Mednyánszky László festménye 1896.
Inség facsarta könynyel
Ezernyi gond között,
Mankóval s tört kezekkel
Bolygok, mint üldözött.
Csak isten az, ki tudja
Csatákban kínjaim,
Hazámért vérem folya,
A holtak halmain.
Esőben, zord időben,
Dühöngő éjeken,
Villám közt és setétben,
Állék őr-helyeken.
A szomjuság és éhség
Voltak csak társaim,
Csak rongy takarta mindig
A földön tagjaim.
Gyakorta rémitének
Halálnak nyílai,
Kinoztak rosz kenyérnek
Penész-falatjai.
Vitéz s jó harczfi voltam
Erőben s kedvben dús,
Csak voltam, s most vagyok:
Szegény invalidus.
Sebek miatt feküdtem
Nagy fájdalmak között,
Halálért esdekeltem
S ő meg nem érkezett,
De látva szenvedésim
A sors, mint balzsamot
Jútalmul adta nékem:
E pár koldus-botot.
Bolyongok én már e honban,
A melyet védtem volt,
Melyért rohantam harczba,
Melyért vérem kifolyt:
Im! házról-házra járok
Könyezve koldulok,
Segitséget ohajtok,
S csak szitkokat kapok.
Zörgeték oh! segélyért
Jó herczegemnél is,
Kiért s kivel onték vért:
S csak szitkot ád ez is;
S én, oh! viruló éltem,
Erőm, minden munkám,
S piruló drága vérem,
Hazámért áldozám.
Halljátok végső szómat
Síromnak széléről:
Hogy boldogulva látlak
Szivem nagyon örül.
Vigyázzatok, de majd, ha
Borúlnak az egek,
Vonuljatok ti vissza,
Ha hadra dob pereg.
Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki
függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése