TAVASZ
Mosolyg a
kikelet, nyiló virágai
Mint az
ifju kornak reménye s álmai:
Gyönyörben
ringatják a szenvedő kebelt,
Miként a
harmat, a szomjas virágkehelyt.
Zengnek
virányain énekes madarak;
Dalaik a
szivhez érzően szólanak,
Mindenütt
öröm van, élet s virágozás,
Légy üdvöz
általam, dicső feltámadás.
NYÁR
Tavasz
virágiból, mi lelkemre hatott,
Még érzem
az édes bűvölő illatot,
Midőn a
kebelén áldást érlelő nyár,
Gazdag
szép remények kalászával kinál.
Ott van a
tavasz is a rengő kalászban,
Ifjui öröm
a férfiság korában,
Mind
közelebb jő a valóhoz s magába
Megtér a
lélek is az éelt nyarába.
ŐSZ
Künn a
természetben hervadó virágok
Hulló és
megszáradt levél, a mit látok;
Illyen az
élet is, mulnak örömei,
Mint fák
és virágok hulló levelei.
De mégis
kedves ez, mert a hervadásban,
Elvirult
költészet, néma borongás van;
S a
reményeitől megfosztatott kebel,
Szeret
búsongni a hulló levelekkel.
TÉL
Zúg az északi
szél, dühöng a zivatar,
A
természet egy nagy halotti ravatal,
Mellynek
fagyos ölén vidámság és élet
Hó-szemfedő
alatt lágy szenderben mélyed.
Ekként az
ember is megtört vágyaival,
Széthullt
reményivel s jobb jövő álmival
Hervadásnak
indul, s mért ne hervadna el
A mindent
átérzett, kiszenvedett kebel?
A tél zord
fagyából kikelet hajt s virul
Uj és
dicsőbb élet a sír álmaibul;
Jöjj hát,
siess felénk, enyészet, halál, tél,
Benned s
általad az élet örökre él.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése