Az ibolya és narcis már kibujnak,
De hó fehérlik fönn a hegyeken.
A tél dacol még mindig a tavasszal,
Élet-halálharc ez a küzdelem.
Kavargó téli szél üvölt sötéten,
De érzi már, hogy mérge hasztalan,
Fagyot olvasztó nap ragyog utána
S a levegőnek már illata van.
Gonosz sötétség igy dacol tevéled,
Azt hitte, hogy egészen eltapos.
De jött a hajnal, a csodaszép hajnal,
Soh’sem volt még ily fényes, harmatos.
A bús olajfák bibor szinben égtek
S a lombok édes suttogása szállt,
Látták maguk közt lopva elsuhanni
A zavarodott remegő halált.
… Amerre jártál, vér fakadt nyomodban,
De lelkedet nem érte soh’se volt,
Kivált a lényed milliók között is,
Mert homlokodon Isten fénye volt.
S rád sárt, követ dobált a nép dühében,
Terajtad semmit épen nem hagyott.
S mikor már hitték, hogy el vagy tiporva,
Közöttük akkor voltál legnagyobb.
Dicső, fenséges nyugalommal álltál,
A győzelemről oly biztos valál!
Reményt sugárzott végső pillantásod,
Midőn elért a szomoru halál.
Nem foghatott ki rajtad senki, semmi,
A sirköved is megnyílt, félre állt.
S a csüggedőknek megmutattad azt, hogy
Le tudsz győzni millió halált.
A mindennapi élet küzdelméből
Felriad lelkem ez ünnepnapon,
Értéke nő a szenvedésnek, könynek
S az eltünt álmot meg nem siratom.
Győzelmi ének hullámzik a légben,
Leng büszkén a sok színes lobogó,
Az öröm könyje csordul ki szememből:
Ma diadalt ül minden álmodó…
Forrás: Húsvét – A „Dombóvári Hírlap” melléklete 6. évf. 1922. ápr. 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése