Nagyot iszom, mert lelkemet keserves bú bántja,
Kicsi lesz a dombóvári hires „Kakuk” csárda.
Felállok a rég elkopott ivó asztalára,
S elkiáltom „aki legény, álljon ki a gátra!”
Felgyüröm a csipkés szélü hétrét sipuj ingem
És a cigányt bandájával, ha huzza, leintem
Mert mulatni utoljára én akarok ma ott,
Hadd tudja meg ez a világ, hogy rózsám elhagyott.
S ha belém merészel kötni akárki legénye,
Tanácsolom, életével előbb számoljon le.
Az enyém már ugy sem ér egy pakfonból vert batkát,
Amióta más birja a rózsámat, a csalfát.
Csaplárosné, gyöngyvirágom, eszem a zuzáját,
Tartsa ide azt a pici, csókra termett száját.
Csak még egyszer hadd mulassak – tudja ugy mint régen,
Amikor még várt valaki, ott a faluvégen…
Áron csapos, bort hát ide, de csak a javából,
Hadd tudják meg, kik itt vannak, hogy nem vagyok fából.
Te meg cigány huzd rá nótám! búsan – keservesen,
Én kibirom… csak a szivem, az meg ne repedjen.
S ha meghasad, ne hullasson senki könnyet értem,
Miért nem adták azt a csalfát oda, mikor kértem.
Ha szerelmét hü szivemért elcserélte volna,
A temetőn majd egy uj sir nem állna a sorba…
Koporsómat ne kisérje senki e világon,
A siromnál fejfa helyett szomorufüz álljon.
Ne tudja meg soha senki, álmom hol pihenem,
Szegény szivem nyugodalmat legalább ott leljen…
Forrás: Dombóvári Hírlap 5. évf. 11. sz. 1921. márc. 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése