Jámbor Pál és Hetyke Péter
Épp egymással szembe’ laktak;
Pál, bizony, nagyon szegény volt,
Péternél dús volt az asztag.
Hetyke Péter tréfálkozva
Állott meg a bő asztagnál:
„Látod, Pál, - szólt a szomszédnak –
Az imádság mitse használ.
Te fohászkodol serényen,
(Dolgozgatsz is, no, nem mondom…)
De nézd, igy bővebb az áldás:
Az ember csak – káromkodjon!
Biz’a a munka jobban perdül,
Béreskézben ég a munka;
A betyáros szitkozódás
Igy válik a mi javunkra!
Ümget rá Pál fájó szívvel,
S míg jól mulat rajta Péter,
Csak ennyit mond – elmenőben –
Jézust valló szelídséggel:
„A nap nem süt egyenlőképp,
Majd egyszer úgy virrad kendre
Hogy hiába a dús asztag,
Rászorul a jó Istenre.
Kevélyen int erre Péter.
Szegény Jámbort kikacagja.
S szól magában: „Holnap cséplünk,
Sor kerül a szép asztagra.”
Gondja van az őrizésre:
„Néhol a mag a szalmán ég…
S ha felgyulna, Isten ujja!
Jámbor Pál azt mondaná még.”
Ezért önmaga is künn hált
Béressel és komondorral.
S reggel vígan folyt a munka,
Asztag alján, a motorral.
„No most már a dolgom biztos!
- Vélte Péter, Pált nevetve;
Elsétált a méheséig,
Majd vissza a szérüs kertbe.
„Mégse hagyhatom sokáig,
Kell vigyáznom a dologra”,
Mond magában. S hát kiáltják:
„Jaj, jaj, béesett a dobba!”
Zürzavar van; felesége
Ott sikoltoz, lám, a gépnél.
„Hamar, orvosért, - kiáltják –
Peti úrfi hátha még él!...
Megtorpan a Péter lába,
Vesztét hallván egy fiának;
Ám a torka összeszűkül
És csak egyet sem kiálthat.
Felesége nagyzokogva
Ráriog, hogy „jöjjön frissen!”
Felszakad a szó kebléből,
De csak ennyi: „Isten, Isten!”
Forrás: Magyar nép IV. évf. 42. sz. 1924. okt. 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése