Meine Seele bebt, und es brennt
mir im Auge, und das ist ein ungün-
stiger Zustand für einen Schriftsteller,
der den Stoff beherrschen muss und
hübsch objectiv bleiben soll, wie die
Kunstschule verlangt, und wie es Goe-
the gethan, - er ist achtzig Jahr’ da-
bei alt geworden, und Minister und
wohlhabend.
H e i n e, Reisebilder II. köt. 422. l.
E
napokban egy érdekes levelet kaptam, melynek nehány gondolatát közzéteszem,
közzé kell tennem. Halálos vétek lenne a fiókban hevertetni. Ama benső részvét
és szeretet, melyet embertársaim iránt tanúsítani mindenkor kötelességemnek
ismertem, nem engedik meg nekem, hogy e gondolatokat egyedül a magam javára
tartogassam. Közlöm, mert másoknak is hasznára válhatik.
*
V-m,
1873. okt. 27.
Barátom!
az egész világ jegyet vált, házasodik, nősül körülöttem. A „jeunesse dorée”-t
valóságos láz lepte meg, s tagjai nekem mindenáron be akarják bizonyítani, hogy
nincs tündéribb állapot, mint a házas élet. Elmerengenek az ellentéteken s
garzon-napjaik egy-egy rossz órájára gondolva, majdnem játszva jutnak ama
meggyőződésig, hogy nővel kevesebbe kerül
az egzisztencia. Hallgasd további okoskodásukat. Azt mondják: akkor nem kell
költeni a kávéházakra; unalomból, kétségbeesésből nem rohan az ember s
egyáltalában nem rohan szilaj vigalmakba, hanem szépen otthon marad a
barátságos meleg kandallónál, odaül a felesége lábaihoz, kezébe veszi hófehér
kezecskéjét, belenéz gyönyörű szemébe, nézi azt sokáig, csöndesen, áhítatosan,
és boldog,aminő boldog egy ember csak lehet.
S
ah! barátom, ha ez okoskodásokkal szúnyogok gyanánt telezúgták a fülemet,
elkezdenek beszélni jegyeseikről, az évi jövedelemről, a boldogságról (mely
előttük éppen nem titok) s mindarról, ami a nős élettel csak homályosan is
összefügg. Borzasztó! Az ember megőrül közöttük. E mellett a szivarjaimat is
kétszerezett lelkesedéssel pusztítják, s szerelmi taglejtéseikkel hol egy
porcelánvázát, hol egy virágcserepet vernek le asztalomról.
Nincs
szánalomra méltóbb helyzet, mint e kis lelkek apró szerelmét, könnyű
boldogságát látni és hallani. E viszonyok úgy, amint előttem lefolynak, éppen
elegendők arra, hogy legközelebb kötelet vegyek és felkössem rá magamat. Hogy
sietnek, hogy dulakodnak előre! Milyen majomepedéseket és verébfájdalmakat
rögtönöznek, hogy elhitessék velem, mennyire égnek, mily sorvasztó láz tépi
lelkeiket! Pedig viszonyuk egész története: néhány szóváltás (mit őt
megismerésnek neveznek) az időről, az életről, a pásztorkunyhókról, nehány
tour(…) a bálokon s mon dieu! pár hét alatt megvan a legszebb mésaliance. Megengedem,
hogy ez emberek szerelmesek, amennyiben a tetszés egy-egy múló, melegtelen
sugarát most szerelemnek nevezik, de ha ilyen a szerelem, akkor én sohasem
kívánom közelebbről megismerni azt; ha ennyiből áll a boldogság, akkor én
maradjak mindvégig boldogtalan!
Azt
hiszem, hogy e lelkekből hiányzik a fogékonyság. Mi egyéb a szerelem, mint az
élet költészete, s hányan hurcolják végig az életet anélkül, hogy csak egy
szikrányi tiszta hevülés támadna bennük a költészet iránt! Hányan nem értik ama
titkos beszédet, ama csodálatos regedalokat, melyek csak a való szenvedélynek
hallhatók! Hányan vesznek el a legsivárabb próza sártengerén akkor, midőn a nő
fejlődő, lobogó szíve költészetért és álmokért eped, vagy viszont a férfiszív
sóvárog tisztább üdvökért a képzelt gyönyörök között?!
az
ellentétek vonzanak – írja valahol Mill Stuart -, de csakis az együttérzés és
együttgondolkodás az, ami szorosan és maradandólag összetart. Ők bizonyára
éreznek (hisz az ifjúság melege egy pillanat alatt ezer virágot fakaszt!), de
hogy gondolkodnak-e egyáltalában, ez már más kérdés, mégpedig a legkétségesebb
kérdések egyike. A pénz egy időre kipótolja a hézagot. Ez az a bűvös szer, mely
a púpokat kiegyenesíti, a lábak sántítását elmulasztja, az arc és a homlok
redőit lemossa, szellemdússá teszi a butaságot, kedvessé a visszataszítót s
sasszárnyakat kölcsönöz oly léleknek is, mely a maga jószántából még a
csúszásra sem lenne képes. A pénz mindent széppé tesz, mindent megaranyoz.
Hanem az élet lassankint beváltja a drága hozományt, s a nemes érc helyett ad
cserébe rezet, kínai ezüstöt, talmi fémet, alpakkát, ezenkívül egy csomó
penészes aprópénzt a boldogtalanság perselyéből.
A
szépség, az ifjúság varázsa? Ah, barátom, ez sokra képes: meghódítja az elmét,
fölégeti a szívet, de hatalma mégis ideiglenes, olyan az, mint egy derült
átutazó vendég mosolygása, mint a déli nap fénye a futó habon, egy lehelet a
toilette-tükör lapján, semmi több. De ezek mellett legalább van
visszaemlékezés, boldogító, édes fájdalmak, könnyek, melyek az eltűnt időt
siratják, vágyak, melyek a mindörökre semmivé lett múltból egy drága pillanatot
visszaóhajtanak. Nem irigyled, néha Mariust ama könnyekért, melyeket Karthagó
romjain hullatott?
Képzelj
engem is egy omladék fölé, amint halavány arccal, megmeredt szemmel nézem a
távolság ködeit s bízni vágynék az élet állhatatlan játékaiban. E pontról,
melyet fénytelen mélységek zárnak el a világ hiúsága elől, sok kisszerű, de
tanulságos harcot lehet megvigyázni. Az úgynevezett „művelt” körök nyüzsgése a
legmulattatóbb. Ah! azok a művelt körök! Barátom, légy rajta, hogy mentül
többször megfordulj közöttük. Oly társaságba fogsz lépni, hol mindenki a mások
ügyeivel vesződik s a házasságok oly gyorsan készülnek,mint egy szabásminta
összefércelése a varrógépen, vagy a legújabb látogatójegyek á la minute.
Hallgasd végig ama szellemdús ostobaságokat, szóáramot és pletykalármát, melyek
ott egy kis türelem árán tucatszámra kaphatók, s győződjél meg saját
érzékeiddel arról, hogy e légkör alkalmas a korlátoltság, az előítéletek és a
butaság ápolására, de nem a szép és nemes érzelmek fejlesztésére. E nők mind,
egytől-egyig szellemdúsak, - de én irtózom a szellemdús nőktől s ti bájos, édes
asszonyságok, higgyétek meg nekem, hogy nincs is a világon borzasztóbb, mint
egy szellemdús nő társasága. Én nem akarom tudni, hogy mi történik a városban,
ki nősül, ki milyen ruhát hozat magának a következő bálra, ki visel álhajat,
kölcsönzött vállfűzőt stb., én nem akarok tudni semmit, ami a ti értelmezéstek
szerint a szellemdússág körébe vág, de óhajtok végre részt venni egy
szellemtelen nő társaságában, egy olyan nő társaságában, akit ti együgyűnek és
ostobának neveztek. Mihaszna! a fényes estélyeken, e számos asszonyság és
kisasszony közt nem akad egyetlen ostoba sem. Kérlek, nevess velük, beszélj
nekik zöldebbnél zöldebb dolgokat, mert különben unalmasnak és műveletlennek
fognak tartani. Ők megkövetelik tőled, hogy te nagyon mulattató légy – de a
patvarba! mi jogon követelik ezt tőled, vagy éppen tőlem? Ha én társaságba
megyek, azért megyek, hogy mulattassanak, és nem azért, hogy én mulattassak
másokat. Mentül tovább nézem ez ostoba játékszínt, ama viszonyokat, szerelmeket
és boldogságot, melyek itt készülnek, annál jobban meggyőződőm arról, hogy a társadalmi műveltség szép gondolatai ez
idő szerint létezhetnek egy regényíró zavart agyában, de nem a valóság „művelt”
köreiben. Hallgasd meg e köröket, midőn az életről véleményt mondanak, abból a
véleményből aztán megtanulhatod, hogy bodzafán, körtefán vagy éppen bitófán
terem-e a boldogság. Divat lett a teljes anyagiság kultusza, s ez – nem tagadom
– jólétet mindig adhat, de tartós boldogságot sohasem biztosít. Ők egy jól felterített
asztalért szívesen lemondanak a lélek nemesebb hivatásairól, s fogalmuk sincs
arról, hogy az „aurea mediocritas” is létezik. A boldogságot egyszerre
megrohanni s bírni akarni annyi, mint megölni azt. Ah! a boldogság csakugyan
rejtélyes valami, s félig-meddig oly probléma, melyet a modern házasságok
nemigen képesek megoldani. E megoldáshoz több kell, mint két üzletfél
számítótehetsége, több, mint puszta ellentétek, több, mint két kártyajátszó
vállalkozási képessége biztos összeggel bizonytalan nyereményekért. De hát a
nagylélegzetű asszonyságok s a hejjehujja emberek lefújják, leverik a külvilág
tárgyairól a hímport; a műveltségnek van egy oly neme, mely inkább öl, mint
gyógyít; lever anélkül, hogy felemelne, táplálékot ad, mely száraz és
emészthetetlen. Ily légkörben természetesen hamar beállnak a legrendkívülibb
változások.
A
mézeshetek illúziói után íme! rideg lesz az élet, s a nemrég tündérinek képzelt
világ lassankint süppedékeket és tarlót mutat.
Sokat
gondolkodtam e témáról, s igazat adok Mill Stuartnak. A szellemek együttérzése
és együttgondolása nélkül való boldogságról szólni sem lehet. Azokat nevezem én
boldogoknak, kiket a kiábrándulás küszöbénél lelkük hatalma véd; kiket a
kiábrándulás küszöbénél lelkük hatalma véd; kiket benső kötelékek fűznek együvé; kik elé üdvben, nyomorban soha nem
fogyatkozó, de mindig növekvő fénnyel világít a szív szerelme; kik bizalommal,
egymásért küzdve bolyonganak az élet ingoványán, megőrizve lelküknek első erényeit
s új ifjúságot merítve a visszaemlékezés gyönyöreiből.
Jaj!
barátom, ez nagyon is bölcs meghatározás, és ezen felül szerfelett patetikus.
Röstellem, hogy leírtam. Nevess ki érte. Szeretnék olyan bolondnak lenni, mint
a világ, hogy magam is kacaghassak. ugye sok túlhajtott van az én vágyaimban?
ezzel már több ízben vádoltak, s jelenleg is azt mondják: menjek vissza a
felhők közé, ideáljaimhoz! Hát oly szegények, koldusok, sugártalanok e lelkek
csakugyan, hogy mindazt, amint az eszményi tisztaság egyetlen paránya reszket,
regének tartják, elutasítják, nem kell nekik?! Hiszen a szerelmet én eddig oly
hatalomnak gondoltam, mely „nem ismer erényt, érdemet, hanem szeret, meghódol
és mindent eltűr, mert így kell tennie” egy édes,fájdalmas, titokteljes hatalomnak
hittem azt, mely magával ragad, s mi megszűnünk gondolkodni, érezni, akarni,
átengedjük magunkat teljesen, nem kérdezve, hová visz, merre hajt? És íme,
kisül, hogy a szerelem nem más, mint a kiadások és bevételek összeszámítása –
párosan. Főzőkanál, seprő a gráciák kezében!
„Oh kedves! én is nevetem
Ifjúságom bohó korát.
Az idő úgy múlik halad, -
Kérlek, hozasd a vacsorát!”
Ilyen
poézist termelnek a modern szerelmek és házasságok! X. azért nősül meg, mert
folytonos baja van a fehér ruhával, s ha egy-egy gomb hiányzik az ingről, vagy
a kabátról (nem tapasztaltad-e még: milyen bosszantó ez!). a kedves kis feleség
idejekorán, jókor észreveszi, felvarrja s nem kell szitkozódni addig, míg egy
másik gomb is leszakad; Y. azért nősül meg, mert beteges és nincs, aki rendesen
megkészítse herbateát; A.-nak pénz kell, B.-nek jó ebéd stb. Hová menekül e
nemes intenciók elől a boldogság?... Kérdezd meg a hazátlan szelet, mely
szárnyaival olykor-olykor megvagdalja ablakodat.
Tudod,
mi lenne legjobb! Jegyben járni valakivel, évekig, sokáig – valakivel, aki egy
kissé érdekel is minket. Egy novellában azt olvastam, hogy a boldogság küszöbe
a boldogság. Ennek az írónak igaza volt. ah, mily élvezetes, szép élet lenne az
mindaddig, míg meg nem kellene nősülni. Tudod, a nősülés – Jean Paul szerint –
olyan, mint a kirántott csibe: az ember nem tudja, hogy milyen falatot vesz ki
magának a tálból, csak akkor, mikor már beléharapott. De míg a kirántott csibét
otthagyja az ember, a felesége ellen előbb válópert kell indítania, és az zajt
csinál, meg pénzbe is kerül, ami mindkettő kellemetlen dolog!
Forrás: Endrődi Sándor: Falusi álmok Bp., 1875.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése