Minden nap várom s eljön hozzám.
Arcának fátyla: esthomály.
Mellém simul, akár a szellő
S szivemre hullva sirdogál.
Szemembe mélyed halk panasszal.
A suttogása: esti csend
S a lelkemből az árva szentély
Csöpp csengetyüje rája cseng.
A tünt időknek orgonáján
Fölbúg a régi áhitat
S imádság lengő tömjénfüstje
Lágy illatával átitat.
És morzsolom litániázva
Hűségem kisded titkait
S a nagy csalódást, mely a régi
Magánosságba visszavitt.
És elsóhajtom? szép e bánat,
Mely felhőjével ellepett,
Az életvágyak rajzó nyája
Szivemből lassan ellebeg.
S a napjaim szelid magányán
Az esti árny leng reszketőn
És csenddé lesz az emlék bennem,
Akár a gyász a temetőn.
Forrás: Dombóvári Hírlap 5. évf. 34. sz. 1921. aug. 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése