Legenda
Kimérte Isten a
Tudás határait,
S embertül elfödé
Fönséges titkait;
A megadás szelíd nyomán
Kel a valódi tudomány…
A főváros zajából
Sötét romok között
Egy férfi lángeszével
A tengerpartra jött,
S mi mély gondolkodásra von –
Körötte néma csend vagyon.
De szívben nincs nyugalma,
Nagy lelke háborog,
És átható eszében
Egy gondolat forog:
A mellybe – mert az isteni –
Ember nem tud tekinteni.
Kevély önérzetében
Nem tűr határt az ész;
A férfi elbizottan
A déli napba néz.
„Hogyan lehetne – így beszél –
Egy istenben három személy?...”
De gyenge volt kiállni
A nap tekintetét,
és földre szegzi rögtön
A vakmerő szemét.
S alig tekint le – hirtelen
Egy kedves gyermek ott terem.
Szép arczain mosolygó,
Szelid minden vonás;
Csigával a fövényben
Kicsinyke gödröt ás;
És majd a tengerpartra lejt,
S merít, míg a gödör betelt.
„Fiam, fogsz hagyni tán a
Tengerben is vizet,
A kis gödörbe által
Mind úgy-e nem viszed?”
Igy szól a férfi s felvidúl,
Jó kedv mosolyg le ajkirúl.
„”És hogyha mind kihordom,
Mi az mi ellenáll?
De fogd fel a nagy eszmét
Miről gondolkodál;
Kettőnk közől két tengeren
Győző ki lesz a versenyen?””
Szól a fiú mosolygva,
S játékát folytatá;
De a beszéd a férfit
Lelkében áthatá.
Bánkodva sápad, földre hull,
S könyűk peregnek arczirul.
Felnéz, - a gyermek eltünt,
És rá a tiszta ég,
S Isten mosolyg le abbúl
Mert már nem kétkedék.
A férfi Ágoston vala,
A gyermek a hit angyala…
Kimérte Isten a
Tudás határait,
S embertül elfödé
Fönséges titkait;
A megadás szelíd nyomán
Kel a valódi tudomány.
Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten,
kiadja Emich Gusztáv 1845.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése