Úgy tünik, mintha régi levelekben
olvastam volna már az életem,
nem történik már semmi új velem,
világot gyujtok ujból minden este
s úgy búsulok a sárga lámpalángba,
mint egy codexíró, kámzsás bús barát,
ki titkolt szerelmét s elgyötört szivét
piros betük szűk pitvarába zárta…
SZOMORUSÁG
S mint késő őszben a kolostorok
oly szomorú most minden a világon,
oh elhervadt, fájdalmas életem
(halvány árnyék egy álmos, néma házon)
oh sokszor olvasott gyönyörű könyvek
(síró hegedűk, bús zengő citerák)
oh gyöngyöző absynthok, drága lányok
(illatos mérgek, bánatos theák).
Kihült ajkam s meggyötört vállatok
kedves könyvekben csendesen idézem,
magam vagyok s a tietek egészen,
s mint felgyúló groc a halovány csészében
szenvedek, égek utánatok…
CSAK ÉPP HOGY ÉLEK
Néha mintha lázas vágy szállna meg,
készítni tarka smyrnaszőnyeget,
meggyszin-selyemre, méregzöld bársonyra
szeretnék hímezni életet.
Lelkemben lágy hárfahangok szólnak,
ki nem pattantott rímek dalolnak;
s a gondolatok nagy tarlója felett
tündéres gnómos mese lebeg.
S csak dúdolom bús melódiáját,
ennek a bűvös szép mesének,
vad,lányos emlékű téli éjnek;
Szomorú árnyékomnak a falon,
múlt csókos évekről beszélek,
hogy senki vagyok, s csak épp hogy élek.
BETEG VIRÁG
Oly szép az arcod, ahogy a hajad
lágyan elönti a márványfalat
s két biborfényben égő ajkadon
buja vágy fekszik csókravatalon,
állad körül nagy, ismeretlen bánatok búsulnak,
s lágy ibolyaillatok lengnek körül…
s hogy arcod sápadt bársonyán szemed,
mint két izzó, vad örökmécs remeg…
két finom ívben felkúszik a kösöntyűs kezed;
olyan vagy,
hogy testedhez mered a márvány
mint nagybeteg elsápadt liliom
mely felkúszik
egy antik vázán.
HARAKIRI
Piros szegfű, halavány orgona,
félénk, illatos lila ibolya,
meg vörösfejű szép pünkösdi rózsa,
hófehér liliom, vörös pipacs,
zöldelő moha olyan mint a rét,
halványkék jácint, szőke margarét,
és lángoló szagos leányfej…
… Sok-sok színes virágom, angyalom
fejed köré bokrétába rakom;
fölvágom erem s a karom
vérét őrültszép homlokodra csurgatom…
… Szagos véres lesz minden
s a sok virág
megsápadva a halált kiabálja;
és meghalok.
… Álomba ringat csorgó vérem árja
s a haló színek bús symphoniája…
CELEBRATIO
Mert oly finomak a kontúrjai,
ájultan harapnám a vállad;
s megáldanám azt a kis helyet,
hol szájam befedné a szájad.
Ó de nincs semmim amit adhatnék,
leborulnék és átfognám a lábad,
s mint a nagy szemű, erős, pogány papok
hajlongva hoznék dús áldozatot
lépcsőin a vágyak templomának.
AZ ELVÉRZETT NYÁR
SIRATÁSA
Ma minden oly elhervadt, oly beteg,
mélyebbnél-mélyebb, hűvösebb az éj,
s a sóhajokkal terhes őszi szél
beteg virágok parfümjét illatozza.
Ma mindenütt egy mult nyár gyásza ül,
úgy zörögnek a halott levelek,
mint karcsú, fehérleples szellemek.
S úgy fojtogatnak a sóhajaim,
úgy panaszkodnak, sírnak, marnak,
a siket, vak éjjen keresztül
messzire-messze elébed szaladnak.
… csak megszületnek és meghalnak.
Búsuló, fájó gondolatjaim,
sok szőkefejű éneklő gyerek
szoknyád körül félőn körbe tipeg…
kis halvány ajkuk ijedten remeg,
húsos kezükkel feléd intenek.
(Mint egy Rubens-képen.)
Ma minden oly elhervadt, oly beteg,
mint egy remegő, lázas kis gyerek,
mint megtérő borús emlékezet.
Ma mindenen a volt nyár gyásza ül,
s átszelve várost, erdőt, hegyet, tavat,
messze repül egy vérző gondolat,
hozzád repül egy késő gondolat…
s meggyászol egy gyáván elhullt nyarat.
VAKSÁG
SZÉKELY BÉLÁNAK
Csak az sír, aki lát is,
bár ne látnék már semmit sohasem;
valaki kérné,
odaadná mind a két szemem.
Szánva símogat mindenik szavad,
mint szomorú felhőt az alkonyat…
a homlokomon sóvárgott kezek
melegét érzem,
hogy hangod remeg…
s úgy elnyujtózom szavaid alatt,
mint vézna árnyék, ha a nap halad
… nagybánatú, fekete fa alatt…
most vak vagyok
sírva simogat mindenik szavad…
Csak néha álmodom, hogy látok,
az éjjelt nagyon szeretem,
s álmomba soká dörzsölöm a szemem…
vad fűzértáncot járnak körülem
sápadtarcú, feketehajú lányok,
pilláik zárva vannak épp mint nekem;
égő ajakkal úgy futok utánuk
s ők megcsókolják remegő kezem,
belemarkolnak rozsdaszin hajamba,
duzzadt ajkukkal ráfekszenek ajkamra,
s forró könnyet sírnak a homlokomra.
… Szent Isten! csak ébredni ne kéne sohasem,
csak az álmom lenne örök végtelen.
és véresre dörzsölöm a két szemem.
S mint a vak ember
holtra nézhetem mind a két szemem.
Hiába nyujtom mind a két kezem,
nem látlak téged s nem látom magam…
oh beteg lelkem világtalan világa
úgy gondolok egy réglátott virágra,
ahogy a szélben érzem illatát…
mint a vak ember
úgy gondolok terád,
egy réglátott titokzatos világra
némán kínlódó, elátkozott magamból;
mint a vak ember, ki a szemére gondol.
Kopott kezemben kis üvegtükör,
egy nagybeteg bús nyári éjjelen,
álmodtam: látlak
s úgy sírtam utánad;
oly különös ha rá emlékezem,
mintha láttam volna benn két szemem…
KÉT ŐSZI VERS
ESTI ESŐ
Az ég, a nagybánatú özvegyasszony,
egy napot ujból holtra szeretett;
langy esőt sírva csavar a fejére
gyászos fekete fátyol-felleget…
Elborult arca szürkébb mint az ólom,
s ahogy bárgyún kacsintnak a szemek,
fekete pillái dús eresze alól
a kristálytiszta meleg könny pereg…
ŐSZI SZÖKŐKÚT
Nagy smaragdzöld tó. Kőkerületén
duzzadt-erű, zöld húsos levelek,
kis groteszk békák köpik a vizet
… dús, visszahajló, ragyogó sugárban.
… A középen a tó lelke remeg…
s egy vastag kristálytiszta vízsugár
magasra nyúlik… égbe jár,
habos fodrokban lepereg…
… A víz csobog, a sok növény remeg,
a vasbékák csak köpik a vizet,
a zöld-tükrön ezer fonnyadt levél,
a sajgó tó…
egy holt nyárról beszél,
hogy egy-kettőre itt a tél…
S a kis békák majd a fagytól remegnek,
széles szájukon megfagy a sugár,
él, él a tél és holt a nyár!
… Bolond szivem is arra vár,
hogy a téli esték fagyos borúja
szótlan csendjével keresztülszúrja…
egy égőpiros vérsugár,
belőle majd az égre jár
s habos fodorban lepereg…
és megfagy…
Épp mint a kristálytiszta szökőkútsugár
… ha elmul a nyár.
**
SCÉNE GALANTE – VERS EN
PROSE
A
marquise kacagott s a marquis megcsókolta a korállszerű ajkait… egy rózsaszin selyemmarquise
volt s egy ó kőpadon ült… hajporos szőke hajának illatával betegre szivták
magukat a kert tarka lepkéi és apró bogarai… mosolygott, ahogy csak egy grande-damehoz
illik és kék égszinkék szemét (a szőke puderes szemöldek alatt mélységesek
voltak, mint tiszta kutak) az ezüst holdba emelte a marquis szerelmes
pillantásai elől… rizsporos fehér arcán mint finom ezüstpor ömlött végig a
holdfény és érzékivé hangolta az ábrándozó szemek és finom metszésű orr alatt a
csaknem vérszín, vékony ajkat. Virágos selyemruhája kívánatosan takarta fel
puderes finom mellét az esti kertben epedő holdnak és mezítelen fehér kezei
drága csipkékkel szegélyezve az ölében pihentek…
A
marquis sárgaszinselyem costumejében egy nagy bánatos sárga rózsa a marquise
lábainál hevert az illatos zöld pázsiton és méla udvarosszemű epedő arcát
álmodozón emelte a kivilágított arc felé…
A
gyönyörű kert szabályosra nyírt zöld bokrai és az apró gyenge rózsafák
hangtalanul szenvedtek s a repkénnyel feldiszített kőfaunok mereven meredtek az
estébe…
A
marquise egy szál piros rózsát ejtett le az öléből…
A
marquis álmodozva kapta fel a rózsát, az arcához szorította, mintegy
megőrülésig magába szíva az illatát… majd erőtlenül ejtette ismét a fűbe s a
kezei is visszahulltak… a marquie kezére hajolt… s a marquise kacagott ah!
mintha apró ezüst üvegcsengők csengtek volna; s pirossarkú, fehér selyemcipőkbe
rejtett apró lábai mintegy befejezésül karcsún ugrottak ki a redőkbe omló
szoknya szegélye alól… egy graciózus mozdulattal felszökkent, kiszabadítva
drága kezeit a marquis meggyötört ajkai alól…
Szótlanul
indultak el a holdfényben, selyemcipőik alatt ropogott a sárga kavics,
körülöttük a gyenge esti szél sóhajtozott a bokrok között és minden-minden
symbolummá vált a csendes uton… az ég végtelen kék padozata, véges-végig
kiverve ragyogó gyémántszegekkel, a felhők, a hosszú karcsú fehér csónakok s a
megpuffadt ezüst hold… Némán mentek a halk fasorokban s árnyékuk is csak a
bekanyaruló utaknál ért össze… Távolból egy vonzó pastorale elmosódó accordjait
hozta el egy hirtelen vándor szellő és a fákon riadtan csapkodtak a
felébresztett tarka madarak…
Hangtalan,
szenvedve jártak egymás mellett… az út végén a marquise megállt s a kék égre
nézett… talán a távozó felhőket, vagy a hulló csillagokat figyelte… a fák
között harsányan fehérlett a régi kastély… a marquis kezet csókolt a
marquisenak s kétségbeesetten, az elválás fájdalmában a földre térdelt…
szenvedélyesen csókolta a marquise hajának és ajkainak árnyékát a sárga kavicson…
A marquise kacagott; s a marquis meghajtott fejjel a földön epedve, egy nagy
bánatos sárga rózsa volt a lábainál… még hallotta a marquise csilingelő
kacagását… de mire feltápászkodott a kavicsról a marquise eltűnt…
A
marquis magára maradva szomorún meredt a sötét lépcsőház elmosódó lépcsőire, az
éjszakában…
Szegény,
szegény marquis…
Talán
még most is ott áll a rococo-kastély kapujánál, a nagy kalapja a hóna alá
csapva s elfáradt kékudvaros szemeinek tekintetét reménytelenül küldi a
marquise után… a rózsákkal befuttatott fehér kapun át, a bokrokkal beszegett
sárga kavicsos utra s a homályos lépcsőház elmosódó lépcsőire… ahol a marquise
eltünt… eltünt, mint egy nagyszerű álom, vagy egy illatos emlék… Még most is
ott áll a marquis? vagy csak addig várt, míg a kastélyablakban gyertya gyúlt s
a marquise kinyitva az ablakot, még utólszor csókot dobott neki, vagy ott
maradt azután is, hogy az ablak bezárult előtte, az árnyak eltüntek.. és a
gyertyát is elfujták… ott maradt örökre?
Oh
szegény, szegény marquis…
NYÁRI ÜNNEP
Távolba hamvas, messzi-kék hegyek,
csúf szőrös faunok hét sípon danolnak,
magas hordókon részeg istenek,
szilaj nymphák vad táncot lejtenek…
Az este száll s egy fatrón tetején
boros mámorban nyújtózik el Bacchus,
vert aranyserleg színültig kezén,
repkénykoszorú asszonyos fején…
Túl a tölgyeken, dús leveleken
mint a délután elfogy a vad zene;
s egy violaszín lágy selyem-szőnyegen
Aphrodite álmodik meztelen…
SZÍNJÁTÉK: ELEKTRA
S ahogy a kőlépcsőn holtan feküdt,
két kemény melle kihullt gyászkhitonából,
viaszsárga volt a fáklya-világtól.
Árnyéka még táncot járt a falon,
és gőzölgött még az Aegisthos vére,
hogy Crisothemis ráborult kezére.
Két halott szemére balzsamot kentek,
hű cselédei s épp ahol érték
lihegve csókolták két szűzi térdét.
Orestes mint egy szalag hullt mellé a kőre
s kiküldte a virrasztó fáklyásokat,
hogy vértelen ajkát csókolhassa sokat…
VÉNSÉG
Mint színehagyott ódon butorok
ugy búsulok most csendjét ő szobáknak;
beteg szívemre hajtom a kezem,
bús mécsek égnek és az órák járnak…
Az udvarunkon táncot jár a szél,
bokázik egy vén harmonikának;
s mint sápadt brokát színes ablakon
piros szivemen oly kopott a bánat…
FEJFA
Az árnyékom egy öreg síron fekszik,
s egy zöldüvegű olajlámpa von
udvart körülem bágyadtszépen, vakon…
Bús folt vagyok kopott ravatalon;
csókolná pisztoly fájó homlokom,
s elsuhanhatnék ahogy nékem tetszik…
Vagy valaki ideérkezne meztelen,
s keresztültörve rút árnyékomon
hanyatt feküdne fáradt síromon…
PICASSO: GITÁROS
A legmélyebb homorú tükre
valami végtelen, örök, szent fájdalomnak
ez az arc – S az öntudatlan kezek
búgó, fahangú gitárt ragadnak.
A való legsíróbb siráma,
a feszült idegek széteső orgiája,
mit elsír a gitár – Holtrariadt,
bomlott elmének melódiája.
S csorog a könny, hogy fájnak a szemek,
duzzad a vér, hogy zúgnak az erek,
… sírnak az ajkak, sírnak a kezek.
Keserű fahangok haldokolnak,
lassú elvérzést, halált alkudnak,
csontig borzadok, úgy sikít a dal…
JÁTÉK
Itt jársz előttem és oly messze vagy,
már nem ismersz,
s még nem tudom, ki vagy;
mégis oly büszkén lépkedek utánad,
mint hercegasszonyok után,
kik a déli napban gyalog sétálnak
az aranyszerszámos, két pejlovas fogat…
ÉJJI SKÁLA
… És néha éjjel, hogyha űz a vágy
úgy várok rád mint a függönyös vetett ágyak;
még sír benned egy meleg opera
s lefejtem rólad piros bársonyruhádat;
Dús fortissimok zengnek benned s halk pianok,
a válladról lekúszik lágy selyem inged,
kis csipkés nadrágban meztelen merengsz az ezüst tükrökben,
és halkan sírsz és megriadva nézed a kilincset…
És néha éjjel, hogyha űz a vágy…
sápadt kezeid úgy búsulnak párnádon,
mint nyomorékszárnyú déli madarak
kik meghalnak egy téli havazáson;
Olyan vagy mint egy dús kárpitvirág
és elvirulsz napfénytelen sötét szobákon,
s arcod mosolya oly fáradt s fakó
mint gyertyaláng egy finom porcellánon…
RINGLISPIL
A verskli a dalt álmosan hadarja,
ezüstbe játszik a tükrök pazarja;
a cifra arany hintók lengenek,
a lámpák sok üvegrojtja remeg.
Vadul vágtatnak a fekete lovak,
a foltos zebrák, a szürke szamarak;
egy szőke lány fehér lovát cibálja,
utána strucc, őz, elefánt szalad.
A verítékszagba parfőmszag vegyül,
csak zeng a verkli s a szerpentin repül,
szédülve állok meredten, sután.
A hinta száll és szédítő futamba,
kék papirszalag kigyózik nyakamba
… s csak rohanok a fehér ló után.
KÉPEK, GYÖNGYSOROK
… Ezeken az álmatlan téli éjjeken,
szivem bús mélyén gyertyák égnek,
s bársonyfalán úgy csöngnek az emlékek
mint aranyrámába foglalt régi képek…
Portrék… nagy szemű, bús fonnyadt, leányarcok
s úgy mosolyognak mind elmult, holt szerelmek;
mint elsiratott, elvesztett gyöngysorok,
méhén egy mély aranyvedernek…
TITOK
… Az elkövetkező napok bezárt szobák,
s én félőn nézek minden uj küszöbre,
mi van a néma rézkilincs mögött…
egy lány talán, ki értem sír, kiért vagyok,
vagy csak magam s egy ágy, amelyben meghalok.
… S néha a zárban már a kulcs csörög,
az ajtó úgy vár és én nem merek benyitni,
mi van a néma rézkilincs mögött…
TÖREDÉK
És minden elmult mint a délután,
és messze lett, mint az utolsó ház,
a zengő szerelem, az esti láz;
és senkit most már nem enged magához
a szivem, mint éber silbak vigyáz.
Színes sugárban folyt át az idő
hajamban s ujjaim között kezemben,
a kalejdoszkopban egy kis gyerek
gyönyörködtem a színes üvegekben
s az összetört tarkálló cserepekben,
hervadt napjaim széthullt cserepein…
… s fáradt magamtól messze dobtam őket
és aztán újból mindig összeszedtem,
fénytelen sápadt aranyba foglaltam
és messze mélyen a lelkembe varrtam.
Színes sugárban folyt át az idő
hajamban s ujjaim között kezemben;
s a sokszinű, ragyogó vizesés
mint álmos patak folydogál megettem…
A KÁMZSÁS FESTŐ STRÓFÁI
GULÁCSY LAJOSNAK
A vágyaim fehéringes papok,
halvány kezükben felém mutatnak Téged,
mint egy drágaköves dús aranyszentséget,
… a füstölők ezüstje csak szépségedet zengi
s a felszálló füst emléked belengi..
Én nem vagyok csak nagyon szomorú,
se titán, se poéta nem vagyok,
csak műkedvelője a karcsú vonalaknak
s megihlettek távoli angyalok,
szívemben csendes chorálok fakadnak,
ajkaim némaságukkal dalolnak…
sok ecsetem ügyetlenül dadog,
s miket hártyára vetek, mind a képek
csak elmosódó, halovány másai
a képeknek, mik a
lelkemben élnek…
Bús, mécsvilágos, boltíves cellámban
álmatlanul ó codexekben járok,
s keresem a beszélő szineket,
hogy méltón dicsérjelek tégedet;
mert képpel teli kastély most a lelkem,
és te vagy a dús királykisasszony,
és neked írom éjjel könyvemet…
Téged festlek, csak téged énekellek
aranyalapra harsogó színekkel
… mint szöllőlombot, hasadó virágot,
mint szűzanyát az újszülött gyermekkel,
és neked adtam vérző szívemet,
préselt virágom egy pántos imakönyvbe,
most oly szomorú és szegény vagyok
tarka tussaim, az ókékek, a carminok
mind kifogytak a drága üvegekbe,
s a glóriákba s a virágkelyhekbe
elírtam utolsó csepp aranyam..
mint kámzsás piktor epedő szerelmem
piros betűk szűk pitvarába zártam;
a lelkem írtam a cifra cirádákban
s most nincs több szinem és nincs több szavam,
koldus vagyok, kifosztottam magam.
Ha szomorú leszel, mint egy megvert asszony,
és elhervadsz és sírni fogsz sokat,
esténkint gondolj a bánatos barátra,
ki néked írta e tarka sorokat…
… s mint búvár szíve távol fenekén
bús könyvéhez képeket keresett,
s mezítlen lelkét fázósan eltakarta
és elrejtette sötét szinek megett…
… esténkint gondolj a bánatos barátra,
hogy céltalan bolyong most a világba
… mert téged óh örökre szeretett;
és érted sírta mindig minden könnyét
és néked írta színes képeskönyvét…
anno ezerkilencszáztizenegy.
Forrás: Keleti Arthur: A
kámzsás fest strófái – Rajzokkal csinosította Gulácsy Lajos - Benkő udv.
könyvkereskedő kiadása Budapest, 1912.
