Jön majd idő, hogy ujra megkereslek…
Bús büszkeségem kis kezedre hajlik,
A régi dac szivemből fölsusog
S hozzád csend alázva, haldokolva:
- Megérkezett legárvább koldusod!
És várok majd magasztos pillanatra,
Hogy földeritse arcodat a fény
S rám hulljon lágyan, ugy mint egykor régen
Nevednapjának őszi reggelén.
Talán meglátod ujra majd a lelkem
S megérzed rajta: mist is a tied,
Nincs nála régibb, álmodó leventéd,
Ki ugy szeretné szenvedő szived.
És végre mégis megnyilik bizalmad,
Magányos könnyed sirva ful felém
S mint kisgyerekre várhat rá a csókom
Vigasztalása lelkem belsején.
És elbusongok szótlan bánatoddal,
Mint sirra hajló, suttogó falomb,
Reád pereg a régi vallomásom,
Mely egykor olyan boldogan dalolt.
Tudom, kihajt a téli fagyból is majd
A bennünk hervadt, édes ifjuság
És száz virágunk ujra koszoruzza
Halott szerelmünk árva ciprusát.
Forrás: Dombóvári Hírlap 5. évf. 26. sz. 1921. jún. 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése