

A keresztmama halkan felnevet, de ez a kacaj szomorú. A kislány is érzi, mert elszomorodik tőle és bánatában felfedezi, hogy a lába elzsibbadt.

- Mindennap küldött virágot – folytatja a mesét a keresztmama -, és mindennap velem volt. Félek – és elhalkult a hangja -, félek, hogy beleszerettem. Azért jöttem el. Nem akarok szenvedni, nem akarok őrültségeket csinálni. A szerelem pedig mindig ez a kettő: őrültség és szenvedés. Ehhez már nem vagyok elég fiatal.

Bizony – gondolja a kislány -, a keresztmama már akkor is nagy volt, amikor ő született.

- De ott… - s a keresztmama már suttog -, ott olyan súlyos a tavasz, olyan sok a virág és a tenger, hogy az ember nincs is mindig az eszénél. Elmenekültem ide, haza. És borzasztó, hogy utolért a tavasz. Itt is tavasz van. Korán jött és milyen szép. Milyen szép itt is minden.

Bizony – gondolja a kislány -, de milyen szép. Nyílnak a jácintok, meg a korai dupla tulipánok, amelyek olyanok, mint a tündérkirálylány rózsaszín alsószoknyája. Aztán a birkaistállóban egészen pici, gyengelábú barikák csetlenek-botlanak. Isten tudja, honnan jöttek, tegnapelőtt még egy sem volt.

- Ha itt tél volna, más hangulat – panaszolja a keresztmama ideges hangja -, talán nem gondolnék rá. De itt is minden csupa virág és nem bírom elfelejteni az ő furcsa szürke szemét, amint rám nézett akkor este.

Édesanya nyugtalanul pillant a kislány felé, vajon érti-e azt, amit a keresztmama beszél? De a kislány sóvárogva szemléli az őszibarackos tálat. A hosszú pirítóvillát valaki ott felejtette a kredencen. Ezzel a hosszú villával nagyszerűen oldalba lehetne bökni egy barackot. Aztán, ha az életben is volnának csodák, ez a villa úgy megnőhetne, hogy az ajtóig érne. Kinyitná az ajtót, s a kislány úgy kifuthatna, hogy senki meg nem látná. Annyi dolga van odakinn. A nap már a kiserdő fölött jár, pedig az ibolyát még alkonyat előtt meg kell szedni. Csak világosan jó ibolyát szedni, mert nagy, lusta békák pislognak a fűben és borzasztó az, ha az ember keze békához ér. És ha ma nem szedi le az ibolyát, estére nem játszhat rivierai kocsikorzót. Holott olyan szépen elgondolta, hogy a pepita nadrágos fiúbaba lesz a lord és a barna Magda-baba lesz keresztmama. És a fiúbaba nyakát hátracsavarja, hogy mindig a leánybabát nézze.

Keresztmama – úgy, ahogy ő szokta – váratlanul felpattan a helyéről és átmegy a másik szobába, hogy a zongoránál elénekeljen egy új dalt. Édesanya utána megy, de az ajtóból int a kislánynak, hogy megbocsátott. vége a vezeklésnek. A kislány szende pofácskával vár, amíg édesanya becsukja maga mögött az ajtót, aztán hirtelen bekap két őszibarackot.

A másik szobából finom, mézes dallam, finom idegenszavú ének hallatszik. A kislány szeretné hallgatni, mert ez a muzsika olyan, mint a torokfájás, fojtogató, meleg, lázasan álmosító, de hiába, nem ér rá, a kötelesség a kiserdőbe szólítja. Kivágtat az előszobába, magára kapja zöld-piros kockás gallérját és végigszáguld a kert középső útján, a kipattanóan rubin szőlővesszők között. Igaz, hogy a kert végén nincs kapu, de ez lényegtelen akadály, ha az ember toronyiránt rohan céljainak színterére. Mi sem könnyebb, mint a fonott kerítésre felmászni és a másik oldalon legurulni az árokba. Igaz, az árok alján még locsog a víz, de legalább még nincs a partján csalán. Mert a tavasz azért is szép, hogy a csalán ilyenkor még nem nő. A csalán a nyarat szereti.

A kislány csak térdig lett sáros, de oda se neki!... vígan iramodik át a mezőn. A fű még olyan, mint a sűrű zöld kefe. Négy-öt parasztgyerek egy magasan szálló sárga sárkány alatt fut. A sárkány olyan magasan lebeg, hogy nyakmerevedést kap, aki sokáig néz utána. A rettenetesen hosszú madzag, amely a sárkány próza, felébreszti a gyanút a kislány agyában. Reggel az egész házban keresték a nagy gombolyag spárgát. De nem lelték sehol. A mindenes – pedig istentelen fráter – öt krajcárt ígért Szent Antalnak, ha meglesz. Nem lett meg. Szent Antal kevesellte a pénzt? A madzag vége ugyanis a kislány bátyjának a kezében van. Egy fatörzsön ül az útszélen és fölényes mosollyal nyugtázza udvaroncainak, a parasztgyerekeknek elragadtatását. De amikor meglátja a kislányt, keményen rákiált:

- Hová mész? Megmondlak.

A kislány a tiszta jellemek fenségével rivall rá.

- Én mondlak meg! Hol vetted a spárgát?

De feleletet nem vár, hiszen ő a győztes. Sietni kell. A nap fényébe rózsaszínes árnyalat vegyül. A föld másik felén lévő tengerek már csalogatják a napot.

Eléri a kiserdő árkát, átugrik rajta s belép a fehérderekú nyárfák és az orgonabokrok csendes udvarába. Itt már nem szalad. Furcsa, túlságosan édes illata van a nyárfabimbónak, azt úgy lehet nyelni, mint a kávé alján a cukrot. Aztán az orgonák is tele vannak sötétlila gombostűfejnyi bimbókkal. Ezeket is meg kell simogatni. Szelíd őzek futnak át a homokos úton. Érzékeny tekintetű barna szemükkel mondanak valamit a kislánynak: kedves, néma köszöntést.

A kislány a kápolna mögé kerül. Egy pár ember rebben szét gyorsan. Csókolóztak. A kertészlegény, meg egy napszámoslány. A kislány elgondolkozva bámul rájuk. Az arcuk piros, a szájuk nevet. Olyan az arcuk, mint az övé volt karácsonyeste, amikor véletlenül a tükörbe nézett. És nem ismerte meg önmagát. Akkor szédült volt a boldogságtól. Ezek is boldogok. Azt is tudja, hogy ezek szerelmesek. Csodálatos…

Eltűnődik. A keresztmama pedig azt mondta, hogy a szerelem: szenvedés és őrültség. Vajon a lord is ilyen piros arcú és nevető szájú?

Lassan ballag a kápolna elé. A keresztalakban ültetett vörös tulipánok lángolnak a napfényben.

- Ki jár itt? – szólal meg egy mély hang.

Nini, Marci bácsi ül a kápolna lépcsőjén. A kislány odafut hozzá.

- Mit csinál itt, Marci bácsi?

- Maga az, kisasszonyka?- kérdi Marci bácsi és megfinomodott parasztkezét tapogatózva belenyújtja a langyos levegőbe. Marci bácsi vak. Gulyásbojtár volt, de kidöfte a szemét a bika. Azóta kegyelemkenyéren él, vagy harminc éve. A kislány szereti, mert szép meséket tud és a meséért nem kell szivart lopnia neki az apjától. Marci bácsi ingyen mesél, nem úgy, mint a parádéskocsis.

Jóska, a kis szeplős árvagyerek, Marci bácsi vezetgetője nincs itt. Bement Szolnokra valamiért. Marci bácsi a kis házától elbotladozott valahogy idáig, de most nem tud tovább menni. Pedig szeretne.

- A vetéshez szeretnék menni, kisasszonyka – vallja be sóhajtozva.

A kislány persze megfeledkezik a rivierai kocsikorzóról, azonnal ajánlkozik, hogy elvezeti a vetéshez. El is indulnak. A kislány kis kövér praclijába bizalommal fogódzkodik az öreg parasztkéz. Megindulnak a mező felé. De alig mennek ötven lépést, Marci bácsi megáll és beleszimatol a levegőbe.

- A tanya felé megyünk?

- Igen. Ott vetnek a gépek a mi kertünk alatt.

- Ne menjünk oda, kisasszonyka – kéri Marci bácsi. – Hallottam, hogy itt a kápolna megett Rázsó szomszéd vet. Kézzel vet, oda menjünk kisasszonyka.

A kislány tehát megfordul és a kápolna mögé vezető Marci bácsit. A kiserdő szélén van a határ. Azon túl a törpebirtokok kezdődnek. Keskeny, hosszú félholdas táblákban búza, rozs, szürkés-zöld mák, most elvetett krumpli. Kicsi foltokban legelő, közepében fehér ház, galambdúc, ólak, dühös komondorok, a ház körül néhány gyümölcsfa rózsaszín virágfelhője.

Rázsó szomszéd itt vet, a határszélen. Nagy léptekkel halad a zsíros barázdák felett, a nyakába zsák van kötve és széles lendülettel szórja a piros magot. A kislány nem szereti Rázsót. Rosszarcú paraszt, arra is jól emlékszik, hogy cselédlányuk anyját egyszer becsapta egy kehes malaccal. Most sem szívesen álldogál itt a Rázsó szomszéd földjén, de sajnálja Marci bácsit. Valami fájdalmas, sóvárgás ült ki Marci bácsi sovány, barna arcára. Előrehajtott nyakkal fülel előre. Nagy, őszes bajusza remeg az ajka fölött.

Rázsó szomszéd nagy csizmás léptei tompán dobognak a porhanyós földön. Hatalmas markából pirosan peregnek szerte a szemek. Mikor a barázda végére ér, odakiált a vak embernek.

- Mit álldogálsz itt, Marci? Tán vetni szeretnél?! He?

Nagyot nevet s már fordul is vissza. Sietős a munkája. Estig be is kell boronálni a friss vetést. Marci bácsi nem felel. A kislány érzi, hogy megrándul a kezében a keze. Csak amikor Rázsó szomszéd már messze jár, szólal meg fojtottan.

- Bizony, szeretnék. Rég vetettem én már tavaszit, kisasszonykám, van annak harminc éve is.

Felsóhajt. Olyan keservesen, de olyan keservesen, hogy a kislánynak belefájdul a szíve.

- Mert volt nekem egy kis földem, osztán, hogy kihirdettek a templomban Francissal, Szent György-nap előtt bevetettem én a földet. Így, ahogy a Rázsó szomszéd vet most, csak kézzel. Gondoltam, nyárára legyen mit aratni. De Szent György-napkor kivertük a gulyát és megtörtént a baj. A mátkám nem nagyon kapadozott hozzám. Aki vak, az kódus. A földem elment lassan. Nem is lesz mán énnekem soha többet földem.

A szó megállt. A fejét ismét a nap felé fordítja. Faszínű, kemény, arca csupa vágyakozás. lassan csikordul ki az ajkán:

- De vetni nagyon szeretnék. Tudnék én vetni, kisasszonykám. Nagyon jó vetni… Azért, hogy nem látok, érzek én mindent. Végigmennék én a barázdán. Szeretném a markomban tudni a szemet. Csak egy kicsit, csak egy barázdát végig…

A kislány még egyszer felpillant a vak ember arcára, aztán elengedi a kezét és fut Rázsó szomszéd után. A föld másik végében éri utol. Liheg, mert kétszer elesett a rögön és különben is nehezére esik ettől a paraszttól kérni valamit. De gyorsan elmondja azt, amit akar. Rázsó a szemébe nevet, vastag, döcögő kacagással.

- Nem lehet az, kisasszonyka. Vak ember nem tud vetni. Csak elpocsékolja a szemet. Nem látja, hová szórja, meg el is bukik a szántáson.

- Majd én vezetem.

- Á, csak összetapossák a barázdát. Én szegény ember vagyok, nekem ne csináljanak kárt. A mag is kárba vesz. Nem hagyom elpocsékolni a rozsomat.

A kislány lázasan gondolkozik. Magot kellene hazulról hozni. De az nehéz, nem bírná elhozni. Meg megkérdeznék, mire kell. Olyan nehéz ilyesmit megmondani. Hazudni? nem tudná, mit. Ellopni a magtárból? Belehalna.

Igen. De szegény Marci bácsi olyan kétségbeesetten áll a határszélen. Pedig milyen szépen tud mesélni. És most, hogy felnéz a napba, látszik a két halott szeme. A kislány szíve összefacsarodik. itt van körül ez a gyönyörű, nagy világ. Az a kék ég, a selyem felhők, a napsugáron hintázó pacsirta, a házak piros fedele, a virágok, az ő babái, a szalonban a selyemszékek, a keresztmama virágos kendője, a nagypapa pipagyűjteménye, a kis borjúk, a Móric kutya… Annyi szép, víg és tarka minden, és Marci bácsi ezt mind nem látja. Sőt,Marci bácsi azt sem tudja, hogy ő maga milyen, és nem látja az embereket, akikkel beszél, nem látta a karácsonyfát sem és azt sem tudja szegény elképzelni, hogy milyen az őszibarack befőtt.

Szegény Marci bácsi csak egy kicsit szeretne vetni és azt sem hagyják neki!

- Hát mit csináljak? – kérdi fennhangon, és dühösen néz Rázsóra.

- Fizesse meg a magot, kisasszonyka – vigyorog a paraszt.

A kislány elbámul. Megüti ez a mondás, de nem habozik. Egy krajcár sincs nála, hiszen ő barátságos, ingyen világban élt eddig, de tudja, hogy mindennek van ellenértéke. Gondolkozás nélkül lehúzza korállköves, kis gyűrűjét s a paraszt kezébe nyomja.

- Itt van – és mert megszokta a parancsolást, rákiált a parasztra:

- De most adja oda a zsákot rögtön Marci bácsinak!

Rázsó gondosan megnézegeti a gyűrűt. Méregeti a tenyerében, s mert elég nehéznek találja, megindul a kislánnyal a vak ember felé. Dörmögve, mintha rossz vásárt csinálna, teszi a remegő vak ember nyakába a zsákot, amelyben már alig van pár liternyi rozs.

- Na, menjen kend – mondja morogva -, oszt csinálja ezt a marhaságot. – De Marci bácsi nem hallja, hogy mit beszél. Barna arcát, nyakát elönti a vér. A keze részegen merül a sima rozsszemek közé. Harminc éve nem látja már az életet, s most reszketve érzi a parányi magot, amelyben Isten halhatatlan ígérete van elrejtve.

- Menjünk – suttogja, s a kislány kezét keresi a levegőben.

Rálépnek a barna, meztelen földre. A kislány fogja a vak balkezét és igyekszik lépést tartani vele.

Marci bácsi eleinte kicsit tántorog. Idegen a süppedő, apró göröngyös talaj, de a jobb karja már megtalálja a vetés ritmusát. Széles, méltósággal teli mozdulattal emeli ki a zsákból a magot és egyetlen lendülettel szórja az éhes földbe. Lassan a lépései is biztosak lesznek. És az arca megváltozik. A kislány alig ismeri meg. Álomi boldogságtól tündöklik a száraz, magyar arc, bár halott szeméből folynak a könnyek.

A kislány megy mellette és nem mer megmukkanni. Olyanféle áhítatot érez, mint a templomban, de sokkal, sokkal boldogabb. Nem tudja, miért: a csillagokba emelkedően büszke. Semmi sem érdekli.

Látja, hogy az akácos úton gyönyörű, sötétkék hintójában hazafelé megy a szép keresztmama. Sápadt arcán szerelem és szenvedés, mögötte az előkelő emlék. Látja, hogy a sárga sárkány magasabbra szállt, mint az öreg jegenyék csúcsa. Látja, hogy a kertészfiú, meg a lány ölelkeznek a bokrok között. tudja, hogy ma már nem fog ibolyát szedni és nem lesz virágos babakorzó.

Ezt sem bánja, semmit sem bán. Körülöttük peregnek a piros magok. Életet vetnek. Érzi, hogy ez több mindennél.

És azt sem bánja, hogy ezt a vetést más fogja learatni.

Forrás: Uj idők XXXVIII. évf. 14. sz. Bp., 1932. április 3.