Endrődi Sándor: Falusi álmok – II. Korszerű kételyek (1873)

Meine Seele bebt, und es brennt

mir im Auge, und das ist ein ungün-

stiger Zustand für einen Schriftsteller,

der den Stoff beherrschen muss und

hübsch objectiv bleiben soll, wie die

Kunstschule verlangt, und wie es Goe-

the gethan, - er ist achtzig Jahr’ da-

bei alt geworden, und Minister und

wohlhabend.

H e i n e, Reisebilder II. köt. 422. l.

E napokban egy érdekes levelet kaptam, melynek nehány gondolatát közzéteszem, közzé kell tennem. Halálos vétek lenne a fiókban hevertetni. Ama benső részvét és szeretet, melyet embertársaim iránt tanúsítani mindenkor kötelességemnek ismertem, nem engedik meg nekem, hogy e gondolatokat egyedül a magam javára tartogassam. Közlöm, mert másoknak is hasznára válhatik.

*

V-m, 1873. okt. 27.

Barátom! az egész világ jegyet vált, házasodik, nősül körülöttem. A „jeunesse dorée”-t valóságos láz lepte meg, s tagjai nekem mindenáron be akarják bizonyítani, hogy nincs tündéribb állapot, mint a házas élet. Elmerengenek az ellentéteken s garzon-napjaik egy-egy rossz órájára gondolva, majdnem játszva jutnak ama meggyőződésig, hogy nővel kevesebbe kerül az egzisztencia. Hallgasd további okoskodásukat. Azt mondják: akkor nem kell költeni a kávéházakra; unalomból, kétségbeesésből nem rohan az ember s egyáltalában nem rohan szilaj vigalmakba, hanem szépen otthon marad a barátságos meleg kandallónál, odaül a felesége lábaihoz, kezébe veszi hófehér kezecskéjét, belenéz gyönyörű szemébe, nézi azt sokáig, csöndesen, áhítatosan, és boldog,aminő boldog egy ember csak lehet.

S ah! barátom, ha ez okoskodásokkal szúnyogok gyanánt telezúgták a fülemet, elkezdenek beszélni jegyeseikről, az évi jövedelemről, a boldogságról (mely előttük éppen nem titok) s mindarról, ami a nős élettel csak homályosan is összefügg. Borzasztó! Az ember megőrül közöttük. E mellett a szivarjaimat is kétszerezett lelkesedéssel pusztítják, s szerelmi taglejtéseikkel hol egy porcelánvázát, hol egy virágcserepet vernek le asztalomról.

Nincs szánalomra méltóbb helyzet, mint e kis lelkek apró szerelmét, könnyű boldogságát látni és hallani. E viszonyok úgy, amint előttem lefolynak, éppen elegendők arra, hogy legközelebb kötelet vegyek és felkössem rá magamat. Hogy sietnek, hogy dulakodnak előre! Milyen majomepedéseket és verébfájdalmakat rögtönöznek, hogy elhitessék velem, mennyire égnek, mily sorvasztó láz tépi lelkeiket! Pedig viszonyuk egész története: néhány szóváltás (mit őt megismerésnek neveznek) az időről, az életről, a pásztorkunyhókról, nehány tour(…) a bálokon s mon dieu! pár hét alatt megvan a legszebb mésaliance. Megengedem, hogy ez emberek szerelmesek, amennyiben a tetszés egy-egy múló, melegtelen sugarát most szerelemnek nevezik, de ha ilyen a szerelem, akkor én sohasem kívánom közelebbről megismerni azt; ha ennyiből áll a boldogság, akkor én maradjak mindvégig boldogtalan!

Azt hiszem, hogy e lelkekből hiányzik a fogékonyság. Mi egyéb a szerelem, mint az élet költészete, s hányan hurcolják végig az életet anélkül, hogy csak egy szikrányi tiszta hevülés támadna bennük a költészet iránt! Hányan nem értik ama titkos beszédet, ama csodálatos regedalokat, melyek csak a való szenvedélynek hallhatók! Hányan vesznek el a legsivárabb próza sártengerén akkor, midőn a nő fejlődő, lobogó szíve költészetért és álmokért eped, vagy viszont a férfiszív sóvárog tisztább üdvökért a képzelt gyönyörök között?!

az ellentétek vonzanak – írja valahol Mill Stuart -, de csakis az együttérzés és együttgondolkodás az, ami szorosan és maradandólag összetart. Ők bizonyára éreznek (hisz az ifjúság melege egy pillanat alatt ezer virágot fakaszt!), de hogy gondolkodnak-e egyáltalában, ez már más kérdés, mégpedig a legkétségesebb kérdések egyike. A pénz egy időre kipótolja a hézagot. Ez az a bűvös szer, mely a púpokat kiegyenesíti, a lábak sántítását elmulasztja, az arc és a homlok redőit lemossa, szellemdússá teszi a butaságot, kedvessé a visszataszítót s sasszárnyakat kölcsönöz oly léleknek is, mely a maga jószántából még a csúszásra sem lenne képes. A pénz mindent széppé tesz, mindent megaranyoz. Hanem az élet lassankint beváltja a drága hozományt, s a nemes érc helyett ad cserébe rezet, kínai ezüstöt, talmi fémet, alpakkát, ezenkívül egy csomó penészes aprópénzt a boldogtalanság perselyéből.

A szépség, az ifjúság varázsa? Ah, barátom, ez sokra képes: meghódítja az elmét, fölégeti a szívet, de hatalma mégis ideiglenes, olyan az, mint egy derült átutazó vendég mosolygása, mint a déli nap fénye a futó habon, egy lehelet a toilette-tükör lapján, semmi több. De ezek mellett legalább van visszaemlékezés, boldogító, édes fájdalmak, könnyek, melyek az eltűnt időt siratják, vágyak, melyek a mindörökre semmivé lett múltból egy drága pillanatot visszaóhajtanak. Nem irigyled, néha Mariust ama könnyekért, melyeket Karthagó romjain hullatott?

Képzelj engem is egy omladék fölé, amint halavány arccal, megmeredt szemmel nézem a távolság ködeit s bízni vágynék az élet állhatatlan játékaiban. E pontról, melyet fénytelen mélységek zárnak el a világ hiúsága elől, sok kisszerű, de tanulságos harcot lehet megvigyázni. Az úgynevezett „művelt” körök nyüzsgése a legmulattatóbb. Ah! azok a művelt körök! Barátom, légy rajta, hogy mentül többször megfordulj közöttük. Oly társaságba fogsz lépni, hol mindenki a mások ügyeivel vesződik s a házasságok oly gyorsan készülnek,mint egy szabásminta összefércelése a varrógépen, vagy a legújabb látogatójegyek á la minute. Hallgasd végig ama szellemdús ostobaságokat, szóáramot és pletykalármát, melyek ott egy kis türelem árán tucatszámra kaphatók, s győződjél meg saját érzékeiddel arról, hogy e légkör alkalmas a korlátoltság, az előítéletek és a butaság ápolására, de nem a szép és nemes érzelmek fejlesztésére. E nők mind, egytől-egyig szellemdúsak, - de én irtózom a szellemdús nőktől s ti bájos, édes asszonyságok, higgyétek meg nekem, hogy nincs is a világon borzasztóbb, mint egy szellemdús nő társasága. Én nem akarom tudni, hogy mi történik a városban, ki nősül, ki milyen ruhát hozat magának a következő bálra, ki visel álhajat, kölcsönzött vállfűzőt stb., én nem akarok tudni semmit, ami a ti értelmezéstek szerint a szellemdússág körébe vág, de óhajtok végre részt venni egy szellemtelen nő társaságában, egy olyan nő társaságában, akit ti együgyűnek és ostobának neveztek. Mihaszna! a fényes estélyeken, e számos asszonyság és kisasszony közt nem akad egyetlen ostoba sem. Kérlek, nevess velük, beszélj nekik zöldebbnél zöldebb dolgokat, mert különben unalmasnak és műveletlennek fognak tartani. Ők megkövetelik tőled, hogy te nagyon mulattató légy – de a patvarba! mi jogon követelik ezt tőled, vagy éppen tőlem? Ha én társaságba megyek, azért megyek, hogy mulattassanak, és nem azért, hogy én mulattassak másokat. Mentül tovább nézem ez ostoba játékszínt, ama viszonyokat, szerelmeket és boldogságot, melyek itt készülnek, annál jobban meggyőződőm arról, hogy a társadalmi műveltség szép gondolatai ez idő szerint létezhetnek egy regényíró zavart agyában, de nem a valóság „művelt” köreiben. Hallgasd meg e köröket, midőn az életről véleményt mondanak, abból a véleményből aztán megtanulhatod, hogy bodzafán, körtefán vagy éppen bitófán terem-e a boldogság. Divat lett a teljes anyagiság kultusza, s ez – nem tagadom – jólétet mindig adhat, de tartós boldogságot sohasem biztosít. Ők egy jól felterített asztalért szívesen lemondanak a lélek nemesebb hivatásairól, s fogalmuk sincs arról, hogy az „aurea mediocritas” is létezik. A boldogságot egyszerre megrohanni s bírni akarni annyi, mint megölni azt. Ah! a boldogság csakugyan rejtélyes valami, s félig-meddig oly probléma, melyet a modern házasságok nemigen képesek megoldani. E megoldáshoz több kell, mint két üzletfél számítótehetsége, több, mint puszta ellentétek, több, mint két kártyajátszó vállalkozási képessége biztos összeggel bizonytalan nyereményekért. De hát a nagylélegzetű asszonyságok s a hejjehujja emberek lefújják, leverik a külvilág tárgyairól a hímport; a műveltségnek van egy oly neme, mely inkább öl, mint gyógyít; lever anélkül, hogy felemelne, táplálékot ad, mely száraz és emészthetetlen. Ily légkörben természetesen hamar beállnak a legrendkívülibb változások.

A mézeshetek illúziói után íme! rideg lesz az élet, s a nemrég tündérinek képzelt világ lassankint süppedékeket és tarlót mutat.

Sokat gondolkodtam e témáról, s igazat adok Mill Stuartnak. A szellemek együttérzése és együttgondolása nélkül való boldogságról szólni sem lehet. Azokat nevezem én boldogoknak, kiket a kiábrándulás küszöbénél lelkük hatalma véd; kiket a kiábrándulás küszöbénél lelkük hatalma véd; kiket benső kötelékek fűznek együvé; kik elé üdvben, nyomorban soha nem fogyatkozó, de mindig növekvő fénnyel világít a szív szerelme; kik bizalommal, egymásért küzdve bolyonganak az élet ingoványán, megőrizve lelküknek első erényeit s új ifjúságot merítve a visszaemlékezés gyönyöreiből.

Jaj! barátom, ez nagyon is bölcs meghatározás, és ezen felül szerfelett patetikus. Röstellem, hogy leírtam. Nevess ki érte. Szeretnék olyan bolondnak lenni, mint a világ, hogy magam is kacaghassak. ugye sok túlhajtott van az én vágyaimban? ezzel már több ízben vádoltak, s jelenleg is azt mondják: menjek vissza a felhők közé, ideáljaimhoz! Hát oly szegények, koldusok, sugártalanok e lelkek csakugyan, hogy mindazt, amint az eszményi tisztaság egyetlen paránya reszket, regének tartják, elutasítják, nem kell nekik?! Hiszen a szerelmet én eddig oly hatalomnak gondoltam, mely „nem ismer erényt, érdemet, hanem szeret, meghódol és mindent eltűr, mert így kell tennie” egy édes,fájdalmas, titokteljes hatalomnak hittem azt, mely magával ragad, s mi megszűnünk gondolkodni, érezni, akarni, átengedjük magunkat teljesen, nem kérdezve, hová visz, merre hajt? És íme, kisül, hogy a szerelem nem más, mint a kiadások és bevételek összeszámítása – párosan. Főzőkanál, seprő a gráciák kezében!

„Oh kedves! én is nevetem

Ifjúságom bohó korát.

Az idő úgy múlik halad, -

Kérlek, hozasd a vacsorát!”

Ilyen poézist termelnek a modern szerelmek és házasságok! X. azért nősül meg, mert folytonos baja van a fehér ruhával, s ha egy-egy gomb hiányzik az ingről, vagy a kabátról (nem tapasztaltad-e még: milyen bosszantó ez!). a kedves kis feleség idejekorán, jókor észreveszi, felvarrja s nem kell szitkozódni addig, míg egy másik gomb is leszakad; Y. azért nősül meg, mert beteges és nincs, aki rendesen megkészítse herbateát; A.-nak pénz kell, B.-nek jó ebéd stb. Hová menekül e nemes intenciók elől a boldogság?... Kérdezd meg a hazátlan szelet, mely szárnyaival olykor-olykor megvagdalja ablakodat.

Tudod, mi lenne legjobb! Jegyben járni valakivel, évekig, sokáig – valakivel, aki egy kissé érdekel is minket. Egy novellában azt olvastam, hogy a boldogság küszöbe a boldogság. Ennek az írónak igaza volt. ah, mily élvezetes, szép élet lenne az mindaddig, míg meg nem kellene nősülni. Tudod, a nősülés – Jean Paul szerint – olyan, mint a kirántott csibe: az ember nem tudja, hogy milyen falatot vesz ki magának a tálból, csak akkor, mikor már beléharapott. De míg a kirántott csibét otthagyja az ember, a felesége ellen előbb válópert kell indítania, és az zajt csinál, meg pénzbe is kerül, ami mindkettő kellemetlen dolog! 

Forrás: Endrődi Sándor: Falusi álmok Bp., 1875.

Endrődi Sándor: Falusi álmok – I. A felhő (1872.)

Meine Seele bebt, und es brennt

mir im Auge, und das ist ein ungün-

stiger Zustand für einen Schriftsteller,

der den Stoff beherrschen muss und

hübsch objectiv bleiben soll, wie die

Kunstschule verlangt, und wie es Goe-

the gethan, - er ist achtzig Jahr’ da-

bei alt geworden, und Minister und

wohlhabend.

H e i n e, Reisebilder II. köt. 422. l.

Kérem, ne haragudjék azokra az ólomszínű, szürke, szaggatott fellegekre, melyek az égboltot végigfátyolozzák. Nem fogják önt sokáig bosszantani. Szegények! ki tudja: honnan, mily messziről, a hideg éjszak, melyik jégbirodalmából jutottak a mi langyos tájaink fölé, magukkal hozva sötét lelkük fehér gondolatait, egy második tavasz virágerdejét, a zúzmarát, a dért, a tükörcsillám kristály fagyát, a kedves hópelyheket?! Talán a Néva fölött alakultak ily sűrű, fodros tömeggé, vagy a Kauk az hegyek sziklaoszlopairól emelkedtek a levegőtlen magasságba, egy holt világrész hangtalan, fénytelen semmijéből szakadtak ki ködrongyokra válva s halálcsöndes jégmezőkön át, sivatag tengerek s fennsíkok lapályain keresztül, éles csapású vésztől űzve, összetépve, saját terhük bús zajlása közt értek idáig, hogy itt jeltelen küzdelmeik gyászával együtt elenyésszenek!

Lássa, ők – midőn halni készülnek – megszépítik az elmúlás gondolatát: kedvesen, csöndesen halnak el; könnyeik hullása nem okoz semmi zajt, sóhajtásuk alig zizzenti meg a száraz lombokat, halálukban annyi megadás van, múlásuk oly szelíd! Ne nevessen ki. Oly halál, minő a felhőké, minden boldogsággal felér. Én tudom ezt, jól emlékszem rá felhőkoromból. Nem hiszi, hogy én valaha felhő lettem volna? azt gondolja valami szellemtelen tréfával akarom mulattatni, melyest unalmamban találtam ki nemrég „gondolkodva valamely rég elfelejtett éneken”? De én komolyan beszélek s elmondom önnek élettörténetemet.

… Egyszerre csak azt éreztem, hogy létezem. Fenn, a tűztelen magasság ködei közt vettem először lélegzetet. Köröttem homályos tárgyak, ingó s egymásba olvadó árnyvonalak, halavány s alig csillanó sugártömkeleg, ködképes világosság, reszkető félhomály, csöndesen fel és alá hullámzó, hideg, tiszta levegő. A távol világok felett félöntudattal, álomsejtelmekkel ingadoztam; éreztem, amint a titkos erő tovább emel, a halk fuvalom tovább fú, s nem tehettem ellene. Felettem színtelen semmiség, alattam a beláthatatlan mélységek áttetsző, kék világossága. Egyedül, anyátlanul, árván bolyongtam ide s tova a rettenetes boltozat csillagívei alatt. Ruhám rongyos volt; fáztam, dideregtem. A könny, a nyomorúság könnye belefagyott szemembe, lankadó karjaimon éles jégcsapok képződtek. Búcsút mondtam a fehér, melegtelen napsugárnak, mely szemeim homályos tükörlapjára hullt s elaludtam. Mély, nehéz álom volt, képek és látományok nélkül; így alhatnak a halottak. Ha én önnek meg tudnám mondani, meddig tartott ez éjszaka! Nem tudok róla semmit. Egy gyújtó, életre rázó villanyütés riasztott fel tompa kábultságomból. Ah, ily gyönyört többé sohasem éreztem! Égni kezdtem, reszkettem, izzó láng hevített. Csapzott fürteim felengedtek, s szabadon folytak szét a langyos fuvalom habjain; hó ruhám megolvadt s meleg ködfodrokká vékonyult, bensőmben édes, kéjes hevülések, ismeretlen érzések jótékony, boldogságot árasztó tüzei hullámoztak szerteszét; a napfény sugárcsókjai megaranyoztak; a hajnal rózsakoszorúkat szórt lábaimhoz, az alkony koronát tett fejemre. S lenn, a mélységes világok vidékein mindenütt balzsamos, virágos tavasz! Mindenütt a természet örömlármája, hozsannái, illata és csalogányhangjai! Igézet! Bűbáj! Soha nem sejtett, nem látott tünemények fényei! Sötétzöld erdők fölható panasza, magányos sziklák között rohanó vizek orgonaharsogása, gazdag vetések hullámlengése, kék tavak bizalmas gyermekmosolya, élet, áldás, szerelem első üdvei, az ifjúságnak az istenek halhatatlanságával fölérő gyönyörei mindenütt!

Ah! e kéj! e hevülések! e tündérvilág! könnyeimmel áztattam a távol mezőket, s szerettem volna égő, forró vágyaimmal leborulni a violaszín erdőkre, az aranykalászos rónaság fölé. Azt éreztem, amit a föld lakói szerelemnek, vagy áhítatnak neveznek, az édes érzést, mit a szív az égiektől nyert ajándokul, az imádság balzsamát, a szentegyház-zsolozsmák malasztjait. Itt és így szerettem volna meghalni, elenyészni, megsemmisülni az először érzett gyönyörök tiszta tüzeiben szerelmes mosolygású mezők ölelése közt. Balsorsom mást határozott. Űzött, kergetett, korbácsolt el, messze a bűvös tájak tavaszától, ki, a szélvészes, villámos sötétség éjszakájába! E zsarnokoskodás, a nem ismert hatalmak e durva kénykedése, felrázta haragom alsó szörnyeit, megismertette velem saját erőmet, karjaim rettenetes csapását, ajkaim mennydörgését s szemem lobogó, pusztító villámtüzét. Ott voltam, jelen voltam mindenütt az égi háborúk csatazajában; megkedveltem a viharok szilaj énekét; mint egy óriási sirálymadár, fekete szárnyaim csattogtatásával kéjelegve merültem a légi örvények közé s mellemet kitártam a magasság zúgó, süvöltő elemeinek. Az elvesztett violaszín erdők, az örökre tovatűnt kedves mezőség, ezek voltak az én haragom s szilaj kedvteléseim kútforrásai! Mintha egy drága lényt vesztettem volna el, ég, föld be volt telve bűvös nevével, s minden, minden összetört alakja fényes parányait mutatta!

Szerettem a tengert és bús, viharos zajlásait. Ott zúgtam sötét gondolataimmal mérhetlen tükre felett. Nem egyszer láttam a hajók büszke árbocát inogni s láttam kettétört kormányrudat, rongyokra mállott vitorlavásznakat. Segítettem a tengernek pusztítani, hajókat zúzni, örvényeket kavarni. Gomolyogva, villámlobogva jártam a hegy magasságú hullámok gőze közt. A vészmadarak hírül hozták nekem a tenger gondolatát s bősz terveit. Ha megfáradtam, a tenger magányos szikláira szálltam pihenni. Ott, az éles, rideg ormokon, a magasság és a mélység ítéletzajongása közt, szétdúlt szívemmel visszaemlékeztem az első ébredés rövid, de feledhetetlen kéjeire s panaszomat beleharsogtam a végtelenség végtelen sötétségébe. Egyszer – oh, mily őrület! – lerohantam a magasból a tenger tajtékzó, fodros örvényei közé. Azt akartam, hogy a háborgó víz csókja és ölelése semmisítsen meg. Ah, mily őrjöngő, rettenetes lázzal ölelt magához a mélység, a tenger hullámkarjai! Hogy szaggatott, hogy ölt az a szilaj csók! Az örvény ujjongott, a vészmadarak vijjogtak, a levegő csattogott, s a förgeteg harsogása mérföldekre hangzott…

Oh, de a tenger mégis nagyon kíméletes volt; tovább hagyott élni nyomorommal és rongyaimmal. A gyilkos ölelkezés után megtépve szálltam tovább az űr sivatag legén… zúgva siettem át az óceán fölött, s egy kopár, fátlan, virágtalan lapály kövei közé temettem arcomat. Az jó hely volt nekem. Egész lényem, könnyekké töredezett, minden szenvedésem, fájdalmam megolvadt, s nem látva senkitől, nem gúnyolva senki által, távol a violaszín erdőktől s ama kedves mezőség virágaitól csöndesen, panasztalan haltam el emlékeimmel együtt.

Hogy kerültem ide, önhöz, s ily egészen más alakban? Fölrázott a vész, a természet magasabb hatalmai, elhoztak a viharok, új létre kellett ébrednem tisztább tudattal, magasabb vágyakkal, szilajabb szenvedélyekkel. Az álomélet tragédiáját egy új tragédia váltja fel; a regék ködalakjai, az allegóriák árnyképei, a mythos kísértetlelkei kibontakoznak a távol világok gőzköréből s alakot öltenek, látható, élő, eleven vonásokat hordanak, köztünk járnak, itt vannak a süppedékes valóság ingoványain, de ezer közül egy emlékszik vissza múltjára, s az is csak álmokat tud elbeszélni.

Nos, hisz babonáimban? Haragszik még a fellegekre? Nézze csak, havaz! Mily kuszáltan, össze-visszán gomolyognak, kavarognak a homályos légben ez apró, fehér lepkeszárnyak, megannyi szabadon ingó-lengő felhőgondolat! Tapsolja meg a magasság e szeszélyes játékait, e bohó viaskodást, mit hópelyhekbe öltözött tündérkék folytatnak ott künn jókedvűleg, s ne gondoljon arra, hogy a szegény felhő haldoklik ezalatt. Csak gyötörjön mosolyával, így mosolyogtak egykor ama bűvös mezők is felém, melyektől aztán végképp elszakadtam. Amit a felhő átálmodott, azt most végigéli. Úgy félek öntől, s e  bősz tekintet varázsától, mely – mint a lidércfény – megrontotta eszemet, elvette látásomat. Ha majd könnyezni látom e ragyogó, gyilkos szemeket: akkor megbékülök s megáldom ama titkos kezet, mely kiemelt a boldogító semmiségből. ah, a felhők sorsa szép, de én többé mégsem szeretnék úgy meghalni, mint a fellegek! 

Forrás: Endrődi Sándor: Falusi álmok Bp., 1875.