V. Davida Mária festménye alá
Megpihen a lankás szelid kis dombon,
Öreg testének az út már nehéz
Még puha a pázsit a nagy erdőszélen,
S a sápadt lomb közt a napsugár benéz.
Szeme elréved a halkuló őszbe,
Lelke tán messzi tavaszon mereng;
Titkok ébredésén, orgonák nyilásán,
Régi tavaszestén a holdfény dereng…
Messze van már minden, ifjuság, tavasz.
Az idő elvitte üde, szép mezét,
Messze van a küzdés – éjszakába hajlik…
Őszi hervadás zsong halotti zenét.
Őszi alkony ölén megpihent vándor,
Tört szemed mélán, ó, hova tapad?
Vén fák hulldogáló sárga lombját nézed?
Ugy-e érzed: olyan, mint fáradt bús magad.
Forrás: Dombóvári Hírlap 6. évf. 29. sz. 1922. jún. 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése