Kuczka Péter: A kormánykeréknél

Mikor én fogtam meg a kormányt,

a bárka orrából a férfiak

felém fordultak kérdő szemmel

és egyikük eloltotta pipáját.

Nézték, hogy miképp akarom

megmarkolni a kis hajót,

az ide-oda táncolót,

alattomos hullámokon.

Mit éreztél, Kolumbusz Kristóf,

Nyugat-India fekete

ismeretlen ege alatt;

a lelked mivel volt tele?

Mit érzel mozdonyvezető,

mit éreztek, kormányosok,

amikor a nagy gép dohog

s kezetekből szökken elő

s bőgve indul a messzeség

párhuzamos pályáira,

vagy a tengert, a szürke, kék

vizet csattogva metszi szét?

Azt, amit én? Igen, igen...

Mert a tenger nem verte el

hajóm orra elől a célt

sorozott ütéseivel.

És éreztem a bárka minden

moccanását idegeimben

és a hullámok cselvetéseit,

s örömmel láttam, hogy a néhány

férfi, elől, a bárka orrán

tréfál, pipál s rám nem is hederít.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 271-272. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Kuczka Péter: Könnyű - nehéz

Könnyű a termő nyárban,

szélcsendes, szép időben,

könnyű túrni a tálban,

ha étel, ital bőven.

Nehéz férfiként állni

a bőgő zivatarban,

türelmesen kivárni

a jobb időt a bajban.

De könnyű parancsolni,

csak kurjantani egyet,

ha nem ember, de holmi

puhány állong előtted.

Nehéz lélekhez szólni,

ha már el van vadítva,

és nem akar hajolni

s nem tudod, mi a titka.

de könnyű kipergetni

az összegyűjtött mézet,

és egy kockára vetni

hitet és reménységet.

Nehéz kaszát ragadni,

hogy megteljen a kamra.

Nagy, nagy bizalmat adni,

hogy szálljunk a magasba.

Ha ember vagy, velünk vagy.

Nem tehetsz ennél szebbet.

Ha próbált és igaz vagy:

válaszd a nehezebbet!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 270. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Kuczka Péter: Ébredés a neveddel

Felébredtem. Úgy bújtam át az álom

meleg humuszán, akár a füvek,

amikor tavasz suttog a határban,

s kidugják a föld alól fejüket,

mert régóta mocorogtak a mélyben,

valami öntudatlan akarat

hajtotta őket, szinte észrevétlen

működő erők: eső és a nap.

Mi űzött engem álmomból az éber,

fönti világba, - kutatni minek?

Az első szó, mit idefönt találtam

a neved volt, békességes neved.

Úgy hajolt rám, mint lombok csendes árnya,

mint patakocskán átível a híd,

ahogy az anya hajlik kisfiára

s adja tápláló, szelíd melleit.

Még nem akartam szememet kinyitni,

de ébredő emlékeimen át,

jött, zuhogott és áradt milliónyi

hanggal, fénnyel és színnel a világ,

hogy neved igaz tartalommal töltse,

mert hisz nevedben minden benne van,

a dér, a hold és az ősz haj ezüstje,

a nap, a búza, lámpafény, arany,

víz csobogása, szelek suhanása,

tenger moraja, pusztán messzi tűz,

megszabott pályán csillagok futása,

erő, mely szétvert, növel, s egybefűz.

Így teltem csurig véled a szívemben,

ezen a decemberi reggelen,

kinn szürkeség volt, nem tudott lehullni

a hó, csak csüggött a hideg egen,

a bérház is felébredt körülöttem,

sustorgó vízcsap, rádió, zene,

a falakon át beszéd brummogása, -

az élet jó és szokott üteme.

S e barátságos hömpölygésben én is

végleg kibújtam az álom alól, 

míg nagy útjának mai ütemén is

a reggelbe fordult a földgolyó.

Keltem. Öltöztem. Rágyújtottam. Ettem.

De a neveddel teli volt szívem

és zsongva zsongott minden tetteimben

a szomorú és édes szerelem.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 268-269. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Kuczka Péter: Tízezer dal

Tízezer dalt tudok!

Olyan egyszerűt, mint a "Jónapot!"

Süvítőt, mint a megzavart

erdő, amelybe őszi szél kavart.

Jószagút is, mint a hársfaméz

és hajlítható hasznost, mint a réz.

Vidámat, mint a férfi brummogása,

éleset, mint az ostor csattanása,

titokzatosat, mint egy kunhalom,

tüzeset, mint ma egy lakodalom,

dolgosat, akár nyári hajnalok,

tízezer dalt tudok.

Tízezer dalt tudok!

Hát mit tegyek vele?

Aggassam tán az ég felhőire,

vagy kihajolva, míg zúg a vonat,

fütyülő szélnek adjak dalokat?

Madarakat tanítsak énekelni,

vagy kezdjek patakkal versenyre kelni?

Tán sárguló kalászok zizzenő

karába álljak, míg fut az idő?

Egy asszony szép hajába fonjam,

kardok vasát velük bevonjam,

tavasszal barázdákba hintsem,

ősszel dombokra ráterítsem?

Tízezer dalom lángját kigyújtom,

hogy minden embert melegítsen.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 266-267. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Kuczka Péter: Mulatozás

Sej, haj! Már hetedszer

fordult meg az üres üvegekkel,

fogy a bor s ő nem tántorog,

fogy a bor s a jókedv lobog

és mindannyian kiabálva

harsogjuk bele a világba,

rekedt hangunkat öntve a dalba,

"Kis bicsakom,

kis bicsakom bevágom az asztalba!"

Sej! Jókedvünk hadd lobogjon,

hej, a pohár jól forogjon,

az a nóta hadd ropogjon,

lábunk dibegjen, dobogjon.

Sej, föláll egy öreg magyar,

hátralöki zsíros kalapját,

megereszti térdét és hangját,

majd leomlik tőle a fa,

s tízezer holdtól kérgessé tett

markát lassan emeli égnek,

komótosan és méltóságosan,

megfontolt mozdulata épp olyan,

mintha ő lenne Jupiter,

istennyilával, fellegeivel.

Mi minden rejtőzött borában!

Villámot tudna szórni most,

sziklát hasítni tudna most,

ereje széles mámorában.

Pattint zömök ujjaival

míg, mint a láva, forr a dal,

bor fogy és csendül a pohár,

szájtól asztalig, s vissza jár,

és képzeld el a vízözönt,

jókedvünk mindent úgy elönt,

és mindannyian kiabálva

nevetjük bele a világba,

vidám lelkünket öntve a dalba.

"Kis bicsakom,

kis bicsakom bevágom az asztalba."

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 265-266. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Kuczka Péter: Bűbájos

Gustav Klimt: A csók  (1907-08.) 

(A kép forrása: www.gemaeldeonline.wordpress.com)

 

Tested csábító ékessége, melled
két gyönyörű dombja feszül trikód
alatt, megigéz, hívja szemem, szám,
kezem, simogatásra, markolásra, már
nem is vagyok más, csak reménykedő
vágy, hogy számba szívjam érett, málnát
formáló bimbóidat, még harapnálak is,
nem bánnám, örüljön, fájjon, fusson
rajta keresztül üzenetem, legyen
villámló fény, megrázó sugár okos
agyadban, csak őt érezd, tűnjön el
belőled minden, emlékek, gondok
vesszenek sötétbe, csak a szerelem
napjának izzó fénye maradjon, lángja,
tüze égjen s küldje tovább üzenetem
gerinced távíróján öledig, méhed
nedves melegéig, szorító izmokig,
mozgósítsa mirigyek dolgos sejtjeit,
tegye szemérmetlenné megnyíló, drága
szemérmed, csókoljon, harapjon éhes,
mohó szája, velem csillapítsa éhét.

 

Kuczka Péter: Itt állunk (1993.)

Itt állunk, élünk. Mögöttünk elsüppedt
évek, elvontságokká csupaszodott
idők, villámok, homály, fogságban
megcsillanó fénypont, segítő emberi
arc, váratlan perce a szeretetnek,
csalódások ecetes itala, makacs
bánat ütései, hosszú, nehéz böjtje
jóságnak, hangot némító tapasztalat,
könnyek, halottak kísértő árnyai,
törött oszlopok, alaktalan halommá
rontott tervek, álmok, vágyak. Múltunk
rommező, háború dúlta városunkat,
tűzvész a tetőket, fosztogatók túrták
fel házunkat, és mi magunk is hányszor
pusztítottuk időnket s egymást,
kivágtunk fácskát, kitéptünk virágot.
De maradtunk, voltunk. Összetartozunk
örökre külön-külön és együtt, egymásba
kapaszkodó testek és lelkek. Hagyjuk el,
Kedvesem, fájdalmainkat, őrizz minket
mint eddig és bocsáss meg. Nézd,
az ablakokból nekünk integetnek és
kiáltoznak szeretteink, intsünk
vissza nekik. Rakjuk le nehéz
batyuinkat, ne félj a körülöttünk
sűrűsödő éjszakától, karolj erősen
belém, engem még bír a lábam, maradt
elég erőm. Látod, arra visz utunk,
az út a folyóhoz.

(Forrás: Kuczka Péter: Éveken át)

Kuczka Péter: Levegő

A nadrágszíjat három lyukkal
beljebb húzta horpadt hasán.
Kövér henteslegények roppant
húsokat hordtak mázsaszám.

Kidülledt szemmel nézte a
meztelen női lábakat.
Éhségtől homályos lett
a tisztán tartott kirakat.

Más ember ilyenkor verekszik,
nem gondol családjára sem,
de ő továbbment. Szertefoszlott
a levegőbe. Úgy hiszem.

(Forrás: Kuczka Péter: Éveken át)