Jót-roszat megosztva e világon
Három kézzel járnak három lábon.
Üresen lóg a zeke bal ujja,
A másik meg fa-mankóját húzza.
Mert a láb, mit igy pótolni kellett,
Eltemetve van Kápolna mellett;
S mert a kéz, mely nincs a zekeszárban
Isaszegnél maradt a csatában.
Nem csoda, hisz mindig előljártak,
Nekimentek az ágyu torkának;
Ritkán lőve, csak szuronyt szegezve
Rohantak a biztos győzelemre.
Nem értették a gyáva szót: hátra!
Hátokat az ellen soh’ sem látta;
Ámde arczok szinte elsötétült
S barna most is a csaták füstjétűl;
Pedig az arcz nem rég oly piros volt
S oly vidám, mint hajnalban az égbolt;
Viseletük délczeg és negédes,
Egyik-egyik még alig húsz éves!
S most mindkettő isten nyomoréka,
Nincs kenyere, nincs hona, hajléka.
Nem koldulnak, arczuk is kiégne
A kemény szó sértő szégyenébe;
De ha részvét hangján kérdeztetnek,
Büszke öntudattal igy felelnek:
„Érdemjelül piros sapkát viselünk,
Kilenczedik zászlóalj volt a nevünk.”
S ki az a ki üresen bocsássa
Azt, kinek a harczban nem volt mása?
A jótétet megköszönve szépen,
A két béna ismét tovább mégyen.
Jót-rosszat megosztva e világon,
Három kézzel járnak három lábon.
Forrás: A szabadság lantja 1873 – Költemények az 1848-49-ki
függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése