Meine Seele bebt, und es brennt
mir im Auge, und das ist ein ungün-
stiger Zustand für einen Schriftsteller,
der den Stoff beherrschen muss und
hübsch objectiv bleiben soll, wie die
Kunstschule verlangt, und wie es Goe-
the gethan, - er ist achtzig Jahr’ da-
bei alt geworden, und Minister und
wohlhabend.
H e i n e, Reisebilder II. köt. 422. l.
Kérem,
ne haragudjék azokra az ólomszínű, szürke, szaggatott fellegekre, melyek az
égboltot végigfátyolozzák. Nem fogják önt sokáig bosszantani. Szegények! ki
tudja: honnan, mily messziről, a hideg éjszak, melyik jégbirodalmából jutottak
a mi langyos tájaink fölé, magukkal hozva sötét lelkük fehér gondolatait, egy második
tavasz virágerdejét, a zúzmarát, a dért, a tükörcsillám kristály fagyát, a
kedves hópelyheket?! Talán a Néva fölött alakultak ily sűrű, fodros tömeggé,
vagy a Kauk az hegyek sziklaoszlopairól emelkedtek a levegőtlen magasságba, egy
holt világrész hangtalan, fénytelen semmijéből szakadtak ki ködrongyokra válva
s halálcsöndes jégmezőkön át, sivatag tengerek s fennsíkok lapályain keresztül,
éles csapású vésztől űzve, összetépve, saját terhük bús zajlása közt értek
idáig, hogy itt jeltelen küzdelmeik gyászával együtt elenyésszenek!
Lássa,
ők – midőn halni készülnek – megszépítik az elmúlás gondolatát: kedvesen,
csöndesen halnak el; könnyeik hullása nem okoz semmi zajt, sóhajtásuk alig
zizzenti meg a száraz lombokat, halálukban annyi megadás van, múlásuk oly
szelíd! Ne nevessen ki. Oly halál, minő a felhőké, minden boldogsággal felér.
Én tudom ezt, jól emlékszem rá felhőkoromból. Nem hiszi, hogy én valaha felhő
lettem volna? azt gondolja valami szellemtelen tréfával akarom mulattatni,
melyest unalmamban találtam ki nemrég „gondolkodva valamely rég elfelejtett
éneken”? De én komolyan beszélek s elmondom önnek élettörténetemet.
…
Egyszerre csak azt éreztem, hogy létezem. Fenn, a tűztelen magasság ködei közt
vettem először lélegzetet. Köröttem homályos tárgyak, ingó s egymásba olvadó
árnyvonalak, halavány s alig csillanó sugártömkeleg, ködképes világosság,
reszkető félhomály, csöndesen fel és alá hullámzó, hideg, tiszta levegő. A
távol világok felett félöntudattal, álomsejtelmekkel ingadoztam; éreztem, amint
a titkos erő tovább emel, a halk fuvalom tovább fú, s nem tehettem ellene.
Felettem színtelen semmiség, alattam a beláthatatlan mélységek áttetsző, kék
világossága. Egyedül, anyátlanul, árván bolyongtam ide s tova a rettenetes
boltozat csillagívei alatt. Ruhám rongyos volt; fáztam, dideregtem. A könny, a
nyomorúság könnye belefagyott szemembe, lankadó karjaimon éles jégcsapok
képződtek. Búcsút mondtam a fehér, melegtelen napsugárnak, mely szemeim
homályos tükörlapjára hullt s elaludtam. Mély, nehéz álom volt, képek és
látományok nélkül; így alhatnak a halottak. Ha én önnek meg tudnám mondani,
meddig tartott ez éjszaka! Nem tudok róla semmit. Egy gyújtó, életre rázó
villanyütés riasztott fel tompa kábultságomból. Ah, ily gyönyört többé sohasem
éreztem! Égni kezdtem, reszkettem, izzó láng hevített. Csapzott fürteim
felengedtek, s szabadon folytak szét a langyos fuvalom habjain; hó ruhám
megolvadt s meleg ködfodrokká vékonyult, bensőmben édes, kéjes hevülések,
ismeretlen érzések jótékony, boldogságot árasztó tüzei hullámoztak szerteszét;
a napfény sugárcsókjai megaranyoztak; a hajnal rózsakoszorúkat szórt lábaimhoz,
az alkony koronát tett fejemre. S lenn, a mélységes világok vidékein mindenütt
balzsamos, virágos tavasz! Mindenütt a természet örömlármája, hozsannái, illata
és csalogányhangjai! Igézet! Bűbáj! Soha nem sejtett, nem látott tünemények
fényei! Sötétzöld erdők fölható panasza, magányos sziklák között rohanó vizek
orgonaharsogása, gazdag vetések hullámlengése, kék tavak bizalmas
gyermekmosolya, élet, áldás, szerelem első üdvei, az ifjúságnak az istenek
halhatatlanságával fölérő gyönyörei mindenütt!
Ah!
e kéj! e hevülések! e tündérvilág! könnyeimmel áztattam a távol mezőket, s
szerettem volna égő, forró vágyaimmal leborulni a violaszín erdőkre, az
aranykalászos rónaság fölé. Azt éreztem, amit a föld lakói szerelemnek, vagy
áhítatnak neveznek, az édes érzést, mit a szív az égiektől nyert ajándokul, az
imádság balzsamát, a szentegyház-zsolozsmák malasztjait. Itt és így szerettem
volna meghalni, elenyészni, megsemmisülni az először érzett gyönyörök tiszta
tüzeiben szerelmes mosolygású mezők ölelése közt. Balsorsom mást határozott.
Űzött, kergetett, korbácsolt el, messze a bűvös tájak tavaszától, ki, a
szélvészes, villámos sötétség éjszakájába! E zsarnokoskodás, a nem ismert
hatalmak e durva kénykedése, felrázta haragom alsó szörnyeit, megismertette
velem saját erőmet, karjaim rettenetes csapását, ajkaim mennydörgését s szemem
lobogó, pusztító villámtüzét. Ott voltam, jelen voltam mindenütt az égi háborúk
csatazajában; megkedveltem a viharok szilaj énekét; mint egy óriási
sirálymadár, fekete szárnyaim csattogtatásával kéjelegve merültem a légi
örvények közé s mellemet kitártam a magasság zúgó, süvöltő elemeinek. Az
elvesztett violaszín erdők, az örökre tovatűnt kedves mezőség, ezek voltak az
én haragom s szilaj kedvteléseim kútforrásai! Mintha egy drága lényt vesztettem
volna el, ég, föld be volt telve bűvös nevével, s minden, minden összetört
alakja fényes parányait mutatta!
Szerettem
a tengert és bús, viharos zajlásait. Ott zúgtam sötét gondolataimmal mérhetlen
tükre felett. Nem egyszer láttam a hajók büszke árbocát inogni s láttam
kettétört kormányrudat, rongyokra mállott vitorlavásznakat. Segítettem a
tengernek pusztítani, hajókat zúzni, örvényeket kavarni. Gomolyogva,
villámlobogva jártam a hegy magasságú hullámok gőze közt. A vészmadarak hírül
hozták nekem a tenger gondolatát s bősz terveit. Ha megfáradtam, a tenger
magányos szikláira szálltam pihenni. Ott, az éles, rideg ormokon, a magasság és
a mélység ítéletzajongása közt, szétdúlt szívemmel visszaemlékeztem az első
ébredés rövid, de feledhetetlen kéjeire s panaszomat beleharsogtam a
végtelenség végtelen sötétségébe. Egyszer – oh, mily őrület! – lerohantam a
magasból a tenger tajtékzó, fodros örvényei közé. Azt akartam, hogy a háborgó
víz csókja és ölelése semmisítsen meg. Ah, mily őrjöngő, rettenetes lázzal
ölelt magához a mélység, a tenger hullámkarjai! Hogy szaggatott, hogy ölt az a
szilaj csók! Az örvény ujjongott, a vészmadarak vijjogtak, a levegő csattogott,
s a förgeteg harsogása mérföldekre hangzott…
Oh,
de a tenger mégis nagyon kíméletes volt; tovább hagyott élni nyomorommal és
rongyaimmal. A gyilkos ölelkezés után megtépve szálltam tovább az űr sivatag
legén… zúgva siettem át az óceán fölött, s egy kopár, fátlan, virágtalan lapály
kövei közé temettem arcomat. Az jó hely volt nekem. Egész lényem, könnyekké
töredezett, minden szenvedésem, fájdalmam megolvadt, s nem látva senkitől, nem
gúnyolva senki által, távol a violaszín erdőktől s ama kedves mezőség virágaitól
csöndesen, panasztalan haltam el emlékeimmel együtt.
Hogy
kerültem ide, önhöz, s ily egészen más alakban? Fölrázott a vész, a természet
magasabb hatalmai, elhoztak a viharok, új létre kellett ébrednem tisztább
tudattal, magasabb vágyakkal, szilajabb szenvedélyekkel. Az álomélet
tragédiáját egy új tragédia váltja fel; a regék ködalakjai, az allegóriák
árnyképei, a mythos kísértetlelkei kibontakoznak a távol világok gőzköréből s
alakot öltenek, látható, élő, eleven vonásokat hordanak, köztünk járnak, itt
vannak a süppedékes valóság ingoványain, de ezer közül egy emlékszik vissza
múltjára, s az is csak álmokat tud elbeszélni.
Nos,
hisz babonáimban? Haragszik még a fellegekre? Nézze csak, havaz! Mily
kuszáltan, össze-visszán gomolyognak, kavarognak a homályos légben ez apró,
fehér lepkeszárnyak, megannyi szabadon ingó-lengő felhőgondolat! Tapsolja meg a
magasság e szeszélyes játékait, e bohó viaskodást, mit hópelyhekbe öltözött
tündérkék folytatnak ott künn jókedvűleg, s ne gondoljon arra, hogy a szegény
felhő haldoklik ezalatt. Csak gyötörjön mosolyával, így mosolyogtak egykor ama
bűvös mezők is felém, melyektől aztán végképp elszakadtam. Amit a felhő
átálmodott, azt most végigéli. Úgy félek öntől, s e bősz tekintet varázsától, mely – mint a
lidércfény – megrontotta eszemet, elvette látásomat. Ha majd könnyezni látom e
ragyogó, gyilkos szemeket: akkor megbékülök s megáldom ama titkos kezet, mely
kiemelt a boldogító semmiségből. ah, a felhők sorsa szép, de én többé mégsem
szeretnék úgy meghalni, mint a fellegek!
Forrás: Endrődi Sándor:
Falusi álmok Bp., 1875.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése