- Jegyzetek –
Taps. Sistergő forró taps.
Sok-sok fehér váll, selyem csipke, szikrázó gyémántok. Az emelvényen, a zongora
mellett, két hajlongó ember, az egyiknek kezében hegedű. Izgatott, boldog
mozdulatokkal kavarognak a széksorok között a zsibongó emberek. Szédítő
illatpászmák szárnyán fehér szobák, selymek, tompafényű bútorok lehelete kúszik
felém. Fejemet lehorgasztom. Szomszédom a partitúrát lapozza. A vastag füzet
fedelén ölelkező hideg vonalak koszorúja között súlyos gót betűk: LUDWIG van
BEETHOVEN.
Zongorafutamok nyilallnak a
zavaros emberi hangok közé. Hirtelen fagy csapja meg a zsivajgást.
Széksúrlódás. Csend. Az üvegárbocos nagy függőlámpa szapora sugárzáport szór a
hangversenyteremre.
*
Szabályos sorokban ereszkednek
fel a zongora torkából a hangok. Jegyesének válaszoló szűz félénkségével
ismétli a hegedű a zongora vallomását. Naivak, tartózkodók e hangok, mint
koratavasszal a virágágyak zsenge növényábrái. Követik, alig érintik egymást,
ölelkezés nélkül széjjelválnak. Szünet.
*
Leány ül elém. Elkésett.
Tekintete végigsuhog a sűrű embersövényeken. Megriadt nyugtalan férfiarcok
vibrálnak köröskörül. Mélységből jövő benső mosolygás gyullad ki a leány arcán,
majd hidegen, érzés nélkül előre tekint, kezét fáradtan ölébe bocsátja.
- Mi következik? - kérdi
szomszédjától.
- Frühlingssonate. Adagio!
- Köszönöm!
*
Szélesen szárnyaló mély hangok
szántják fel az érzések megszikkadt talaját. Felhasogatják, megnyitják a múlt
méhét és kiröppennek az emlékezés szivárványos pillangói. Elfeledett szomorú
emberek dala gyűrűzik a hideg falak között. Ismerősek, hozzámszólók, bárha
először hallom a szavukat. Mindenki megérti, hogy ezeknek így kell folyniok,
másképpen nem lehet. Alkotójuk így akarta.
Hullámos hajlással emelkednek,
süppednek a páros melódiák. Ölelkeznek, összeforrnak, ki nem fejezhető titkos
fájdalmak öröme szűrődik ki az acélhúrok mélységeiből. Színek, kiválasztott
boldog betegeknek megnyilatkozó színek bontakoznak ki.
Foszladozó kék pástra violafodrok
torlódnak, felém siklanak, körülfonnak, érzem lüktetésük, agyamba tolulnak,
elragadnak, visznek, vonszolnak álommezőkre, meseerdőkbe, azúr égbolt alatt
kígyózó ezüstfolyó medrét átívelő sugaras hidakon járok, kankalinok kövér
mezőkön bíborkucsmás, narancsszíndolmányos apródok között liliomszínpalástban
leány közeledik. Ismerős az arca. Valahol láttam... Föleszmélek. Előttem ül.
Fejét félrefordítja. Ő az.
Bágyadtan, mint a hulló
cseresznyevirágok omlanak, halkulnak a hangok, csendesen, odaadással. Taps.
*
Szelíd lejtésű vállán hempergő
boájának szűz fehér pihéi nyakára tapadnak. Fölötte súlyos barna haj. Ahogy
oldalt tekint teljes büszkeségében, kirajzolódik éles profilja. Nem az a
"traumverloren" szirupos, nyálkás Greuze-szépség a petyhüdt formák
véletlen harmóniája, hanem tudatos pozitív reneszánsz-szépség. Lenyűgözi,
összezúzza az aprólékos tépelődést és vad pogánysággal kiáltja: vagyok, akarok!
Szeméből meleg ibolyasugarak
ömlenek, ahogy magábaszürcsöli a színek, hangok megszámlálhatatlan
rezgésatomjait. Vajon mit érez, mit lát, mire gondol?
*
Odakünn havas eső mossa a szomorú
sötét falakat. Lassan, megadással ereszkednek alá a Dunán a jégtáblák. Idebenn
részben májusi éjszakák láza tombol. A tavasz táncoló nótái lüktetnek. Hegedű
és zongora húrjairól a néma múzeumok aranykeretes vásznain szunnyadozó
rózsafüzéres mezítelen párok siklanak le, végigperdülnek a termen,
visszapattannak a sima márványfalakról, míg valahol egy ablakpárkány tövében
elszunnyadnak, szertefoszlanak.
Végtelenség himnusza, öröme
hömpölyög véges-végig, mint az örömtüzek, kigyulladnak az arcok, új reménység
lehelete éleszti a fásult embereket. Várnak valamit.
Néma szavakkal üdvözlöm a leányt.
Mintha ismerném és enyém lenne. Talán az. Akarom.
A haja, a nyaka, a szeme, a keze
mind az én álmom. Az én akaratom. Biztosan tudja ő is. Kell, hogy tudja.
Messziről csókolom őt. Szememmel,
idegeimmel, akaratommal. Végigcsókolom egész testét, ruháját. Mindent. Minden
az enyém. Régóta. Talán már őseim energiájában benne szunnyadt kettőnk közös
sorsa. Nem is lehet másképpen. Érzem. Tehát igaz. Már ismerem szavát, hangját,
tekintetét, mozdulatait, érzéseit, vágyakozásait, az egész életét. Mind az
enyém. Nem úgy, ahogy a buta véletlen irányította, nem úgy ismerem, hanem ahogy
én végiggondoltam. Azért az enyém... és két idegen ember között ül: odamegyek
és elviszem őt...
Szilaj lendülettel megtorpad a
feltornyosodott hangörvény. Taps.
*
Vége szakadt ennek is. A tapsoló
emberboly szertetapossa, összemorzsolja a tavaszi álmok, lángolások himnuszát.
A Mester felidézett szelleme tovaszáll. Elsorvadnak a kúpos virágú
vadgesztenyék, a szökőkutak, a kékes tavaszi esték látomásai és brutális fekete
ruhák, kopasz fejek, elmondott közhelyek hulláma kisodor a valóság sziklás
partjára.
Bozontos nagy fekete ember
közeledik. Egy kellemetlen hírű egyetemi tanár. Megáll a lány előtt.
- Nos, hogy tetszett?
A leány ránéz, fejét hátraszegi
és mosolyog. Heves ölelések után mosolyognak így az asszonyok, hosszan,
fáradtan. Újabb alakok sodródnak oda.
- Kovács úr! - Leányom!
- Örvendek!
Tehát az apja. Ez a csúnya szőrös
vadállat. Csakugyan. Az orra ugyanaz. A szeme, ha hidegebb is, de a metszése
éppen olyan.
Körbe állnak, beszélgetnek.
- Ez mind semmi - mondja a
professzor - a Kreutzer-szonáta, az, az valami...
*
Tehát a Kreutzer-szonáta. Ki
tudja, mi forrt az alkotó mester agyában, mikor a kottákat a papírra vetette?
Talán hosszú séta után hazatérve, a mező nehéz páráitól kábultan, vagy nyitott
ablak mellett belehelve a virágzó hársak nedves szagát, talán valami veszekedés
után fogott a munkához.
Valami fátyol bénítja a hangok
csengését. Sok elhallgatott szó, elfojtott érzés keserűsége lappang közöttük.
Nem a tavasz nyílt beszédes dalosa ez, homlokára borút vont a megaláztatások, a
meddő éjszakák fáradtsága.
Sokat eltitkol, amit elmond,
keveseknek mondja el.
Valamikor megrugdostak, szóval,
tekintettel, aki tette, talán nem is tudott róla. Elföldeltem és azt hittem,
elfelejtettem. Most mind föléled és rámcsapódik a sok gazdátlan ököl.
Nem merem a leányt nézni. Mintha
kiütött volna testemen az emberrésarjadás gyáva küzdelmekkel teljes tunya
esztendeinek mocska, félszegsége.
Kiaszott emlők, kékkarikás fáradt
szemek, rikító piros arcok emelkednek ki a mocsárból; hiába léptem át az apró
szigeteket, züllött röhögés, lehangolt zongora kopogó fahangjainak vádaskodó
jajszava kísér.
Zökkennek a botló táncoló nóták,
nehézkesek, elcsuklók az ütemes kattogó hangok. Mint egy igazságtalanul elvert
fiú fáradt sírása.
Ő sohse nevetett. Nem tudott. Ha
kellett a nevetése, az csak lárva volt síró ábrázata előtt.
Titkos sírgödrök konganak. A
tavaszi virágzásban mámoros kedvvel táncoló duhaj párokra leselkednek.
Ezüstpárás reggelek hűs orgonaillatát tömjéndoh fekete polipkarjai mardossák.
*
Vannak gondolatok, érzések,
melyeken hogy végig vergődhessünk, egy ember élete nem elegendő. Álmok,
vágyakozások, melyek fiúkban, unokákban fejeződnek be. Hátha érzéseim,
tépelődésem eleje a Mesterben szunnyadt? Vagy éppen ebbe a szonátába temette
nagy terheit, mindazt, amelyeknek elmondására szavak, betűk nem elég szilárdak,
mélységeket, amelyeket megközelíteni csak szenvedő emberláncokon által lehet?
Omlik, buggyan a szonáta méhéből
a megbéklyózott, letiport emberek fojtott hörgése. Egész csatamező. Ki bírja
végigtekinteni az egész területet? Keressük halottainkat. Gyökeret vernek az
érzésplánták, megterebélyesednek és szomorú lombjaik árnyéka megfagyasztja az
öröm bizsergő, termékenyítő szikracsíráit.
Beszél, vallat a szonáta. Legyűr,
torkonragad és kegyetlenül szemembe nevet. Hiába a tagadás; keresztüllát
rajtam. Ismer nyomorúságommal egyetemben.
Ő is fuldokolt, nyöszörgött az
álcájától megfosztott förtelmes élet karmaiban. Őt is megtépázta a megkezdett
álom túlsó felén hivalkodó Semmi meglátása. Fölötte is ott lebegett a: miért?
Miért, minek? Az első lépésnél megtántorodott ő is. Visszavonult a Munka a
Tagadás zátonyára.
Izolda, Margaréta, Ofélia márványarca
mit rejteget? Hány átöröklött, hiú pávaság, lesújtó butaság lappang? Hermelines
fehér teste mögött az előtte lévők az utána következők, a mellette haladók evő,
vetkőző, harapós, közönséges uszálya. Az a hangos förgeteg, amely tombol, forog
közöttünk és gyűlölt, utált területekre vonszol bennünket.
Miért? És mi jutalma lenne
eldobott énemnek?
Nem merem a leányt nézni.
A szonáta vége közeledik. Az
emberek türelmetlenül feszengenek, a vacsorára, az éjszakára, a holnapra gondol
mindegyik.
Fakul, kopik az álompalást,
hullanak, pattognak róla a színek. Mögötte viseltes szürke daróc. És a darócból
kiemelkedik, reám mered a boldogtalan szép Karenin Anna megteremtőjének szigorú
acéltekintetű, szakállas, csontos ábrázata.
Forrás: Nyugat 1908. 21. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése