Kisvárosom
Kisvárosom, ma arcod elém réved
Poros, borongós szemmel hajlik rám
S kedvvel, mint gyermek színes, himes képet
Visszacsallak laterna magikán.
Utcádnak keskeny járdáján bolyongok…
járdán árván merengő diák,
Kit eltakartak hüs akácfalombok,
Azóta tudom, bús a nagy világ.
Azóta tiz év lepergett a filmen
És mennyi, mennyi könnyet kellett vinnem
Távol tetőled szivem rejtekén.
Azóta hányszor daloltam az őszbe,
Gyermekded vágyam a bánat beszőtte
S magános, szótlan férfi lettem én.
Régi vasi falum
Őszi langy esőben, nagy búban áznak
Háztetők, tornyok, ducok, asztagok.
Hova tünt szine a dús ifjuságnak?
Őszi föld alatt emlék, jó halott.
Nincsen lankás oldal, csak beteg világ.
Nincs ezüst nyárfa, fakó az ezüst.
Holnap elhagynak remények, trillák
S reámborul a vastag, renyhe füst.
A dombokon tulról futó, barna bricskán
Estve ellátogat a kis botos ispán.
Ilyenkor óránk szaporázva jár.
Ő vigan gondol egy szép esküvőre.
Én érzem: falum néma temetője
Életemnek ily holdas éjszakám.
Németujvár
Csonka tornyán nyári fény szunyókál,
Bomlott bástyája rögként omladoz,
Magad dombján millió bozót áll
Őrként, mint a vasba burkolt harcos.
Most is ugy áll, mint ki messze kémlel
Tünt századok vad harci zajába.
Telve hittel, bizó nagy reménnyel
Nézi vissza a végek lankája.
Mintha várná: kürtrivalgás harsan,
Száz száj ujráz förgeteges harcban
S száz ágyunak tűz csillan fel csövén.
Mintha kapu nyikorogna, nyögne…
… Egy tört ágyu néz alá a völgybe
S rozsdás vasán lapdáz a verőfény.
Veszprém
A szeptemberest – ó itt drága vendég,
Bágyadt arannyal álmos árnyat vet,
A sok rozsdás balkon fanyar fényben ég
S köddel játszik a karcsu minarett.
Utcák, grádicsok békén botorkálnak,
Mély udvarokban unott, árva csend.
Hol van gyümölcse itt a lázas nyárnak?
Az élet mind ódon, tétlen inga leng.
A piacra bámul a sötét Bakony,
Hol egy-két ember bóbiskol a bakon…
Ó más vidékre kit is vinne vágya?
A lelket itt beteg november várja,
Őszi sár, temető, szinház, operett
S éjjeli őr virraszt a város felett.
Szombathelyi emlék
Az Anna-villa terraszán homály.
Parkba hull a viztorony árnyéka,
A szökőkut bús zenét intonál,
Mint hárfán játszó vidéki poéta.
Hajdan – ó csendbe sülyedt ezer év –
Ez enyhe dombon kőlépcső szaladt.
Cirkuszporond, taps, ó mind messze rég
S uj szivek vére hull a hárs alatt.
Hol most vendég búsul a rossz boron
S egy fáradt pincér méláz feketén,
Légió állt, nem álmos viztorony.
Prétor intett, tiz kard összevillant…
Most bokrok, padok várják a villanyt
S csend uszik a park sárga szőnyegén.
Forrás: Dombóvári Hírlap 5. évf. 17. sz. 1921. ápr. 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése