Keleti Arthur: A kámzsás festő strófái

 

Úgy tünik, mintha régi levelekben

olvastam volna már az életem,

nem történik már semmi új velem,

világot gyujtok ujból minden este

s úgy búsulok a sárga lámpalángba,

mint egy codexíró, kámzsás bús barát,

ki titkolt szerelmét s elgyötört szivét

piros betük szűk pitvarába zárta…

SZOMORUSÁG

S mint késő őszben a kolostorok

oly szomorú most minden a világon,

oh elhervadt, fájdalmas életem

(halvány árnyék egy álmos, néma házon)

oh sokszor olvasott gyönyörű könyvek

(síró hegedűk, bús zengő citerák)

oh gyöngyöző absynthok, drága lányok

(illatos mérgek, bánatos theák).

Kihült ajkam s meggyötört vállatok

kedves könyvekben csendesen idézem,

magam vagyok s a tietek egészen,

s mint felgyúló groc a halovány csészében

szenvedek, égek utánatok…

CSAK ÉPP HOGY ÉLEK

Néha mintha lázas vágy szállna meg,

készítni tarka smyrnaszőnyeget,

meggyszin-selyemre, méregzöld bársonyra

szeretnék hímezni életet.

Lelkemben lágy hárfahangok szólnak,

ki nem pattantott rímek dalolnak;

s a gondolatok nagy tarlója felett

tündéres gnómos mese lebeg.

S csak dúdolom bús melódiáját,

ennek a bűvös szép mesének,

vad,lányos emlékű téli éjnek;

Szomorú árnyékomnak a falon,

múlt csókos évekről beszélek,

hogy senki vagyok, s csak épp hogy élek.

BETEG VIRÁG

Oly szép az arcod, ahogy a hajad

lágyan elönti a márványfalat

s két biborfényben égő ajkadon

buja vágy fekszik csókravatalon,

állad körül nagy, ismeretlen bánatok búsulnak,

s lágy ibolyaillatok lengnek körül…

s hogy arcod sápadt bársonyán szemed,

mint két izzó, vad örökmécs remeg…

két finom ívben felkúszik a kösöntyűs kezed;

olyan vagy,

hogy testedhez mered a márvány

mint nagybeteg elsápadt liliom

mely felkúszik

egy antik vázán.

HARAKIRI

Piros szegfű, halavány orgona,

félénk, illatos lila ibolya,

meg vörösfejű szép pünkösdi rózsa,

hófehér liliom, vörös pipacs,

zöldelő moha olyan mint a rét,

halványkék jácint, szőke margarét,

és lángoló szagos leányfej…

… Sok-sok színes virágom, angyalom

fejed köré bokrétába rakom;

fölvágom erem s a karom

vérét őrültszép homlokodra csurgatom…

… Szagos véres lesz minden

s a sok virág

megsápadva a halált kiabálja;

és meghalok.

… Álomba ringat csorgó vérem árja

s a haló színek bús symphoniája…

CELEBRATIO

Mert oly finomak a kontúrjai,

ájultan harapnám a vállad;

s megáldanám azt a kis helyet,

hol szájam befedné a szájad.

Ó de nincs semmim amit adhatnék,

leborulnék és átfognám a lábad,

s mint a nagy szemű, erős, pogány papok

hajlongva hoznék dús áldozatot

lépcsőin a vágyak templomának.

AZ ELVÉRZETT NYÁR SIRATÁSA

Ma minden oly elhervadt, oly beteg,

mélyebbnél-mélyebb, hűvösebb az éj,

s a sóhajokkal terhes őszi szél

beteg virágok parfümjét illatozza.

Ma mindenütt egy mult nyár gyásza ül,

úgy zörögnek a halott levelek,

mint karcsú, fehérleples szellemek.

S úgy fojtogatnak a sóhajaim,

úgy panaszkodnak, sírnak, marnak,

a siket, vak éjjen keresztül

messzire-messze elébed szaladnak.

… csak megszületnek és meghalnak.

Búsuló, fájó gondolatjaim,

sok szőkefejű éneklő gyerek

szoknyád körül félőn körbe tipeg…

kis halvány ajkuk ijedten remeg,

húsos kezükkel feléd intenek.

(Mint egy Rubens-képen.)

Ma minden oly elhervadt, oly beteg,

mint egy remegő, lázas kis gyerek,

mint megtérő borús emlékezet.

Ma mindenen a volt nyár gyásza ül,

s átszelve várost, erdőt, hegyet, tavat,

messze repül egy vérző gondolat,

hozzád repül egy késő gondolat…

s meggyászol egy gyáván elhullt nyarat.

VAKSÁG

SZÉKELY BÉLÁNAK

Csak az sír, aki lát is,

bár ne látnék már semmit sohasem;

valaki kérné,

odaadná mind a két szemem.

Szánva símogat mindenik szavad,

mint szomorú felhőt az alkonyat…

a homlokomon sóvárgott kezek

melegét érzem,

hogy hangod remeg…

s úgy elnyujtózom szavaid alatt,

mint vézna árnyék, ha a nap halad

… nagybánatú, fekete fa alatt…

most vak vagyok

sírva simogat mindenik szavad…

Csak néha álmodom, hogy látok,

az éjjelt nagyon szeretem,

s álmomba soká dörzsölöm a szemem…

vad fűzértáncot járnak körülem

sápadtarcú, feketehajú lányok,

pilláik zárva vannak épp mint nekem;

égő ajakkal úgy futok utánuk

s ők megcsókolják remegő kezem,

belemarkolnak rozsdaszin hajamba,

duzzadt ajkukkal ráfekszenek ajkamra,

s forró könnyet sírnak a homlokomra.

… Szent Isten! csak ébredni ne kéne sohasem,

csak az álmom lenne örök végtelen.

és véresre dörzsölöm a két szemem.

S mint a vak ember

holtra nézhetem mind a két szemem.

Hiába nyujtom mind a két kezem,

nem látlak téged s nem látom magam…

oh beteg lelkem világtalan világa

úgy gondolok egy réglátott virágra,

ahogy a szélben érzem illatát…

mint a vak ember

úgy gondolok terád,

egy réglátott titokzatos világra

némán kínlódó, elátkozott magamból;

mint a vak ember, ki a szemére gondol.

Kopott kezemben kis üvegtükör,

egy nagybeteg bús nyári éjjelen,

álmodtam: látlak

s úgy sírtam utánad;

oly különös ha rá emlékezem,

mintha láttam volna benn két szemem…

KÉT ŐSZI VERS

ESTI ESŐ

Az ég, a nagybánatú özvegyasszony,

egy napot ujból holtra szeretett;

langy esőt sírva csavar a fejére

gyászos fekete fátyol-felleget…

Elborult arca szürkébb mint az ólom,

s ahogy bárgyún kacsintnak a szemek,

fekete pillái dús eresze alól

a kristálytiszta meleg könny pereg…

ŐSZI SZÖKŐKÚT

Nagy smaragdzöld tó. Kőkerületén

duzzadt-erű, zöld húsos levelek,

kis groteszk békák köpik a vizet

… dús, visszahajló, ragyogó sugárban.

… A középen a tó lelke remeg…

s egy vastag kristálytiszta vízsugár

magasra nyúlik… égbe jár,

habos fodrokban lepereg…

… A víz csobog, a sok növény remeg,

a vasbékák csak köpik a vizet,

a zöld-tükrön ezer fonnyadt levél,

a sajgó tó…

egy holt nyárról beszél,

hogy egy-kettőre itt a tél…

S a kis békák majd a fagytól remegnek,

széles szájukon megfagy a sugár,

él, él a tél és holt a nyár!

… Bolond szivem is arra vár,

hogy a téli esték fagyos borúja

szótlan csendjével keresztülszúrja…

egy égőpiros vérsugár,

belőle majd az égre jár

s habos fodorban lepereg…

és megfagy…

Épp mint a kristálytiszta szökőkútsugár

… ha elmul a nyár.

**

SCÉNE GALANTE – VERS EN PROSE

A marquise kacagott s a marquis megcsókolta a korállszerű ajkait… egy rózsaszin selyemmarquise volt s egy ó kőpadon ült… hajporos szőke hajának illatával betegre szivták magukat a kert tarka lepkéi és apró bogarai… mosolygott, ahogy csak egy grande-damehoz illik és kék égszinkék szemét (a szőke puderes szemöldek alatt mélységesek voltak, mint tiszta kutak) az ezüst holdba emelte a marquis szerelmes pillantásai elől… rizsporos fehér arcán mint finom ezüstpor ömlött végig a holdfény és érzékivé hangolta az ábrándozó szemek és finom metszésű orr alatt a csaknem vérszín, vékony ajkat. Virágos selyemruhája kívánatosan takarta fel puderes finom mellét az esti kertben epedő holdnak és mezítelen fehér kezei drága csipkékkel szegélyezve az ölében pihentek…

A marquis sárgaszinselyem costumejében egy nagy bánatos sárga rózsa a marquise lábainál hevert az illatos zöld pázsiton és méla udvarosszemű epedő arcát álmodozón emelte a kivilágított arc felé…

A gyönyörű kert szabályosra nyírt zöld bokrai és az apró gyenge rózsafák hangtalanul szenvedtek s a repkénnyel feldiszített kőfaunok mereven meredtek az estébe…

A marquise egy szál piros rózsát ejtett le az öléből…

A marquis álmodozva kapta fel a rózsát, az arcához szorította, mintegy megőrülésig magába szíva az illatát… majd erőtlenül ejtette ismét a fűbe s a kezei is visszahulltak… a marquie kezére hajolt… s a marquise kacagott ah! mintha apró ezüst üvegcsengők csengtek volna; s pirossarkú, fehér selyemcipőkbe rejtett apró lábai mintegy befejezésül karcsún ugrottak ki a redőkbe omló szoknya szegélye alól… egy graciózus mozdulattal felszökkent, kiszabadítva drága kezeit a marquis meggyötört ajkai alól…

Szótlanul indultak el a holdfényben, selyemcipőik alatt ropogott a sárga kavics, körülöttük a gyenge esti szél sóhajtozott a bokrok között és minden-minden symbolummá vált a csendes uton… az ég végtelen kék padozata, véges-végig kiverve ragyogó gyémántszegekkel, a felhők, a hosszú karcsú fehér csónakok s a megpuffadt ezüst hold… Némán mentek a halk fasorokban s árnyékuk is csak a bekanyaruló utaknál ért össze… Távolból egy vonzó pastorale elmosódó accordjait hozta el egy hirtelen vándor szellő és a fákon riadtan csapkodtak a felébresztett tarka madarak…

Hangtalan, szenvedve jártak egymás mellett… az út végén a marquise megállt s a kék égre nézett… talán a távozó felhőket, vagy a hulló csillagokat figyelte… a fák között harsányan fehérlett a régi kastély… a marquis kezet csókolt a marquisenak s kétségbeesetten, az elválás fájdalmában a földre térdelt… szenvedélyesen csókolta a marquise hajának és ajkainak árnyékát a sárga kavicson… A marquise kacagott; s a marquis meghajtott fejjel a földön epedve, egy nagy bánatos sárga rózsa volt a lábainál… még hallotta a marquise csilingelő kacagását… de mire feltápászkodott a kavicsról a marquise eltűnt…

A marquis magára maradva szomorún meredt a sötét lépcsőház elmosódó lépcsőire, az éjszakában…

Szegény, szegény marquis…

Talán még most is ott áll a rococo-kastély kapujánál, a nagy kalapja a hóna alá csapva s elfáradt kékudvaros szemeinek tekintetét reménytelenül küldi a marquise után… a rózsákkal befuttatott fehér kapun át, a bokrokkal beszegett sárga kavicsos utra s a homályos lépcsőház elmosódó lépcsőire… ahol a marquise eltünt… eltünt, mint egy nagyszerű álom, vagy egy illatos emlék… Még most is ott áll a marquis? vagy csak addig várt, míg a kastélyablakban gyertya gyúlt s a marquise kinyitva az ablakot, még utólszor csókot dobott neki, vagy ott maradt azután is, hogy az ablak bezárult előtte, az árnyak eltüntek.. és a gyertyát is elfujták… ott maradt örökre?

Oh szegény, szegény marquis…

NYÁRI ÜNNEP

Távolba hamvas, messzi-kék hegyek,

csúf szőrös faunok hét sípon danolnak,

magas hordókon részeg istenek,

szilaj nymphák vad táncot lejtenek…

Az este száll s egy fatrón tetején

boros mámorban nyújtózik el Bacchus,

vert aranyserleg színültig kezén,

repkénykoszorú asszonyos fején…

Túl a tölgyeken, dús leveleken

mint a délután elfogy a vad zene;

s egy violaszín lágy selyem-szőnyegen

Aphrodite álmodik meztelen…

SZÍNJÁTÉK: ELEKTRA

S ahogy a kőlépcsőn holtan feküdt,

két kemény melle kihullt gyászkhitonából,

viaszsárga volt a fáklya-világtól.

Árnyéka még táncot járt a falon,

és gőzölgött még az Aegisthos vére,

hogy Crisothemis ráborult kezére.

Két halott szemére balzsamot kentek,

hű cselédei s épp ahol érték

lihegve csókolták két szűzi térdét.

Orestes mint egy szalag hullt mellé a kőre

s kiküldte a virrasztó fáklyásokat,

hogy vértelen ajkát csókolhassa sokat…

VÉNSÉG

Mint színehagyott ódon butorok

ugy búsulok most csendjét ő szobáknak;

beteg szívemre hajtom a kezem,

bús mécsek égnek és az órák járnak…

Az udvarunkon táncot jár a szél,

bokázik egy vén harmonikának;

s mint sápadt brokát színes ablakon

piros szivemen oly kopott a bánat…

FEJFA

Az árnyékom egy öreg síron fekszik,

s egy zöldüvegű olajlámpa von

udvart körülem bágyadtszépen, vakon…

Bús folt vagyok kopott ravatalon;

csókolná pisztoly fájó homlokom,

s elsuhanhatnék ahogy nékem tetszik…

Vagy valaki ideérkezne meztelen,

s keresztültörve rút árnyékomon

hanyatt feküdne fáradt síromon…

PICASSO: GITÁROS

A legmélyebb homorú tükre

valami végtelen, örök, szent fájdalomnak

ez az arc – S az öntudatlan kezek

búgó, fahangú gitárt ragadnak.

A való legsíróbb siráma,

a feszült idegek széteső orgiája,

mit elsír a gitár – Holtrariadt,

bomlott elmének melódiája.

S csorog a könny, hogy fájnak a szemek,

duzzad a vér, hogy zúgnak az erek,

… sírnak az ajkak, sírnak a kezek.

Keserű fahangok haldokolnak,

lassú elvérzést, halált alkudnak,

csontig borzadok, úgy sikít a dal…

JÁTÉK

Itt jársz előttem és oly messze vagy,

már nem ismersz,

s még nem tudom, ki vagy;

mégis oly büszkén lépkedek utánad,

mint hercegasszonyok után,

kik a déli napban gyalog sétálnak

az aranyszerszámos, két pejlovas fogat…

ÉJJI SKÁLA

… És néha éjjel, hogyha űz a vágy

úgy várok rád mint a függönyös vetett ágyak;

még sír benned egy meleg opera

s lefejtem rólad piros bársonyruhádat;

Dús fortissimok zengnek benned s halk pianok,

a válladról lekúszik lágy selyem inged,

kis csipkés nadrágban meztelen merengsz az ezüst tükrökben,

és halkan sírsz és megriadva nézed a kilincset…

És néha éjjel, hogyha űz a vágy…

sápadt kezeid úgy búsulnak párnádon,

mint nyomorékszárnyú déli madarak

kik meghalnak egy téli havazáson;

Olyan vagy mint egy dús kárpitvirág

és elvirulsz napfénytelen sötét szobákon,

s arcod mosolya oly fáradt s fakó

mint gyertyaláng egy finom porcellánon…

RINGLISPIL

A verskli a dalt álmosan hadarja,

ezüstbe játszik a tükrök pazarja;

a cifra arany hintók lengenek,

a lámpák sok üvegrojtja remeg.

Vadul vágtatnak a fekete lovak,

a foltos zebrák, a szürke szamarak;

egy szőke lány fehér lovát cibálja,

utána strucc, őz, elefánt szalad.

A verítékszagba parfőmszag vegyül,

csak zeng a verkli s a szerpentin repül,

szédülve állok meredten, sután.

A hinta száll és szédítő futamba,

kék papirszalag kigyózik nyakamba

… s csak rohanok a fehér ló után.

KÉPEK, GYÖNGYSOROK

… Ezeken az álmatlan téli éjjeken,

szivem bús mélyén gyertyák égnek,

s bársonyfalán úgy csöngnek az emlékek

mint aranyrámába foglalt régi képek…

Portrék… nagy szemű, bús fonnyadt, leányarcok

s úgy mosolyognak mind elmult, holt szerelmek;

mint elsiratott, elvesztett gyöngysorok,

méhén egy mély aranyvedernek…

TITOK

… Az elkövetkező napok bezárt szobák,

s én félőn nézek minden uj küszöbre,

mi van a néma rézkilincs mögött…

egy lány talán, ki értem sír, kiért vagyok,

vagy csak magam s egy ágy, amelyben meghalok.

… S néha a zárban már a kulcs csörög,

az ajtó úgy vár és én nem merek benyitni,

mi van a néma rézkilincs mögött…

TÖREDÉK

És minden elmult mint a délután,

és messze lett, mint az utolsó ház,

a zengő szerelem, az esti láz;

és senkit most már nem enged magához

a szivem, mint éber silbak vigyáz.

Színes sugárban folyt át az idő

hajamban s ujjaim között kezemben,

a kalejdoszkopban egy kis gyerek

gyönyörködtem a színes üvegekben

s az összetört tarkálló cserepekben,

hervadt napjaim széthullt cserepein…

… s fáradt magamtól messze dobtam őket

és aztán újból mindig összeszedtem,

fénytelen sápadt aranyba foglaltam

és messze mélyen a lelkembe varrtam.

Színes sugárban folyt át az idő

hajamban s ujjaim között kezemben;

s a sokszinű, ragyogó vizesés

mint álmos patak folydogál megettem…

A KÁMZSÁS FESTŐ STRÓFÁI

GULÁCSY LAJOSNAK

A vágyaim fehéringes papok,

halvány kezükben felém mutatnak Téged,

mint egy drágaköves dús aranyszentséget,

… a füstölők ezüstje csak szépségedet zengi

s a felszálló füst emléked belengi..

Én nem vagyok csak nagyon szomorú,

se titán, se poéta nem vagyok,

csak műkedvelője a karcsú vonalaknak

s megihlettek távoli angyalok,

szívemben csendes chorálok fakadnak,

ajkaim némaságukkal dalolnak…

sok ecsetem ügyetlenül dadog,

s miket hártyára vetek, mind a képek

csak elmosódó, halovány másai

a képeknek,  mik a lelkemben élnek…

Bús, mécsvilágos, boltíves cellámban

álmatlanul ó codexekben járok,

s keresem a beszélő szineket,

hogy méltón dicsérjelek tégedet;

mert képpel teli kastély most a lelkem,

és te vagy a dús királykisasszony,

és neked írom éjjel könyvemet…

Téged festlek, csak téged énekellek

aranyalapra harsogó színekkel

… mint szöllőlombot, hasadó virágot,

mint szűzanyát az újszülött gyermekkel,

és neked adtam vérző szívemet,

préselt virágom egy pántos imakönyvbe,

most oly szomorú és szegény vagyok

tarka tussaim, az ókékek, a carminok

mind kifogytak a drága üvegekbe,

s a glóriákba s a virágkelyhekbe

elírtam utolsó csepp aranyam..

mint kámzsás piktor epedő szerelmem

piros betűk szűk pitvarába zártam;

a lelkem írtam a cifra cirádákban

s most nincs több szinem és nincs több szavam,

koldus vagyok, kifosztottam magam.

Ha szomorú leszel, mint egy megvert asszony,

és elhervadsz és sírni fogsz sokat,

esténkint gondolj a bánatos barátra,

ki néked írta e tarka sorokat…

… s mint búvár szíve távol fenekén

bús könyvéhez képeket keresett,

s mezítlen lelkét fázósan eltakarta

és elrejtette sötét szinek megett…

… esténkint gondolj a bánatos barátra,

hogy céltalan bolyong most a világba

… mert téged óh örökre szeretett;

és érted sírta mindig minden könnyét

és néked írta színes képeskönyvét…

anno ezerkilencszáztizenegy.

Forrás: Keleti Arthur: A kámzsás fest strófái – Rajzokkal csinosította Gulácsy Lajos - Benkő udv. könyvkereskedő kiadása Budapest, 1912.