Judás elárulta, gazok megvetették,
A tövid koronát a fejére tették.
Gyűlölték, csúfolták, meg is ostorozták,
Pilátusi szóra átkozva hurcolták,
Szavát sem hallgatták az álitéletnek,
Vakon ordítozták: „Feszitsd meg! Feszitsd meg!”
Kálvária útját – fel a Golgotháig,
Roskadozva járta.
Mindenki gyűlölte, mindenki gúnyolta,
Senki meg nem szánta.
Ruháját feloszták, fel is feszitették,
Csúful két latorhoz a középre tették.
Eltemették végre s szikla-sír szájánál
Katona vigyázott…
Mégis feltámadott.
Judásunk volt nekünk köröskörül minden;
Nem volt egy barátunk, mai napig sincsen.
A földre tiportak, meg is ostoroztak,
Kiket szerettünk, az árulók közt voltak.
Igazságot osztó bírák nem itéltek,
Mégis ordítozták: „Feszitsd meg! Feszitsd meg!”
Levágták karunkat: oda szép Erdélyünk!
Oda Bácska, Bánát…
Rákóczi országát bocskorok tapossák,
Szemünket is vájják.
Nem szeretik azt sem, hogy még most is élünk,
Nem nézik, hogy ömlik ezeréves vérünk…
De majd hajnalodik, eljön majd az ünnep,
Mikor felkel napunk,
Mikor feltámadunk!
Forrás: Dombóvári Hírlap 6. évf. 31. sz. 1922. jún. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése