2018. aug. 2.

Tárkányi Béla (1821-1886): Anyámról




Anyámtól ismét egy forró levél,
Miben szerelme szentírása van;
Lángzó szerelme, melly szívében él,
S irántam olly nagy, olly határtalan.
A köny szememben érthetőn beszél,
S az érzemény keblemnek lángiban
Hogy boldog, én igen boldog vagyok,
Mert jó anyámmal újra szólhatok.

Küzdés az ember földi élete,
S hány van, ki léte vad hullámain
Küzdésiben mindig csak szenvede, -
S midőn ugy éget és úgy fáj a kin,
Egy részvevő kebelt nem lelhete
Gazdag reménye gyászos romjain!
Oh! mennyivel könnyebb a harcz nekem,
Hogy jó anyám – a részvét van velem.

És hányra mért kemény csapást az ég:
Hogy a ki mint könnyelmü hitszegő
A szent erényrül elfeledkezék –
De még se lőn egészen szíve kö –
Vesztett nyugalmát visszanyerje még,
S enyhületét a megtört szenvedő:
Engem csapás helyett az Ur keze
Anyám szerelme által fékeze.

S az ég sokat kincsekkel álda meg,
De drága pénzen aggodalmakat
Hányszor vevének már az emberek,
Azt úgy imádva mint bálványokat,
Bőségben is szükséget érzenek, -
S ember tesz illyen balgaságokat…!
Oh! hála néked, égi végezet,
Hogy jó anyát adál kincsek helyett. –

Ha futva áttekintek éltemen, -
Mint a malasztok égi angyalát
Sorsom felett őrködve szüntelen
Anyámat látom – a legjobb anyát.
Egy sejtemény kel ekkor szívemen,
S lelkemben egy hiteszme villan át:
Hogy jó anyámban tán őrszellemem
Van itt a földi harczokon velem.

Nincs is különben, és nem is lehet,
Meggyőződésem lőn a gondolat;
Máskép ugyan mi módon telhetett
Ki tőle annyi s olly nagy áldozat?
S ha a fiút midőn ezek felett
Merenge, megszállá a hódolat:
Mi jól esett, miként egy szent előtt
Lehullva, áldnom a legjobb szülőt.

Még visszazeng – mint Sina ormain,
Midőn a már szabad nép Istene
Erős villámok dörgő hangjain
Törvényt adott s frigyet kötött vele.
Még visszazeng szivemnek húrjain
Mikéntha már elhangzik a zene –
Anyámtól – a leghőbb szívből szakadt
Életre szóló tizparancsolat.

Mondá: „Világba lépsz ki, gyermekem,
Hagyd itthon a fényes reményeket,
Kivűl kopár az élet, higy nekem,
Ki terheket visz, messze nem mehet.
Ne függj a csillogó felületen,
Mit ott találsz hiú az éldelet;
Kövesd a rényt, habár nem csillogó,
De a mi élvet ő ad, az való.

„Ne nézd a nagy tömeg miket mivel,
Te önmagadnak iskolája légy,
Jőj rendbe tenszived gyengéivel,
S mindent egy tiszta elvre vonva tégy:
Az életet czél nélkül veszted el,
Ha mind kalandor, minden útra mégy,
Csak egy pontot kivána Archimed,
Üdvet csak egy elvben talál szived.

„Légy bátor, és tanulj lemondani,
Mert ebben áll a fő élettitok,
Ez az, ha jól feltudtad oldani,
Mi lelki békéhez vezetni fog,
S minek szüksége oly mindennapi,
Mert nem szokott mindenkor győzni ok;
Az emberek – mi jót felette bánt –
Szeszélyt s körülményt néznek ok gyanánt.

„Jegyezd meg végre mindezek felett:
Hit nélkül elv, erény, csak puszta szó,
Őrizzed azt, mint legfőbb kincsedet,
Religión kül nincs valódi jó;
Nélküle nem mented ki lelkedet,
De a hit ég föld romján is megó. –
Tégy e szerint – s eltűröd éltedet…
A pálya int… fiam, Isten veled!”

Megcsókolám az ihlett ajkakat,
Az áldó szent kezet megcsókolám;
De én nem úgy lelém a dolgokat,
Mikép nekem leírta jó anyám.
Ezren nyiták felmé ki karjokat,
Mindenki nyájasan mosolyga rám,
Mindenfelől az édes éldelet
Kecsegteté fogékony keblemet.

De a felébredés órája jött,
S lerombolá tündéri váramat.
Kigyók sziszegtek a rózsák között,
Ördög vigyorgott a szép arcz alatt.
Az ölyv galamb képében üldözött,-
S ezekre szívem majdnem megszakadt.
Én futni kezdtem, mint midőn a zár
Fáját kitörte a sebhedt madár.

Anyámhoz vittem vérző keblemet,
S keblén sirattam olly keservesen:
Mért nem követtem a szent elveket?...
Anyám mosolyga szenvedésemen,
S örűlve hogy lelkem felébredett:
„Okúlj, fiam, - mondá – tenesteden!”
És átölelt és megcsókolgatott,
S az új csatára új fegyvert adott.

Oh milly nagy istenáldás a szülő,
Ki méltán hordva e magas nevet,-
Ha béköszönte a borús idő,
Kimenti a veszélyből lelkedet.
Hol a szeráfajk, és a lángerő?
Mondjon felőle hév dicséretet:
A pellikánt áldom, csodálhatom,
De hő szerelmét el nemmondhatom.

Érdemlett fényben a magas csodák
Emléke most tünik fel lelkemen,
Kiket méltán magasztal a világ
A Makkabék s Hunyadik szülőiben;
Most értem én, ők milly dicső anyák,
Midőn fejem szülőm keblén pihen,
Most tisztelem méltán a Szűzanyát,
Midőn anyám illy boldogságot ád. –

De íme koldús vánszorog felém,
S az árva Istennévben kéreget. –
Ez árva, oh nagy Isten, és szegény!...
Ugyan mit véthetett ő ellened,
Hogy szent kezed fölötte olly kemény?!
Hiszen ha jó anyámat elveszed,
A kincsözön arany- s ezüsthegyek
Között is olly szegény koldús leszek.

Oh árvaság, kinos bürökpohár!
Milly iszonyú az árva helyzete,
Kit ember és sors mindenből kizár,
S nincs a ki hozzá jó szót ejtene.
Csalódás, fájdalom, s akármi vár
Fejemre, készen állok ellene;
De rettegek,  hacsak rágondolok,
Az árvaságra készen nem vagyok.

És mert előbb utóbb merűlni kell
Sajkánknak a lét bősz hullámain;
Midőn legforróbban fog e kebel
Dobogni jó anyámnak karjain.
A test lelkünktül akkor váljon el,
Haljunk meg, ő s én, egymás csókjain…
Itéletedre vár a kérelem,
Oh mondj ament reá nagy Istenem!

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1845.

Szelestey László (1821-1875): Bucsura térő anyámhoz




Eltávozol, tehát eltávozol?
Lelkemnek édes boldogsága te!
Irányt utadnak szent hited mutat,
S hitednek üdvezít vezérlete.

Imádkozásban töltöd napjaid,
Míg én hiven te rólad gondolok;
Imádkozásod hóditó leend,
Hogy vissza zengnek rá az angyalok.

O bár mehetnék én is el veled –
Kitárnám ottan feldult lelkemet,
S letérdepelve a hit oszlopán
Ki esdekelném üdvességemet.

Kiesdekelném a dicső jövőt,
Mellyben örökre egyesitene,
Egy árva népet s árva nemzetet
Az édes hitnek áldott Istene.

De engem a sors most lekötve tart;
Veled csak sóhajtásim szállanak,
Olly hű tanúi távolomban is
E vérező sziv lángcsatáinak. –

Pályád szelid lesz, mint a mennyvilág,
S e pályán lelked kéje isteni;
O! mond, ez égi élv szent karjain
Nem fogsz-e engem elfelejteni?

Emelsz-e értem egy szelíd imát?
Hogy e szivet, melly éretted remeg,
Melly mondhatatlanul tisztelni tud –
Hitében a jó Isten áldja meg!...

Mit kérdem azt?... emelj e nemzetért
S emelj e népért… o, mert vétkezett,
Midőn az égről s önmagárul is
Vad mámorában megfeledkezett. –

Erénytelen hon nem lehet szabad,
S hit nélkül, nemzet hol virágozott?
Illy nemzet önmagának átka csak,
Illy nemzet sorsa mindig átkozott…

…Imádkozzál: legyen virágozó
A szűz erény iránti tisztelet;
És hit malasztja árnyékolja őt,
Hit nélkül nemzet boldog nem lehet!

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1845.

Császár Ferenc (1807-1858): Kórágyon




Ég, föld hatalmas alkotója, Isten!
Feléd lebegnek bő fohászaim;
A szívimára buzgó áhitattal
Fonódnak össze lankadt karjaim:
Tudom, kegye4dnek nem volt s nincs határa,
Hajolj hivednek esdeklő szavára!

A kór legyőzött: eltűnt testerőmmel
Lelkem mosolygó arcza elhagyott;
A sírküszöbre néztem, melly előttem
Megnyilni készült – s vérem megfagyott.
Hagyj élnem, oh hagyj, Istenem! sohajték;
Sok bűneim most lelkem is megölnék!

Az élet olly szép, s kedvesen tünik fel
A férfiszemben – oh hadd élnem azt;
Ne zúzd hatalmas karral szét virágit,
Csak most virit, hadd élnem a tavaszt!
Hadd jőni a télt; hadd látnom havával,
S szivem megáld a hála hő dalával.

Majd szent gyümölcsöt gyűjtök áldozatra,
Melly föllobogjon szent oltárodon;
A szűz erénynek ösvényén haladva,
Nem rettenek meg késő síromon;
S a földi pályát jámborul megfutva,
Készülve lépek Hozzád – a nagy utra.

Így esdekeltem: és meghallgatál Te.
Élek! s ha még kór gyötri testemet,
Megmentve lelkem; s hittel és reménynyel
Eltelve tűröm szenvedésemet;
S tudlak szeretni Téged hő kebellel,
Isten! ha versz, vagy áldasz bölcs kezeddel.

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1845.


Lauka Gusztáv (1818-1902): Estéli harangozáskor




Búsan szól a kis harang,
Estimára cseng a hang –
Hogy kik már elmentenek,
Üdvet s nyugtot nyerjenek.

Volt elég, ki szenvedett
Még e földön eleget –
Kérjük hát az ég urát;
Nyugtassa a holt porát,

És ha lelke felmegyen,
Hogy a testtől ment legyen,
Üdvözítse szent kegye,
S országába bévegye.

Búsan szól a kis harang,
Estimára cseng a hang,
Hogy, kik már elmentenek –
Nyugtot, üdvet nyerjenek.

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1845.

Benőfy Soma (1821-1887): Religio




Éj, a legsötétebb éj vala,
Fáklya nékül járt az ész maga;
S mert gyakorta bűnbe sülyedett,
Sírt a gyászos elbukás felett.

Látta Isten mint bolyong az ész
Míg a szörnyü bűnözönbe vész;
Látta, és magas kegyelmivel
Halmozá a föld lakóit el:

Küldte szent fiát világ gyanánt,
A ki fölnyitá az üdvkorányt,
És eloszlott a nagy észhomály,
Mint az éj a nap surágirnál. - -

S már az ész nem is bolyong vakon,
Nem kell járni kétes útakon,
Itt az égi fáklya! itt lebeg,
Jézus onnan égve hozta meg.

S most az ész a fáklya fényinél,
Fölvidúlva bizton útra kél,
És utjában egyre zeng e szó:
Hála néked szent Religio!!

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1845.

Csajághy: Inségben




Atyám! kemény csapást
Mért rám kegyes kezed,
Ah! adj malaszterőt
Imádni szent neved.

Ha szűmnek kínja fáj,
Ha gyáván port sirat,
Azt vétekül ne vedd:
„Mi por – porhoz tapad.”

Hiszen sajátodat
Vevéd csak tőlem el,
Mert megszűnék szivem
Egedbe vágyni fel.

Tiéd, o szent atyám!
Tiéd volt mindenem;
Tiéd még többem is - -
Bűnterhelt életem.

Hogy forrón áldjalak,
Te adj erőt, segélyt;
Ha ládást öntsz reám,
Vagy küldsz halálveszélyt.

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1845.

Tárkányi Béla (1821-1886): Dávid 33-dik Zsoltára




Áldom istent, ajkamon lesz
Szüntelen dicsérete;
Lelkem büszkesége ő lesz
S életemnek élete.

Halljátok meg ezt, ti árvák,
És örüljön szívetek,
És velem magas nevének
Háladalt zenegjetek.

Kértem őt és megsegíte,
Távozott a félelem;
Nem pirul meg, a ki téged
Hí segédül, istenem!

Szólt az árva kin s nyomor közt,
A szó égbe szállt vala:
Jött hamar s körötte tábort
Vert az Isten angyala.

Lássátok tapasztalásból
Milly felette jő az úr;
Boldog az, ki benne bízik
Tántorithatatlanúl.

A dúsgazdag elszegényül;
De kik Istent tisztelik,
A szegénységet, nyomort, kint
Csak nevérül ismerik.

Jer fiam, tanulj, az Isten
Félelmére intelek,
Szép óráid életedben
Hogy mikép lehessenek:

Nyelveden szived beszéljen,
Légy igaz, nemes, szeld;
Tedd a jót, kerüld a roszat,
Ennyi az, mi üdvezit.

Isten a jót hűn megőrzi,
A gonoszt kiirtja ő,
És nem fogja gaz nevét a
Sirhalmon jelelni kő.

Bánkodó szivhez közel van
Isten és hamar segit,
Perczre ott terem, ha ollykor
Tán baj éri híveit.

Minden tagjokat megőrzi,
Megsérülni egy se fog;
Míg előtte mind lehullnak
A rosz lelkü álnokok.

A ki hűn szolgálja Istent,
Sérthetetlenül marad;
A ki mindig benne bízik,
Boldog mindig és szabad.

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1845.