Szül. Erdélyben, 1690-ben. Szülőinek kora elvesztése után, már 16 éves korában II. Rákóczi Ferencz fejedelem oldalához jutott, s vele csakhamar magyarországi hadjárataira indulván, egyszersmind örökre elhagyta hazáját. Személyes ragaszkodásból t. i. számkivetésében sem hagyván el urát, őt rodostói magányába is követte. Későre terjedt életét 1762 körül végezte be. – Egy fölöttébb érdekes Emlékiratot hagyott fenn, CCVII. Levélben hol a török birodalom 1717-1758 közti történeteit, úgy saját kül- és belvilága mozzanatait kedélyes hangon, s kiváló szép nyelven ecseteli.
LXXXV. Levél*
Rodostó, 8. nov. 1727.
Pola téti1 Édes néném! azt igen szükséges kednek tudni, hogy a ked kedvesen írt levelét igen kedvesen vettem. Egy kevéssé a levél igen kurta volt; de mit tehetünk rólla? A való, hogy én ahhoz nem szokhatom; de az olyant láttatlanná kell tenni, és megbocsátani a vétkeket, és reménleni, hogy az olyan szokásban nem mégyen, - Mi egynehány naptól fogvást a táborból visszajöttünk, ahol is sok veres foglyoknak2 kellete meghalni, a portázó3 nyulakat pedig mind rabúl elfogtuk. De minthogy az ellenség már kvártélyba kezd szállani, azért mi is beszállottunk a magunkába. De ha igazat kell mondani, nem egyébb volt az oka, hanem az eső hajtott bé bennünket. A kinek is már egynehányszor megköszöntem jóakaratját; mert az ő vizes ereje nélkül talán az egész telet sátor alatt töltöttük volna.
Aztot meg kell vallani édes néném, hogy a mi életünk, úgy minden keresztényeknek is az élete, csak zarándokság. – De a mienk duplán; mert ha annak, a ki jószágában lakik, úgy kell magát tekinteni, mint zarándoknak a földön, és mint örökös hazáján kívül valónak: hát mi, a kiknek egy lábnyi földünk nincsen, se megmaradandó helyünk? Csak a sok vándorlásban töltjük azt a drága időnket, a melyet most a héjábanvalóságra tékozolunk el. Az eltöltött idő pedig soha vissza nem jő, és csak haszontalan és ízetlen suhajtásokat hágy maga után, a melyet mi mindennap kóstolunk és próbálunk, mint szomorú példák; de még is szerencsések volnánk, hogyha másoknak például lehetnénk; de nem leszünk. Mert hány ezer ember veszett és vész mindennap a tengeren? A felől4 elegen mennek a tengerre. Hát minekünk nem volt-é példa előttünk? Volt; de tanultunk-é rajta? Mások is csak úgy cselekesznek; - megtanulják, de el nem kerülik. De mi let ennek oka? Nem egyébb, hanem a nyughatatlanság és a nagyravágyódás. Felinek nincsen eszibe az ország jova; de mindenik tele torokkal kiáltja a szabadságot. Mert nagyobb rész csak az ujság és a változás után fut; a jövendőt meg nem gondolja; se a jelenvaló jóval nem tud élni, se meg nem tudja becsűlni; hanem a jövendőbéli bizontalan jó után suhajt, a melyet vagy lehetetlen elérni, vagy pediglen az a jó azért tetszik jónak, hogy nincsen hatalmunkban, és hogy csak a nyughatatlan elmétől származik. Ettől vagyon, hogy soha az ember nem lehet boldoggá, mert soha sem becsüli a maga állapotját, se azt, a mit bir; hanem aztot, amit nem birhat. A bizontalanért, a bizonyost semminek tartja, és a nagy nyughatatlan nagyravágyó elme mindenkor arra ingerli, hogy jobban volna ott, a hol nincsen. És igy soha a jelenvaló bizonyos sorsával, a melyben az Isten tette, meg nem elégszik, hanem a bizontalanra vágy, és a jelenvalóval élni nem tud, hanem visszaélni. Nem kellene soha egy jó hazafinak zűrzavart csinálni, se kivánni semmiféle szin alatt. Az Isten adja a fejedelmeket; mind a jót, mind a roszat egyaránt kell az ő kezeiből venni: a jó áldás, a rossz büntetés. Ő tudja egyedűl, meddig kell tartani a nyomorúságnak, és mikor kell annak szakasztani; hogy meddig tartson a rossz idő, és mikor legyen jó idő.
Egy szántóvető ember azt fogadta volt az isteneknek, hogy több ajándékot fog nekik adni, csak ők is hallgassák meg kérését, és akkor adjanak esőt, vagy tiszta időt, amikor ő kivánja, és az ő kivánsága szerént járjon az idő az ő földén. Az istenek az ő kivánságát neki megengedék: a mikor esőt kért a búzára, eső lett, a midőn jó időt, jó idő lett. De úgy történt, hogy aratáskor sokkal kevesebb gabonája volt mint másoknak, - azért panaszolkodni kezdett; de az istenek azt felelték neki: hogy maga a vétkes; mert nem hadta a természetre dolgát, valamint mások; és miért kívánt bölcsebb lenni az isteneknél, akik is tudják mind az esőnek, mind a jó időnek idejét.
A vallás arra tanít minket, hogy az Isten vezéreli az országokat, és ő emeli fel egyiket, és veti rabság alá a másikat. Ő keneti fel mind a jó, mind a rossz fejedelmeket. Ilyen példával tele a szentirás. Nem szabad tehát egy embernek, nem is lehet abban változást tenni. Én néném gyakorta írok prédikácziót, - nincsen egyébb dolgom. Le kell írnom a már haszontalan gondolatimat; mivel mi olyanok vagyunk, m int a vizbe esett ember, akinek mindaddig kell vergődni és minden ághoz kapni, még ki nem szabadúl, vagy el nem vész; mert arról gondolkodni: hogy esett oda? a bolondság volna. A való, hogy még eddig minden ág a kezünkben szakadott; mert nem az Isten segitségéhez kaptunk. De azt is elmondhati talám, hogy az Isten egynehány ember kedvéért az ő közönségesen aló rendelését meg nem változtatja. Csak úszszunk hát, édes néném, amíg lehet. Csak azt bánom, hogy a virágból most minden órán kóró leszen, és a kórót nem szokták a füző mellé3 tenni. De én, aki egész életemben bújdostam, és végtére 16 esztendős koromban hazámat elhagytam, a bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben akkor nem volt, és ha eddig tart bujdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való szeretetem okozta. – Igy mondhatni természet szerént; de keresztényi módon szóllván Isten rendelése, és meg kell csókolni a vesszőt, a melylyel ostoroz. – Többet már nem tudok írni. Itt semmi ujság nincsen, hanem csak a nagy unalmas óság, föképpen télben. Mindazonáltal arra kérem kedet, vigyázzon ked az egészségire. – Én pedig maradok, aki ma reggel voltam…
*) Mikes levelei. I-II. Pest. 1861.
1) Új-görögül: jó napot!
2) Egy faja a foglyoknak.
3) Portyázó.
4) Azért, de azért.
5) A kebelre tűzni.
Forrás: A magyar irodalmi tanulmány kézikönyve. Pest, 1868.
