- Rajz Iványi Ödön hagyatékából –
A II. pavilon földszinti folyosóján együtt ült
az egész társaság, kivéve a 21. számot, akit korán lefektettek, mert holnap – sora lesz. Ez annyit jelent, hogy a 21.
szám a III. pavilon nagy szobájában az
asztalra fel fog feküdni. Nem valami nagy dolgot fognak ott véle tenni: egy
kicsit a bőre alá néz a tanár: ez az egész. De mert akármilyen finom s
alabástromszínű is a 21. szám bőre, mégsem lehet rajta keresztüllátni:
ennélfogva lesz egy kis metszés, aztán egy gyűszűnyi vérzés, az altatótól egy
csöpp fejfájás és – természetesen – néminemű jajgatás is a felébredéskor, amint
ez már bevett szokás a nőknél, akik asztalon feküdtek.
Szóval: a 21. szám sorsa elé nyugodt lélekkel
nézünk mindnyájan, s nem is beszélünk felőle. Azzal töltjük az időt, hogy a
tisztelendő testvéreket szóljuk-szapuljuk. Megállapítjuk, hogy a pavilon éjjeli
nyugalma akkor teljes, ha Nicodema testvér az inspekciós. Nicodema testvér,
mint módnélküli kegyes lélek, egész éjjel forgatja az olvasót, s olyan jól
imádkozik betegeiért, hogy azoktól, arra az éjszakára, távol van minden
fájdalom. Nicodema nővér olvasójának zörgése ébren tart minden őrangyalt a
betegek ágyánál. Ez a magyarázata az ilyenkori nyugalomnak… Ellenben, ha Romana
testvéren van a virrasztás sora, akkor tizedrész annyi imádság sem esik egy
betegre, s azért van nekünk ilyenkor rossz éjszakánk. Mert hát Romana
testvérrel együtt elalszanak az őrangyalok is…
Ebben a genre-ben folyik a jámbor emberszólás,
mely a tisztelendő testvérek imádságos szájára vidám, világi mosolyt csal, mely
nevetéssé növi ki magát, mikor Romana testvér nyilvánosan meggyónja, hogy ő
bizony elaludt a múlt éjszaka a nagy, bőrös székben, de meg is bűnhődött
nyomban, mert szörnyű álomlátás jött reá.
Kérdezzük, hogy mi volt hát az a rémálom? Romana
testvér a jobb keze hüvelykujjával titkos keresztet vet magára, s olyanformát
suttog, hogy jobb arról nem beszélni. Most már mindenkit esz a kíváncsiság, s a
titkolódzó testvérre rámegy az egész pavilon. Az inquizíció sarokba szorítja a
kis, kövér apácát, aki végre rászánja magát a vallomásra, s rémüldöző hangon,
az átélt borzadalomra való visszagondolástól remegve, a körülötte összedugott
fejek közé mintegy megbújva, kis szemeit kerekre nyitva – kijelenti, hogy isten
legyen velünk, ő bizony – szabadkőmívesről álmodott az éjjel…
Olyan nevetést sem hallott még a II. pavilon,
mint amilyen elfogta a társaság világi tagjait. Még a 21. szám is meghallotta,
s kiüzent, hogy kéri a részét a közderültségből. Megkapta, és arra az egy
pillanatra elfeledkezett a holnapi asztalra fekvésről: nevetett, hogy a könnyei
is kicsordultak… Romana testvér, aki mindig kész volt a társasággal együtt
nevetni, most ez egyszer komoly maradt, s úgy látszott, megapprehendálta, hogy
mi nevetni tudunk azon az álmon, mire ő most is szent borzalommal gondol…
