Hazacsörömpölt már a villamos.
Árnyék takarja házak sorfalát.
Az őszi szélnek füttye dallamos,
Az ablakon át hallja a család.
Ó, honnan is jön? Vajjon mit hozott?
Hideg lehet most messze, éjszakon…
Ni, hogy zörög a régen boltozott,
Csatát is látott, vérhedt falakon.
Most… mintha sirna… Mennyi árva jaj!
Tán most csorog a hü szivem a vér…
Reggelre fagy lesz, épugy, mint tavaly
S elvész a sóhaj, mire odaér.
A posta sem jő. Igy tünik az ősz.
Ó, irhat-e még egyszer levelet?
A szél az utcán zugva kergetőz…
Halál járhatja most a harcteret.
Ó, hol lehet a májusesti csönd?
A sok tündér most merre otthonos?
Hisz már a könny a sok szemből kiönt
És szivet, lelket bánat ostoroz.
Ó, mennyi vég és mennyi, mennyi seb!
Nagy Isten, meddig zug a haragod?
Az itthonélők száma mind kisebb
S mind elveszünk, ha rendünk aratod.
Ó, nézd kegyesen drága sorsukat,
Hisz oly nehéz a küzdelem, a gond…
Magad vezesd a harci dolgukat,
Hogy irthassák a háborus vadont.
Ó, adj nagy Isten, télre is tavaszt!
Virággal verd a puskapor szagát!
Hulljon szivünkre irgalmas malaszt
S adj mindnyájunknak békés éjszakát.
Forrás: Dombóvári Hírlap 1. évf. 53. sz. 1917. dec. 30.
