Ó hegedősök, új hegedősök,
Mért sir ily nótát bús hegedőtök?
„Fehér lovon jöttünk, Hadurat imádva,
Letiportuk azt, ki vad utunkat állta.
Róma bűvnárdusát megizleltük, aztán
Bölcsen lenyugodtunk, oltárokat rakván.
Áldoztunk a Szépnek, udvarlánk a Jónak;
Ezer évig éltünk, uri magyar módnak.
… Behemút bujt belénk, megrohaszta fajtánk;
Fonnyadtá lett szivünk, üressé a pajtánk.
Véres tegnap-tornán nem birtuk a hajrát,
Eltörték Attila Istentől-jött kardját.
Marék maradt népünk, végezted vig élted,
Készülj bús halálra, itt keserves véged.”
Hegedősök, mit hegedőltök?
Ily éneket merjen magyar hegedőtök:
„Bitangolt már reánk Kelet veszett népe,
Mégsem lett Mohinál nemzetünknek vége,
Duhajgott ránk török (téli-ordas-fajta),
Mégis túlélte a szivós szittyafajta.
Négyszáz fájó évig Bécsnek kinját nyögtük,
Száz halál torkából százszor vissza szöktünk.
Ez a föld a miénk, az élet is rajta;
Nincsen olyan rabló, ki elrabolhatja.
Megtéphetik husunk, kinozhatják testünk:
Ősi igazunkból sosem enged lelkünk.
Bátorság Magyarok! szembe kinnal, jajjal
Pirkad még hozsannás magyar tavasz-hajnal!”
Ó hegedősök, új hegedősök,
Igy bátoritson magyar hegedőtök.
Forrás: Dombóvári Hírlap 5. évf. 2. sz. 1921. jan. 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése