Czelder Márton (1833-1889): Ázsiában (1864. okt. 1.)

 
E világtáj volt őseink hazája?
Innen jöttek egykor a magyarok?
Dunánk, Tiszánk áldott szép rónáira?
Szívem hevül, keblem lángban dobog.

Mi volt a magyar? Rohanó tengerár
Maga jelölte meg határait;
Magában hordta, emelte, mint az ég,
Fényét, mosolyát és villámait.

Hazát cserélt, szíve a régi maradt,
Harczokban hős, küzdelemben szilárd,
Czédrus koronáját égre emelő,
Melynek tomboló zivatar nem árt.

Hatalmas, parancsot másoknak osztó,
Földön porban csuszást nem ismerő;
Nemzet, melynek istene a szabadság,
Ez az égi mindenható erő.

És most mi vagy nemzetem? Hős elődök
Vihartépett pusztuló nemzete;
Kinek a mult fényéből egyebe nincs,
Mint egy vérző bús emlékezete.

Parancsolnak s te engedelmeskedel,
Hol van erőd, hogy széttörd lánczaid,
S a jobb sors és szabadság angyalával,
Töröltesd el gyászod siralmait.

Ébredj, ébredj hajdan dicső nemzetem,
Ősi hazádból esd fiad feléd,
Mutasd meg, hogy a küzdelmes ezredév
Nem törpité el Árpád nemzetét.

Csak sebzett de nem halt meg az oroszlán,
Ha talpra áll hőseinek sora,
Tud lenni mint volt rettenthetetlenül
Zsarnokok ellen istenostora.

S magyar még a magyar, s a mit elvesztett,
Van karja, lelke visszaszerzeni;
Lelánczolt és elárult szabadságát
Dicstelen haláltól megmenteni!...

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Czelder Márton: Tavasz, nyár, ősz, tél (1859.)

TAVASZ

Mosolyg a kikelet, nyiló virágai

Mint az ifju kornak reménye s álmai:

Gyönyörben ringatják a szenvedő kebelt,

Miként a harmat, a szomjas virágkehelyt.

Zengnek virányain énekes madarak;

Dalaik a szivhez érzően szólanak,

Mindenütt öröm van, élet s virágozás,

Légy üdvöz általam, dicső feltámadás.

NYÁR

Tavasz virágiból, mi lelkemre hatott,

Még érzem az édes bűvölő illatot,

Midőn a kebelén áldást érlelő nyár,

Gazdag szép remények kalászával kinál.

Ott van a tavasz is a rengő kalászban,

Ifjui öröm a férfiság korában,

Mind közelebb jő a valóhoz s magába

Megtér a lélek is az éelt nyarába.

ŐSZ

Künn a természetben hervadó virágok

Hulló és megszáradt levél, a mit látok;

Illyen az élet is, mulnak örömei,

Mint fák és virágok hulló levelei.

De mégis kedves ez, mert a hervadásban,

Elvirult költészet, néma borongás van;

S a reményeitől megfosztatott kebel,

Szeret búsongni a hulló levelekkel.

TÉL

Zúg az északi szél, dühöng a zivatar,

A természet egy nagy halotti ravatal,

Mellynek fagyos ölén vidámság és élet

Hó-szemfedő alatt lágy szenderben mélyed.

Ekként az ember is megtört vágyaival,

Széthullt reményivel s jobb jövő álmival

Hervadásnak indul, s mért ne hervadna el

A mindent átérzett, kiszenvedett kebel?

A tél zord fagyából kikelet hajt s virul

Uj és dicsőbb élet a sír álmaibul;

Jöjj hát, siess felénk, enyészet, halál, tél,

Benned s általad az élet örökre él.