Vándorlok kinn, idegen földön,
Rongyosan, egyedül, búsan.
Napjaim rég panaszban töltöm
A hosszú, szomorú útban.
Biztató, boldog célom semmi…
Menni, csak mindig tovább menni!
Idegen napnak melege nincs,
Árnyékként hull rám a fénye,
Pedig a napfény árvának kincs:
Könnyeit enyhiti véle.
Hisz más melegség úgy sem éri,
Javát a sors csak szűkön méri.
Egyetlen kisérőm az emlék,
… Ezüstcsillag szép világa…,
Hányódva bárhová is mennék,
Visszalop a régvilágba.
Öntudatlan órán édesít,
Egyéb nincs is, ami édes itt.
Ülni a folyóparton hosszan,
Szaladó habokat nézve.
S azt hinni megcsalatva ottan,
Mintha az Olt vize nézne.
Meséit hallani habjának,
Úgy, mintha csókokat adnának.
Nézni szálló madarak sergét
Jönni az elhagyott tájról,
Szívem mintha gyöngyszemek vernék,
Hullva sok csacsogó szájról…
… Így beszélgettek ott a fecskék…
Otthoni, boldog, régi esték!
Állani sötét hegy magasán
S nézni a távol ködébe;
Túl a láthatár kék havasán
Leszállni völgyek ölébe.
Sírokon virágot pótolni…
S titkon a küszöböt csókolni.
És a bús alkony néma csöndjén,
Ha messzi estharang kondul,
Dal szakad föl vergődve, gyöngén
Kietlen, szomorú gondbul.
Mint szálló hattyú egymagába:
A „Szülőföldem szép határa”.
Így követ bujdosó utamon
Mindenütt nyomon az emlék.
Százszor elüzném -, újra nyom,
Bárhová futva, ha mennék.
- Meddig mégy, hütlen? – folyton kérdi,
S szivemet, szegényt, mindig vérzi.
Veszem is egyszer kis batyumat
S legyen a sorsom ott bármi,
Megkeresem szülőfalumat,
Házunk elé fogok állni;
Add jöjjön ki az idegen
És taposson át a szivemen.
Jobb lesz a temető is otthon,
Mint hontalanul a rózsaágy.
Hazavisznek az emlék s a vágy.
Forrás: Magyar nép IV. évf. 43. sz. 1924. okt. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése