Iványi Ödön: Amputatio cruris

- Rajz Iványi Ödön hagyatékából –

A II. pavilon földszinti folyosóján együtt ült az egész társaság, kivéve a 21. számot, akit korán lefektettek, mert holnap – sora lesz. Ez annyit jelent, hogy a 21. szám a III. pavilon nagy szobájában az asztalra fel fog feküdni. Nem valami nagy dolgot fognak ott véle tenni: egy kicsit a bőre alá néz a tanár: ez az egész. De mert akármilyen finom s alabástromszínű is a 21. szám bőre, mégsem lehet rajta keresztüllátni: ennélfogva lesz egy kis metszés, aztán egy gyűszűnyi vérzés, az altatótól egy csöpp fejfájás és – természetesen – néminemű jajgatás is a felébredéskor, amint ez már bevett szokás a nőknél, akik asztalon feküdtek.

Szóval: a 21. szám sorsa elé nyugodt lélekkel nézünk mindnyájan, s nem is beszélünk felőle. Azzal töltjük az időt, hogy a tisztelendő testvéreket szóljuk-szapuljuk. Megállapítjuk, hogy a pavilon éjjeli nyugalma akkor teljes, ha Nicodema testvér az inspekciós. Nicodema testvér, mint módnélküli kegyes lélek, egész éjjel forgatja az olvasót, s olyan jól imádkozik betegeiért, hogy azoktól, arra az éjszakára, távol van minden fájdalom. Nicodema nővér olvasójának zörgése ébren tart minden őrangyalt a betegek ágyánál. Ez a magyarázata az ilyenkori nyugalomnak… Ellenben, ha Romana testvéren van a virrasztás sora, akkor tizedrész annyi imádság sem esik egy betegre, s azért van nekünk ilyenkor rossz éjszakánk. Mert hát Romana testvérrel együtt elalszanak az őrangyalok is…

Ebben a genre-ben folyik a jámbor emberszólás, mely a tisztelendő testvérek imádságos szájára vidám, világi mosolyt csal, mely nevetéssé növi ki magát, mikor Romana testvér nyilvánosan meggyónja, hogy ő bizony elaludt a múlt éjszaka a nagy, bőrös székben, de meg is bűnhődött nyomban, mert szörnyű álomlátás jött reá.

Kérdezzük, hogy mi volt hát az a rémálom? Romana testvér a jobb keze hüvelykujjával titkos keresztet vet magára, s olyanformát suttog, hogy jobb arról nem beszélni. Most már mindenkit esz a kíváncsiság, s a titkolódzó testvérre rámegy az egész pavilon. Az inquizíció sarokba szorítja a kis, kövér apácát, aki végre rászánja magát a vallomásra, s rémüldöző hangon, az átélt borzadalomra való visszagondolástól remegve, a körülötte összedugott fejek közé mintegy megbújva, kis szemeit kerekre nyitva – kijelenti, hogy isten legyen velünk, ő bizony – szabadkőmívesről álmodott az éjjel…

Olyan nevetést sem hallott még a II. pavilon, mint amilyen elfogta a társaság világi tagjait. Még a 21. szám is meghallotta, s kiüzent, hogy kéri a részét a közderültségből. Megkapta, és arra az egy pillanatra elfeledkezett a holnapi asztalra fekvésről: nevetett, hogy a könnyei is kicsordultak… Romana testvér, aki mindig kész volt a társasággal együtt nevetni, most ez egyszer komoly maradt, s úgy látszott, megapprehendálta, hogy mi nevetni tudunk azon az álmon, mire ő most is szent borzalommal gondol…

A nagy derű általános konsternációban végződött, mikor a leghangosabban nevetőre, a 18. számra, a mindenkitől kényeztetett és szánt fiatalasszonykára hirtelen rájött a fojtó köhögés. Matrona testvér odaölelte magához a roham által megrázott kis alakot, melyben a lélek már csak úgy volt meg, mint a madár a nyitott kalitkában: elrepülhetett minden pillanatban. Nicodema testvér a csillapító csöppekért szaladt, fekete ruhájának gyors libegése, sarkatlan cipőinek sietős topogása közben hamarosan, úgyszólván röptében mondva el egy miatyánkot…

A roham elmúlt. A kis zongoratanítónő lángpirosra gyúlt arca visszakapta áttetsző fehérségét: a gondosan fésült, szabályos, szép fejecske fölemelkedett Matrona testvér fehér vállgallérjától; a gyöngyszürke, nedves szemek ismét ránk nevettek, s mi, a megilletődéstől még mindig dobogó szívvel, visszamosolyogtunk rá, belevegyítve abba azt a titkos örömünket, hogy – a kis vidám madárlélek erre a nagy megrázkódásra sem hagyta oda a nyitott ajtajú kalitkát…

E pillanatban megszólalt a villanycsengő, Romana testvért hívták a telep főépületébe. Azt jelentette ez, hogy a II. pavilon új vendéget kap, késői, váratlan vendéget.

A társaság figyelme a folyosó kettős ajtajára irányult. Nemsokára föltárult az, s egy menet vonult be rajta, melyet mi részben a megszokottság közönyével, részben pedig azon szánalommal néztünk, mellyel a szenvedő viseltetik minden más szenvedő iránt.

A kórház kék egyenruhát szolgái egy hordágyat emeltek, aminek az ernyője eltakarta a benne fekvőt. A hordágy után előkelő megjelenésű, fekete ruhás, öreg nő haladt egy huszártiszt karján, kinek kardja meg-megcsörrent a folyosó beteges csöndjében.

A menet élén Romana testvér haladt, kezében a „fejlappal” (fölvételi ívvel), fölnyitotta az üresen álló 20. számot, ahová a késői vendégek bevonultak…

Arra a hírre, hogy az inspekciós orvos útban van a II. pavilon felé az ú j beteghez: a társaság feloszlatta ülését. Esti 9 órára már elmúlt, s ilyenkor tilalmas volt a kaszinózás, és noha „arkangyal” volt a neve a kis segédorvosnak, mindnyájan kíméltük az ő, valóban angyali türelmét, s nem akartuk késő este hallani azt a fenyegető felkiáltást, amivel az arkangyal szelíd, hogy úgy mondjam nyájas haragját szokta kifejezni: No – most mindjárt megharagszom…

Én nem tudom, azért-e, hogy csupa nőtársaságom volt a II. pavilonban, s a nőkkel való folytonos érintkezésben magam is elnőiesedtem, vagy azért, hogy a hosszú, súlyos betegség, mint rendesen, az én természetembe is új vonásokat vegyített: elég az hozzá, hogy a kórházban minden fogalmat meghaladó módon kíváncsi voltam. Tudnom kellett mindent, ami a négy pavilonban s a főépületben, nemkülönben a konyhában és a barakkokban történt naponta. Romana testvér volt az az eleven újság, amely által éhező és szomjúhozó tudvágyamat kielégítettem. Azon a napon, amelyen az én szeretetre méltó zsurnálom üres rovatokkal jelent meg: formálisan beteg lettem.

Ennélfogva én is cellámba vonultam, de nem azzal a szándékkal, hogy lefeküdjem, hanem hogy Romana testvért, az orvos látogatása után, becsengessem magamhoz, s megtudjam, ki az új szomszéd a 20. számban, mi sors hozta őt ide, s mi sors vár reá itten. Dehogy tudtam volna egy világért addig aludni, míg ezt mind meg nem tudom…

Az orvos sokáig volt benn a 20. számban. Romana testvér kötőszerekkel, mosdóedénnyel, szivacsokkal szaladgált végig a folyosón – kísérve a nagy gyökérolvasó rézfeszületének. Madonna-érmeinek érccsörgésétől. Hallottam, amint Matrona testvért hívta segítségül, ezt az amazon vállú, erős, hatalmas nőt, ki izmos karjaival oly könnyedén emelte, vitte a jómagukkal tehetetlen, nagy betegeket, mint a dajka szokta a csecsemőt.

Mindez nagyon rossz jel volt az én új szomszédomra nézve.

Éjfél felé járt az idő, mikor a 20. számban minden elcsendesült. Hallottam, mint távoznak el együtt az orvos és a huszártiszt, mint állanak meg a lépcsőházban, mint intéz a tiszt suttogó, kérő, csaknem rimánkodó hangon kérdéseket az orvoshoz, mikre az arkangyal az ő megnyugtató, nyájas baritonján felelget.

Aztán minden elcsendesült, csak a Romana cellájában szólalt meg a villanycsengő, mely nem hagyta lenyugodni a tisztelendő testvért mindaddig, míg a földszint valamennyi szobáját rendre nem látogatta, s valamennyiben el nem referálta, hogy ki érkezett, s mi a baj?... Úgy látszott, nemcsak engem tartott ébren a kíváncsiság. A pavilon egész földszintje informáltatni akarta magát lefekvés előtt… Én csak egy óra felé tudtam hozzájutni Romana testvérhez.

A tisztelendő testvér nem is kérdezte, hogy miért hívattam, be sem jött egészen, csak úgy az ajtónyílásból szaporázta el mondókáját, álmos szempilláival aprókat pislogva hozzá.

- Nagybeteget kaptunk. Pestről hozták. Nő. A jobb lábon van a bibi. Szegényt asztalra fogják fektetni, azt hiszem. Erősen tartja magát. Az öreg nő, az anyja, az jobban odavan. A beteg bátorítja. Azt hiszem, katonaleány. Polgári nőkben nincs ilyen kurázs.

A kis apáca abban a hitben, hogy eleget mondott, a Jézus dicsérete mellett vissza akart vonulni, de siettében odacsukta az ajtónyílásba az övéről lecsüngő olvasót, s így volt még egy pillanat a társalgásra.

- Milyen nő? – kérdém egész általánosságban.

- Magas, erős – volt a válasz, mely azonban igen egyoldalú fixírozása volt annak a pontnak, mely felé a feltett kérdés irányult.

- Koros nő? – teszem föl a kérdést, abban a hitben, hogy talán a helyzet komolysága ellen vétek, ha azt kérdezem, vajon fiatal-e? A kérdés ez őszinte formulázása akkor és ott nagyon frivolnak tetszett.

- Mit? Koros?... Gyönyörű, fiatal teremtés. Hasonlít a Fulgencia testvérhez, talán még szebb is.

Ez nagy szó volt. Fulgencia testvér valóságos Madonna-szépség, akiről már oltárképet is festettek. Ezt a kegyes szépséget én különben csak híréből, mások magasztalásából ismerem. Ő a III. pavilonba volt beosztva, ahonnan ritkán távozott, s ahol nekem nem volt keresetem. Egyszer mégis odavitt a kíváncsiság. Láttam a szent Vince rend legszebb apácáját – anélkül, hogy szépségét csodálhattam volna. A gyönyörű nő ugyanis, akit a művész oltárra festett, a folyosót súrolta, térden állva, a fekete ruhaujjakat rózsásfehér karjain felgyűrve, kis, finom kezében egy darab vizes, piszkos vászonronggyal vesződve. Lehajtott arcából nem láthattam semmit, eltakarta azt a keményített, fehér fejtakaró…

Három nap múlva a főépület folyosóján a fekete tábla előtt vitt el az utam. Megálltam e szomorú hírmondó előtt, melyre latin szavak, ismert nevű sebészek és terminusok vannak krétával följegyezve. Aznap délelőttjének 11 órájára nagy műtétet jelzett a fekete kalendárium: amputatio crurist; a főváros kélt legkitűnőbb sebésze volt a műtéthez megnevezve.

Borzongás nélkül ugyan nem tudtam olvasni ezt a szomorú plakátot, ezeket a tudományos lakonizmussal bejelentett vérengzéseket, hanem azért megállás nélkül nem mehettem  el előtte. Abban az időben sok volt a dolog. A sebészeti osztály egy napig sem volt friss munka nélkül. Csak pénteken pihent, ezen a nap senki sem mert asztalra fölfeküdni.

… Most, hogy visszagondolok e mindennapi vérontásokra, borzongás helyett tiszteletteljes bámulat fog el az iránt a tudomány iránt, melynek éles acélja alatt az emberi testnek annyi halálos, belső ellensége vérzik el… Igaz, megtörtént az is, hogy a műtét remek volt, és mégis ráment az ember: de nem az acél ölte meg; meghalt, mert félt szegény az asztalra fekvéstől, s csak akkor szánta rá magát, mikor már minden segítség késő volt, mikor az orvos arra a kegyetlen őszinteségre volt kényszerítve, hogy azt mondja betegének: megtesszük, ha kívánja, mindent elkövetünk, amit Isten tudnunk adott, de a sikerről jót nem állhatunk. A baj nagyon elmérgesedett.

Három nap óta irányul a II. pavilon földszintjének érdeklődése, szánalma osztatlanul a 20. szám felé. Három nap óta jelenik meg naponta kétszer a fiatal huszártiszt, sarkantyúpengésével kicsalva szobáikból a lábadozó hölgyeket, s nyugodt, finom udvariasságával, imponáló megjelenésével, hangjának tömör, tiszta ércével, de legkivált napbarnította, férfias arcának búskomolyságával megnyerte a pavilon rokonszenvét. Három nap óta látogat a 20. számba a budapesti orvosi fakultás két hírese, s a nagy tanácskozás a pavilon mögött elterülő Livia-park akácfái alatt, hol a híresek hátratett kezekkel, előrenyújtott fejjel, pázsitra szegezett szemekkel sétálnak, mintha ott is keresnék azt, amit sehogy sem tudnak megtalálni: a reményt, hogy a szegény 20. szám dolga jól is végződhetik. Három nap óta látom kijönni a 20. számból azt az ezüstfehér hajú, szép, öreg nőt, az anyát, látom bemenni Romana testvér cellájába, s tudom, hogy sírni ment oda, sírni a Romana testvér térdeplőjén, ráborulva a Szűzanya kőszobrára, irgalmat, kegyelmet kérve gyermeke számára az isteni nőtől, az anyától, kinek szíve egykor szintén így vérzett gyermekének bús tragédiáján.

A harmadik napon olyan történt, ami még nem esett meg a II. pavilon falai között: esküvő. Eljött a pap, eljött a huszártiszt, eljöttek a tanúk, s a 20. számban két fiatal lény frigyet kötött az egész hosszú életre… Egy egész hosszú életre!

Így akarta a tiszt megnyugtatni a szegény leányt, aki zokogva vallotta be, hogy nem a megcsonkíttatás, nem a bekövetkezhető halálvész az, ami rémületbe ejti, hanem az a gondolat, hogy ha majd béna lesz, nem fog nejévé lehetni annak, akit jobban szeretett, mint az életét. Ki fog nőül venni egy féllábú nyomorékot!... Most már meg volt nyugtatva, most már megcsonkíthatják őt az orvosok, teljes marad azért az ő boldogsága…

Szegény szűz lélek, a boldog ara szemérmes, édes mosolya akkor sem szűnik meg halvány ajkadon, mikor Matrona testvér izmos karjai ölelnek át, s rátesznek a hordágyra, hogy elvigyenek azon arra a kemény, szomorú nászágyra, melyen mély kábulástól merevült tagokkal fogsz feküdni és vérzeni két iszonyú, hosszú órán át…

Az anya és a fiatal férj a pavilon teraszáig kísérték a hordágyat, a lépcsőnél aztán visszamaradtak – engedve az „arkangyal” rábeszélésének, szelíd erőszakának. Onnan néztek a néma, lassú menet után, mely kétségbeejtően hasonlított a temetéshez… Elöl a feketeernyős hordágy, melyet lehajtott fejjel, megfeszült karral visz a két szolga, oldalt a két apáca, hónuk alatt kötőszerekkel, hátul a két orvos és segédeik, talpig feketében, szótlanul, mélyen elgondolkozva afelett, ami történni fog… Szegény anya, el tudod e látványt viselni anélkül, hogy szíved megszakadjon? Ott viszik a leányodat – úgy, amint utoljára láttad… Hogy mint fogják majd visszahozni, senki azt meg nem mondhatja. Isten keze fog végezni vele… Szegény fiatal férj! Micsoda nászútra indult a te boldogtalan feleséged! Hogyan fogod te őt viszontlátni!...

A menet eltűnt a III. pavilon nagy ajtaja mögött. Az anya és férj ott maradtak a teraszon, ahová kijöttünk néhányan, hogy ne legyen magára a két várakozó a következő hosszú, kínos két órán keresztül. Biztattuk őket, elsoroltunk egy csomó súlyos esetet, amely szerencsésen végződött. Ó, a mi orvosaink ritka emberek! A modern sebészetnek nem egy csodája került ki már könnyű, biztos kezeik alól. Azt nem kell félteni, aki ily kezek alá jut. Pláne ahol ilyen fiatal életerő dolgozik az orvos kezére! Bizalom, jól fog végződni minden. Hiszen az eset nem is súlyosabb fajú…

Olyan meggyőződéssel beszéltünk, mely nem téveszthette el hatását. A társalgás e szomorú téma körül lassan-lassan megindult. Az anya elbeszélte a lánya bajának keletkezését. Egy fehér báli cipő okozta az egészet, egy könnyű kis atlaszcipő, mely szűk volt, s mely feltörte tánc közben a lábát. A törésből seb lett, makacs, gyulladásos seb, amely az orvost zavarba ejtette, a leányt pedig ágyba dobta. Egyszerre szűnni kezdett a gyulladás, a fájdalom is megenyhült, s azt hitték, hogy a gyógyulás most következik… Aztán elkezdett a seb feketedni…

Nem emlékszem, mit mondott még a nő, talán nem is hallottam elbeszélésének többi részét: én azon a gondolaton évődtem, hogy micsoda rettenetes árat fizet az a szegény leány azért az egy pár kis cipőért, melyben lábai oly parányiak és kecsesek voltak azon az utolsó báléjszakán…

Megtörtént. Visszahozták. Ágyba fektették. Fölébredt, nézett, és nem ismert meg senkit, szólították, és nem hallott semmit.

- Ez az altató utóhatása – mondták az orvosok a halálra rémült anyának. – Minden jóra fordulhat, ha a vér egészséges, mert bizony a seb infekciója nagy volt…

Elmúlt négy nap, és azalatt minden órában más hű szivárgott ki a 20. számból.

Megmarad.

Vége van.

Magához tért.

Félrebeszél…

Így ment ez óráról órára. Szegény anya, boldogtalan férj, mit álltatok ki az alatt a négy nap alatt!...

Az ötödik napon, amint szobám legtávolabbi sarkába húzódva, kezeimmel fedtem be fülemet, hogy ne halljam azt a csukló zokogást, amivel a folyosót betölté a gyöngéd erőszakkal elvezetett anya: Romana testvér így szólt be hozzám:

- Azt mondta, szeretné látni egyszer. Most megnézheti, senki sincs benn.

Bementem a 20. számba, megálltam az ajtónál, s aztán hirtelen megfordultam.

Elég volt egy tekintet arra a fehérbe öltöztetett, hanyatt fekvő, kinyúlt, néma alakra..

Mit tettél vele, halál?! Mivé lett kegyetlen csontujjaid alatt a szépség, az ifjúság?! Micsoda borzasztó színt festettél arra az arcra, amelyen egykor rózsák fakadtak?!!...

Forrás: Nyugat 1894., V. évf.