Az
egyik legmaradandóbb, legihletettebb Petőfiről szóló munka szerzője, Illyés
Gyula - aki mindig is nyitott szelleműen viszonyult nemzeti költőnk élete és
munkássága körüli vitákhoz és legendákhoz, amikor a nyolcvanas években a
szibériai száműzetés újra fellángoló elméletéről tudomást szerzett, állítólag
így reagált: rendben van, uraim, de hol vannak a versek? A költő további
életének legmeghatározóbb bizonyítékai?
Azé
a költőé, aki 18 évesen így vágta fejszéjét a poézis fájába:
„Költőnek lenni isteni,
Én is költő leszek!
Varázserővel szívemet
E vágy szállotta meg."
(Petőfi Sándor: Dalforrás)
Illyésnek
– s mindenkinek, akit hozzá hasonlóan ez a kérdés izgat – alapvetően igaza van:
amennyiben Petőfi túlélte a segesvári csatát és még néhány esztendeig távoli
országban raboskodott, annak valamilyen irodalmi nyoma kellett hogy maradjon.
Egy
igen termékeny, ambiciózus költőről—íróról—műfordítóról, amilyen Petőfi –
akinek rendkívül gazdag, sokoldalú életműve gyakorlatilag hét eseménydús
esztendő alatt jött létre –, s akinek a magyar rádióban 1999-ben színészek
által folyamatosan felmondott összes versei közel 32 óra adásidőt vettek
igénybe – nehezen hihető, hogy életének feltételezett utolsó éveiről nem
maradnak fenn árulkodó nyomok, kéziratok, írásos üzenetek az utókornak...
Azt,
hogy még 2012-ben is kerültek elő ismeretlen Petőfi-versek, ma már bizonyított
tényként kezeli az irodalomtörténet. Igaz, hogy azokat magyarul írta és nem a
„halála után”, hanem 1843-ban, éppen csak egy fiókban aludták álmukat. De hogy
1849 után is maradtak utána költemények?...
Dr.
Kiszely István antropológus professzor, aki a barguzini expedíció során a
szibériai lelet azonosításának egyik kulcs-szaktekintélye volt, 2003. március
15-én a szegedi egyetemen Petőfiről, az őt övező legendákról tartott előadást.
Hallgatói kérdésekre válaszolva elmondta: a költő 1851. március 10-én
kerülhetett tizedmagával Barguzinba, fogolytársai még emlékeztek rá, mindent le
is írtak róla... Hogy miért nem adott életjelet magáról, az antropológus ezt
azzal magyarázta: valószínűleg nem tudott, hiszen a terület, ahová került, ma
is olyan elmaradott, hogy telefon sincs. A legközelebbi város pedig több mint
háromszáz kilométerre van. Barguzinban is írt vereseket, ötvennégyet, ezek
közül dr. Kiszely István közzétett már tízet. Kiadni azonban mindaddig nem
érdemes – vélte –, amíg Petőfiből gúnyt űznek…
Kiszely
professzor, bár sarkosan fogalmazott, nem holmi légből kapott adatokra
támaszkodott: a kilencvenes években ugyanis összeállította a szibériai
Petőfi-kutatás kronologikus dokumentum-repertóriumát, amely két kiadást is
megért (Mégis Petőfi? A szibériai Petőfi-kutatás irodalma időrendi sorrendben.
Extra, 1993; Meghalt Szibériában. Egy szomorú magyar szellemi kórkép. A
szibériai Petőfi-kutatás eseményei és irodalma időrendi sorrendben. Magyar Ház
Kiadó, 2000.) Mindkét könyvben megtalálható a Néhány Petőfinek (Pefitájev,
Alexander Petrovics, A. Petrovics stb. néven) tulajdonított vers Szibériából
című fejezet, és minden különösebb kommentár nélkül az alábbi versszövegeket
tartalmazza:
Rózsaszirmok
Hullanak a sápadt rózsaszirmok,
S kertünkben nem szól a csalogány,
Kedvesem, csak veled virrasztok,
Beteg vagyok, s arcom halovány.
Ágyamon fekszem betegen, gyöngén
S szívemben tűz már nem lobog,
Ah! miért kedveltelek meg én?
Hisz' szívem már soká nem dobog.
Itt van! itt jő az a napkelet,
Hol szél támad föl a bérceknek
S visz feléd majdan bús éneket,
Mert akkor már engem temetnek.
Tudom, régi barátim közül
Nem kísérhet oda senki sem.
Csak te leszel ott egyedül,
Aki megsiratol, édesem.
Te csókolod majd a búcsúzót,
S rám zárják koporsófedelem.
És te mondod majd a búcsúszót:
Isten legyen veled kedvesem.
Fordította: Nehéz Mihály
Az álmaim
Ifjú koromban fölöttem
Csapatban keringtek, rajzottak
Az álmok! őket szerettem,
Am'ért engem hősnek álmodtak.
Büszkén harcra kerekedtem
Gonoszak, fondorok vesztére.
A népemet én vezettem.
Valék prófétája s vezére.
Kitűztem a piros zászlót,
S kivont éles kardom késztetett,
Fölgyújtsam az ó világot,
Megszabadítsam a népeket.
Hadra paizsot s vértet vettem.
Lovamra merészen ültem fel.
Gyí! vágtass, száguldj érettem!
A szabadságért hadd essem el!
Gyöngén ülém meg ménemet.
Csatában lovamról leestem.
Fölöttem paizsom szétrepedt
Fölkelnék, de ólom a testem.
A távol' síkra meredtem.
Amott a hősök még küzdöttek,
S köztük már nem lehettem.
Ah! álmaim nem teljesültek...
Fordította: Nehéz Mihály
Szomorú volt az életem
Szomorú volt az életem,
Beléje nem is szüremlett fény.
Elhangzott hattyú énekem,
S a síromhoz is közelgek én.
Előjönnek a megélt évek,
S felsejlik már számos árnyalak.
Elbúsít, a képekre nézek,
A rámák üresen állanak!
Bennük tettem nincsen énnekem,
Csak álmok, vágyak s töprengések.
Keserűen tölt el szégyenem,
Meddők voltak a szenvedések.
Miért vert bennem úgy a szívem?
Szeretteimért m'ért lobogott?
Miért a sok ébren éjjelem?
Tán tettekre valék hivatott?
M'ért roskadok a kereszt alatt?
Miért kaptam dőrén azt föl én?
S mit leltem én? Csak a síromat
Zord puszta örök hó mezején.
Fordította: Nehéz Mihály
A szökevény
Feledvén hazája baját
Kimenekült a nagy világba.
Örömek s vágyak útján járt,
A szerencséjét is próbálta.
Idővel megtért honába
Idegenből már megrontottan.
S unott lett népe világa
Egyszerű léte zsibajában.
Keservben meddő bújával
Megsorvadt, kis idő múltán,
Meg is halt szörnyű átkokkal
Megsápadt vértelen ajakán.
Amit vetett, azt aratta.
A dúlásban leégett a hon,
S hamvait a szél elszórta
A messzi idegen tájakon.
Pefltájev
Bajkál c. folyóirat 44. szám 3. o.
Fordította: Nehéz Mihály
*
Ki volt az a Besze és Buda?
Ősidők vitézei voltak.
Kik Udét és Besztét belakva
Számos törzset meghódítottak.
Indultak a mongol domboktól,
Jöttek nagy karéjban tümének.
Jöttek a Szelenga partjától,
Jöttek bátor lovasezredek.
A kék Dunánál megpihenvén,
Állították föl a sátrakat.
A költő a múltat megismervén,
Megtette vissza az útjukat.
Fordította: Nehéz Mihály
A
népdalként fennmaradt verset Jurij Vinokur (74 éves) barguzini születésű mérnök
szavai nyomán 1990 januárjában jegyezte le a fordító
Láttam boldog embereket
Láttam boldog embereket
E szomorú Földön jártomba'.
Láttam erényes életet,
Mely mint kristályforrás oly tiszta.
De az csak álom volt...
Láttam a Gonosz bukását.
Láttam a Pusztítás szellemét.
Láttam a Jó ragyogását
S az Igazság új születését,
De ez csak álom volt...
Láttam az emberi dühöt,
Amelyet elfojtott az Erély.
Láttam az Embert, küszködött
S mint vezérlé őt a Szenvedély.
De nem álom volt,
Ah, nem álom volt.
Pefitájev
Fordította: Nehéz Mihály
Burjátiában
ez a vers megjelent orosz nyelven a Bajkál c. lap 43. számában.
Erős az én lelkem...
Erős az én lelkem bú nem ölheti.
Tombolhat dúlhat a vihar.
Fölöttem, lelkem csak neveti
S nem rebbenti a zivatar.
A balsors bár letörte mindkét szárnyamat,
A csonkjait föl büszkén emelem.
S hetykén kihívom párbajra én a Fátumot.
A sors nem tört meg, erős a lelkem.
A messzi magasságok megnyíltak előttem.
Ki törekszik, nem törik meg a sors alatt.
S ha nagyok is kínjaim és béklyóban kezem,
De győzelmem ígéri a pirkadat.
Lelkem! Ne hallgass el, ujjongj és ne reszkess!
A kínoktól ne félj, mert hisz mik azok?
Legyen neked mindörökké idegen a test.
Szeress, higgy, remélj, mert vagyok!
A. Petrovics
A népdalként fennmaradt költeményt oroszul jelentette meg
Szibériában a „Vosztocsnoje obozrenije" című folyóirat az 1893. évi 39.
számban a 11. oldalon.
Fordította: Nehéz Mihály
Hattyúdal
Bánatos az érző szívem.
Ha úgy érzed, most is megérhetel még,
Jöjj s füstölögjünk együtt szívem
Lázadó különc sorsomon véges-vég.
Bútól nem alszom át éjszakát,
Borongó gondok űzik el az álmot
S pergő könnyek a szempillát
Mossák, miként hullámverés a partot.
Oly sivár az éltem nélküled.
Nem fűti szívemet kedves vonzalom.
Teljesült, amit mondtál: veled
Mostanra elzengett a hattyúdalom.
Ifjú napjaink elröppennek.
Elszáll vigalom, gyönyör elül.
Elcsendesülnek az érzelmek,
A szívünk kiszikkad és kihűl...
A. Petrovics
Fordította: Nehéz Mihály
A
versek alatt szereplő megjegyzések arra utalnak, hogy az illető szövegeket
kivétel nélkül orosz nyelvből magyarította Nehéz Mihály, a barguzini expedíció
egykori tolmácsa.
Felbukkanásukra,
felfedezésük bonyodalmas történetére először Borzák Tibor újságíró hívta fel a
figyelmemet. Szerinte Bajkálon túli legendák gyűjtése közben, egy Eliaszov nevű
orosz néprajzos, még a múlt század 30-as éveiben bukkant bizonyos dalokra,
versekre, amik Petőfi—Petroviccsal kapcsolatban fönnmaradtak. A fordító úgy
tudta, azóta újabbak is előkerültek. Az ő elképzelése szerint a szokatlan
szibériai versköltésre úgy kerülhetett sor, hogy az az illető, akiről azt
állították, hogy nem más, mint Petőfi, németül fogalmazhatta vagy mondhatta a
szöveget, amit aztán oroszul lejegyeztek. Az orosz szöveg szájhagyomány útján
fennmaradt, s bekerült a szibériai folklórba, azon keresztül pedig Eliaszov
gyűjtéseibe. Az egyik ilyen versében (Rózsaszirmok)
található rózsák és fülemülék azt jelzik, hogy e motívumokat nem helyi születésű
ember használhatta. Szibériában ugyanis nem igen található rózsa vagy
fülemüle... Ezek európai eredetre vallanak.
A
szakmai bizonyításnak azonban ez inkább csak formális eszköze. Ennél jóval
komolyabbnak tűnik az az összehasonlító vizsgálat, aminek során Petőfi egy-egy
versével kapcsolatban igen feltűnő, mind szellemi, mind verstani rokonvonásokat
mutattak ki. Az álmaim című verset,
amelyet 1987 elején közölt oroszul a Bajkál c. burjátiai folyóirat (A.V.
Gurevics 1928-as gyűjtése nyomán), a Véres
napokról álmodom című Petőfi-verssel párosítják.
Véres napokról álmodom
Véres napokról álmodom,
Mik a világot romba döntik,
S az ó világnak romjain
Az új világot megteremtik.
Csak szólna már, csak szólna már
A harcok harsány trombitája!
A csatajelt, a csatajelt
Zajongó lelkem alig várja!
Örömmel vágom én magam
Föl paripámra a nyeregbe!
A bajnokok sorába én
Szilaj jókedvvel nyargalok be!
Ha megvagdalják mellemet,
Fog lenni, aki bekötözze,
Fog lenni, aki sebemet
Csókbalzsammal forrasztja össze.
Ha rabbá tesznek, lesz aki
Homályos börtönömbe jő el,
S föl fogja azt deríteni
Fényes hajnalcsillag-szemével.
Ha meghalok, ha meghalok
A vérpadon vagy csatatéren,
Lesz, aki majd holttestemről
Könyűivel lemossa vérem!
Berkesz, 1846. november 6.
Hasonló
a helyzet a Szomorú volt az életem
című szöveggel, amely Az utolsó ember
című Petőfi verssel „rímel”... Az erről szóló összehasonlító elemzést Kéri Edit
(Barguzinban járt amatőr Petőfi kutató, színésznő) hipotéziseiből kiindulva,
Szuromi Lajos, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem régi magyar irodalom
tanszékének néhai docense, oroszt tanító feleségével, Együd Évával végezték el.
Következtetésük aligha írhatta más a két orosz nyelvű verset, mint maga Petőfi.
Szuromi
elemzését 1990-ben közölte a Békési Szemle február—áprilisi összevont száma (Két orosz nyelvű vers Petőfitől). A
terjedelmes, szakszerű boncolgatásokon és verstani megállapításokon túl, így
összegzi véleményét:
„Az
ismeretlen szerzőnek ismernie kellett a Véres
napokról álmodom című Petőfi-verset. A sorok száma, a strófák mérete,
száma, a jambusi metrum, az ebben meghúzódó, szólam vezette tagolás, a Petőfi
költészetében spontán működő bimetrizálás, a 8/9-es periódus - így együtt
hibátlan orosz nyelvi visszaadásban a tudományos mélységű elemzést is képes
lenyűgözni. Petőfitől mindez természetes volna, egy imitátortól csak szolgai
másolás esetén képzelhető el. De az bizonyos, hogy a reálisan föltételezhető
ál-Petőfi sem volt közönséges utánzó, bravúros változatokkal kezeli például a motívumkincset…
Ál-Petőfinek hogyan jutott volna eszébe 8/9-es jambusi periódusokban írni
verset Petőfiről, amikor a költőnek összesen egy ilyen verse van, a Véres
napokról álmodom...? Annak esélye, hogy szándékosan ilyen verselési kuriozitást
keresett megszállott célja érdekében, egyénítőt, költőtársakat lépre csalni
képeset, átlag műveltségű olvasók számára teljesen közömböset - számunkra
semmi. Ha ennek elfogadásától függne a szerzőség megítélésének kérdése, habozás
nélkül Petőfit ismernénk el szerzőnek. (...)
A két orosz nyelvű vers pusztán verselési technikája által is közvetlenül
Petőfi saját alkotásainak minősíthető. A természetes logika elemi
konzekvenciája ez. A verseken belül minden megfigyelés e föltevést támogatja,
ebből pedig következik a tapasztalati tény: semmi sem vonja kétségbe…”
Bevallom,
az itt csak töredékes részleteiben idézett alapos tanulmány számos helyen
meghaladta szakmai ítélőképességemet. Eredetileg, párhuzamosan, magam is
megpróbáltam egyfajta verstani vizsgálódást végezni, de mihelyst a konkrét
feladattal szembesültem, összezavarodott bennem minden. Rá kellett jönnöm:
hiába írtam több száz verset életemben, a költészet világáról inkább csak
sejtéseim, megérzéseim vannak, a tudatosság, a szabályok szerinti költés nem
kimondott erősségem. Miért kényszerítsem rá személyes impresszióimat az
olvasóra, amikről könnyen kiderülhet, hogy csak a pillanat művei? No persze,
vak tyúk is találhat szemet, s az is igaz, hogy Petőfi nekem legalább akkora
szenvedélyem, mint annyi más nemzettársam számára; mégis: inkább meghajlok a
mások rajongása előtt, anélkül, hogy féltékeny legyek a megosztott igazság
miatt, tudván, hogy ebben is, mint annyi más, közös dolgunkban, szükség van a
kimondatlan munkamegosztásra, a bizalomra és a hitre, amit Petőfi éppen azért
tud olyan kiváló szintézisben képviselni, mert nyomtalanul tűnt el, olyannyira,
hogy most minduntalan beléje botlunk.
Egy
biztos: ha el is fogadnánk, hogy a Petőfinek tulajdonított orosz nyelvű
versezetek valóban az ő művei, a legfontosabbal még mindig adósak vagyunk:
annak a hiteles, cáfolhatatlan folyamatábrának a felrajzolásával, mely szerint
a saját életközegéből erőszakkal kiszakított s egy másik, idegen világba és
tilalmas rendbe kényszerített, lázadó költő hirtelen elhallgat és a felismerhetetlenségig
összekuszálja a hozzá elvezető (esetleges) nyomokat.
A
távoli Egyesült Államokban élő Makkai Ádám költőt az ezredfordulón ugyancsak
megihlette a sokféle Petőfi-legenda, s egész kötetre rúgó, amolyan szentségtörő
pamfletet írt (Úristen! Engedj meghalni! Petőfi Sándor pokoljárása és
megidvezülése. Argus-CET Belvárosi Kiadó, Székesfehérvár—Budapest, 2003). A
kötet szerkezete, műfaji változatossága és minden gátlástól megszabadult
fantáziálása egy olyan torz és képtelen történetsort vázol föl Petőfi sokat
vitatott életmenete kapcsán, hogy azon csak keserűen nevetni, illetve csak
bosszankodni lehet. Ehhez a szerzőnek jócskán el kellett távolodnia mindenfajta
nemzeti elfogultságtól és előítélettől, s gondolom, segítette őt az is, hogy
1957 óta távol él, a szellemi kísérletek szabad közegében, ahonnan
könnyűszerrel és következmények nélkül föl lehet ereszteni a legképtelenebb
léggömböt is, mert az elérhetetlen, kontinensnyi messzeségben nehezen éri utol
a közvetlen számonkérés.
Makkai
két irodalmi forgatókönyv közé sűríti Petőfije fura életútját, amely itt, e
könyvben legalább annyi csodával terhes, mint a költő örök klasszikus elbeszélő
költeménye, a János Vitéz. Lényegük, hogy olyan meghatározó világszellemek,
mint Körösi Csoma Sándor és a Dalai Láma, a megnevezetlen világistenség
(Fényalak) elé járuló, Segesváron éppen frissiben lekaszabolt Petőfit arra
kényszerítik, hogy költészetében megfogalmazott eszményei valóra váltása, annak
garanciája végett, térjen még vissza a való és a virtuális világ közé, éljen
is, meg nem is, szelleme és költészete hasson is, meg nem is.
Makkai
ugyanakkor közzéteszi Petőfi „halála után írt” költeményeit, köztük A fehéregyházi
füzet verseit, majd A kaukázusi füzetet. Külön csokorba kötve, egy fiktív napló
mellett, szibériai Petőfi-költemények is feltűnnek a könyvben, amelyek
variációk néhány régi témára, s a szatirikus mű legsikerültebb részeit
jelentik.
Bárhol
is üssük föl a könyvet, a szöveg bármely sorából könnyen kitetszik, hogy
képtelenségek halmazával van dolgunk, amúgy semmi sem igaz, amit az író
föltálal, aki nem is törekszik arra, hogy legkevésbé is elhitesse velünk
fikcióját. A nevetségességig abszurd fordulatai arra jók, hogy minden
pillanatban emlékeztessen velük: az egész premissza csak képzelgés.
Az
apokrif versek esetében a legkisebb látszatmegfelelésre sem törekszik; a
szándék ugyanis nem az, hogy hihetővé tegye azt, ami fantasztikus fordulatnak
tűnik, hanem hogy jobban kiemelje az eredendő abszurditást.
Utólag
felfejtve a történtek időrendi sorrendjét, joggal feltételezhetjük, hogy Makkai
Ádámot már a barguzini expedíció után közvetlenül megragadta a téma, ugyanis
egy apokrif Petőfi-vers már 1990-ben napvilágot látott egy amerikai magyar
irodalmi folyóiratban NN: Szibériai költemények címmel. A haldokló hattyú c.
ciklus alatt közölt magyarázat szerint a szöveg állítólag Kínán keresztül
érkezett és Ibrahim Vasziljevics Karakamenyszkij küldte a Burját-Mongol
ASZSZK-ból. Ez előbb az ujgurokhoz került, majd onnan Budapestre. E verseken
állítólag a "hiteles" Petőfi Sándor aláírások voltak, a többi
"diktálással" cirill betűkkel íródott. A hagyomány szerint a versek
leírója Joszif Ivanovics Dolgorecsnij volt. Ugyanezen versek
"eredetijét" ama bizonyos Karakamenyszkij lóháton vitte Barguzinból
Törökország felé, de őt elfogták s a verseket megsemmisítették.
Így
hangzott az “eredeti” vers útlevele.
És
valahogy senkinek sem tűnt föl igazán, hogy tréfa ez a javából. (És ezen később
a szerző Makkai csodálkozott a legjobban…)
Azokban
a hónapokban indult be a bukaresti Romániai Magyar Szó hétvégi kulturális
melléklete, a Szabad szombat, amelynek utolsó oldalán Higgyük? Ne higgyük?
címmel rovatot indítottunk, amelyben különféle valószínű vagy valószínűtlen
hipotézisekről közöltünk anyagokat, mint amilyenek a repülő csészealjak vagy
földönkívüliek látogatásai. A haldokló hattyúnak eszményi helye volt az illető
rovat; átvettük, anélkül, hogy tudtunk volna a készülő Makkai-mű már alakuló
tervéről.
Íme,
befejezésül, a Makkai-féle hat részből álló, jó szándékú „hamisítás” nyitó
darabja, aminek eredetére és helyére a könyv megjelenésével
cáfolhatatlanul fény derült:
Haldokló hattyúm, szép emlékezet,
mért emlékezzem, itt és most, terád?
"Mert cukortalan, híg orosz teád
azt gőzöli, hogy ím, elérkezett
a szembenézés ideje, tehát
mindaz, mi volt, most majd eléd mered,
s nem kérdi senki, hogy elismered
vagy sem, e múltnak száz árnyoldalát
A tea-gőz nem oszt és nem szoroz,
Felebarátom, a lándzsás, orosz
paranccsal élve döfte át vállam.
Vodkát vedelne mind, a burját-mongol,
S humiszban (!) ázik. Vodkára csak gondol,
Múltamat itt, közöttük hogy találjam?
Születtek
aztán olyan Petőfi-apokrifok is, melyekről messziről lerí a
szatirikus—parodisztikus szándék. Ezek egyik kabaré ízű példánya Timár György
kézjegyét viseli („Még nyílnak a sírok a morvai síkon, / Még vár soraimra a
büszke Kazány. / De én, íme, daccal az égre sikítom, Hogy Barguzin, itt van a
drága hazám!”), s felismerhetően a Szeptember végén motivumaira épül.
Csíkszereda,
2014. augusztus 5.
Petőfi Sándor:
AZ UTÓSÓ EMBER
Mi az fölöttem? ég vagy sírbolt?
Igen, sírbolt, amelyben a föld,
Ez óriás koporsó fekszik.
És ott fejem fölött az a fény
A nap? vagy a sírbolti lámpa?
Igen, sírbolti lámpa, melynek
Bágyadtan pislogó sugára
Sötétségét a síri éjnek
Halvány piros-sárgára festi.
S mily hallgatás!... de, hah, mi zendül
A némaságnak közepette?
Madárszó vagy leánydal? Oh nem!
A férgek rágják a koporsó
Behunyt szemű, hideg lakóit.
Igen, behunyvák a szemek mind,
Melyekben egykor szerelemnek
S gyűlölségnek szikrája lángolt,
S amelyekből oly undorítón
Nézett ki, mint a kéjleányok
A bordélyházak ablakából,
A gőg, irígység, elbizottság,
A megvetés, alázatosság.
Behunyvák a szemek, s hideg már
A szív, e kis pokol, amely száz
Meg száz ördögnek volt tanyája,
Hol a bünök máglyája égett
Kihamvadatlan lángolással.
Hanem már mindeneknek vége.
Alszik már a becsűletorzás,
Barát- s honárulás, s egyéb szörny,
S amely őket nyomban követte,
A lelkiösmeret marása...
De ez nagyon régen halt már meg,
Az újabb kornak nemzedéke
Ismerte ezt csupán hiréből.-
Mindennek vége. Minden alszik.
Becsukva a szem. Hűlve a szív.
Csak én magam vagyok még élő
A sírbolt roppant üregében,
S tünődöm, egy vendégre várván,
A késedelmező halálra.
Halál, mért nem jösz? félsz talán, hogy
Megbirkozom veled s legyőzlek?
Ne félj, nem az vagyok, ki voltam,
Ki egykor vakmerő kebellel
Dacoltam sorssal és világgal.
Bátran jöhetsz. Meg nem támadlak.
Hagyom magam. Erőtelen hang
Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el.
