Dombóvári kis menyecske, muszka fogoly az ura,
Reggel, délben, este későn ki-ki áll a kapuba.
Szívszorongva áll ki lesre, mikor jön az, akit vár,
Napok mulnak s reménysége az idővel tova száll.
Vándormadár útra készül, hull a sárga falevél,
Kis menyecske reménységén zordul kopogtat a tél.
Kisfiát keblére kapja és szívére öleli
S már-már hülő reménységét vele igy melengeti.
Hevesen dobogó szívét csititgatva biztatja:
Megjön az, akiért úgy versz, ha most nem, a tavaszra.
Megjön az, akit várok, nem adom fel a reményt,
Jó az Isten, bizom benne, nem hagyja el a szegényt.
Megcsendül a falu tornyán az estharang imára,
Muszka földről vágyó sóhajt küld valaki e tájra…
Szíve, lelke nagyon beteg, érzi, soká nem birja
Fél szegény, hogy előbb-utóbb muszka föld lesz sírja.
Dombóvári kis menyecske, sírva áll a kapuba,
Muszka ország messze földjén nagybeteg egy katona.
Kisfiával a menyecske lesi, várja az urát,
Muszkaország hideg földjén temetnek egy katonát…
Forrás: Dombóvári Hírlap 5. évf. 10. sz. 1921. márc. 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése