Marcus Aurelius (Kr. sz. u. 121-180.)

Előszó

Marcus Aurelius Kr. sz. u. 161-180-ig uralkodott, s Antoninus Pius utódja volt a császári trónon. Ez Hadrianus óhajára már ifjú korában örökbe fogadta a komoly, magába mélyedő fiúcskát. A tanítók egész serege szorgoskodott, hogy mennél tökéletesebbre formálja a korán érett gyermeket. Nevelőatyja életmódja ösztönözte, hogy hajlamait követve a stoikus bölcselet kemény erkölcsi elveihez igazodjék, melyekkel legkedvesebb mestere, Junius Rusticus ismertette meg. Így fejledezve nem esett mámoros részegségbe, mikor férfi korában ölébe hullt a mérhetetlen hatalom. Borzadva gondolt a zsarnok Neróra, s szeretettel idézgette a népboldogító Antoninus Pius emlékét. Nyomdokait követve alattvalói érdekeit kívánta szolgálni a stoa szellemében. Stoikus bölcselőkkel vette körül magát, s abban a hitben, hogy az elvrokonság alapján elgondolásait ők válthatják valóra a legtökéletesebben, rájuk ruházta a főbb állami tisztségeket. A nemesek féltékenykedve figyelték ezek térhódítását, s Avidius Cassius, váltig hangoztatva, hogy a kormányzás nem az asszonyos, fecsegő bölcselők, hanem a férfias, harcos nemesek dolga, összeesküvést szőtt a császár ellen. Az pedig haladt a maga útján. A jogban a kérlelhetetlen szigor helyébe a megértő emberiességet léptette; ezzel sietett segítségére az elnyomottaknak és a védteleneknek. A műveltség terjesztéses céljából évdíjban részesítette a birodalom neves tudósait, hogy világosítsák fel a tévelygőket, mert szabadságot csak a felvilágosodás szülhet. Gazdasági intézkedéseivel a jólét emelésén fáradozott, s ezeknek köszönhető, hogy Itália megmenekült az éhínségtől. Egyéniségénél fogva arra volt hivatva, hogy a béke áldásait szórja szét a világon; sorsa arra kényszerítette, hogy a háború átkaival sújtsa a földet. Egyénisége és sorsa ellentmondása ott bujkál abban a bronzszoborban is, melyet a művész mintázott róla: tüzes lován ül a háború hőse, de tekintete szelíd, s jobbjával a békét hirdeti. Majd egész uralkodását hadban tölti. A már meginduló népmozgalmak hullámveréseként egyre fenyegetőbben lépnek fel a birodalom határain lakó barbárok. Leigázva Germánia és Britannia lázadó törzseit, két alkalommal is kényszerült seregét Pannóniába vezetni a kvádok ellen. E pannóniai harcok kőbe vésett emléke a római Antoninus-oszlop domborművei. Végigtáborozza a Garam mentén fekvő területet, de a szükségből lett hadvezérben nem némul el a született bölcselő: mikor elült a fegyverek zaja, sátrába vonult, s megfáradva, eltörődve, itt, Magyarország kietlen földjén, a Garam mentén alkotta meg művének agy részét. Ebben a hadjáratban vetett véget munkás életének a halál. A katonaság vigasztalhatatlan volt, mert kiváló hadvezérét, a polgárság, mert legfőbb gondviselőjét vesztette el. Annyira szerették az emberek, hogy címei nélkül, korukhoz mérten, csak ekként emlegették. „Marcus Atyám, Marcus testvérem, Marcus fiam!”

Írása a stoikus világképet vetíti elénk. Ennek felötlőbb vonásai a következők:

1. A Mindenséget kormányzó Erő annak Anyagát a legkisebb parányában is áthatja, úgy, hogy a kettősség valójában egység, és sajátságai által kijelölt céljának megfelelőleg alakítja az Idő végtelenjében, szüntelen teremtéssel és rombolással. A létezők megszámlálhatatlan sokaságát a születés és halál vad körtáncában forgatja, de nem a semmiből hívja elő, és nem a semmibe löki vissza, hanem az újat a régiből formálja. Nem is születésről és halálról, hanem folytonos változásról kell beszélnünk, mert ami lesz, abból van, ami volt. A Világegyetem tehát, az Erő és Anyag egységgé forrt kettőssége, halhatatlan.

2. Az Erő-Anyag egység önmagából alkotja meg, és tartja fenn „e nagy Minden ezer nemét”, s így a létezés és történés legkülönbözőbb formái is csak nyilatkozásának más-más módja. A Világegyetem tehát a korlátlanul osztódó, egyazon Erőtől vezérelt, korlátlanul darabolódó, egyazon Anyag.

3. Az Erő? Értelem, Istenség, Végzet, Természet. E sajátságait jelölő fogalmak ma már két ellenségeskedő párra hullanak. Értelem vagy Isten – ezt az idealista, Végzet vagy Természet – ezt a materialista világfelfogás választotta jelszavául. De az Erő és Anyag egységét valló felfogás nem ismerhette az idealizmus és materializmus kettősségét, mert az idea – a formáló erő – benne rejtőzik a materiában – az alakuló anyagban – s így nem viaskodik a természet és az Értelem, mert a törvényszerű egyben ésszerű is, nem harcol a Végzet és az Isten, mert a kényszerű egyben gondviselésszerű is. Az Ősmozgatónak ily sajátságai folytán a Világegyetem térben a legparányibb sejtjéig, időben a legelemibb mozzanatáig a legtökéletesebb alkotás.

4. Az Erő, mely a létezők beláthatatlan tömegében szétsugárzódva munkálkodik, egyetlen cseppjében is felcsillantja sajátságait. Innen van az, hogy a Világegyetem minden része az egésszel összhangzóan tevékenykedik, s ami megfelel az egész alkatának, az nem ellenkezhetik a részek igényeivel sem.

5. Az alacsonyabb és magasabb rendű létezők rendeltetésükhöz  mérten részesednek az Erőben. A növények és állatok nem ébrednek tudatára a nagy ajándéknak, pedig azokban a növekedést és párolgást szabályozza, ezekben érzéseket, ösztönöket, vágyakat pezsdít. Az ember rádöbben, mert benne gondolkodik. E gondolkodóképesség – Szellem, Istenség, Vezérlő értelem, Ész a neve – azáltal, hogy tudatos cselekvésre képesíti az egyént, a közösség, közelebbről az emberiség, távolabbról a mindenség polgárává avatja.

6. Az ember testből, lélekből és értelemből. áll. A test az érzetekben felfogva mintegy magába issza a benyomásokban az énre zúduló nem-ént. A lélek beágyazva a test hüvelyébe, ráerőszakolja a nem-énre az ént: ha az gyönyört kelt benne – esetleg az érzet kellemessége folytán – vonzódik utána, ha ellenben fájdalmat okoz – talán csak az érzet kellemetlen volta miatt – húzódozik tőle. A testtől is megvesztegetett lélek az érzelem és vágy sugallatára színezi értékessé és kívánatossá vagy értéktelenné és visszataszítóvá a valóságot a képzetben. Az ekként alakult képzet csupán a test és lélek szempontjából ítélheti meg a dolgokat, s így az értelem előtt, mely felismeri valódi becsüket, haszontalan képzelgésnek bizonyul. uralomra kell juttatni tehát az értelmet, mert a test és lélek, azáltal, hogy ösztönös cselekvésre készteti az egyént, kiszakítja a közösségből.

7. S az összes létezők közül éppen az eszes létező, az ember vonja ki magát az Egész szolgálatából? Semmiképpen. Ítélje halálra a csalóka képzelet! Nagy feladat, mert lobogó érzelmek s ragadó vágyak dédelgetik. Öldökölje meg érzelmeit és vágyait! Kemény próba, mert tetszést és nemtetszést szülő dolgok élesztgetik. Rántsa le azokról csillogó köntösüket, s lássa be, hogy az egészség, az eszem-iszom, a szeretkezés, a tespedés csupán a test önzésének hízeleg; kortársainak róla alkotott jó véleménye, az utókorra szálló híre-neve, s azok az élvezetek, miket a művészet, pompa, „magas társaság” nyújt, csak a lélek hiúságát legyezgetik. Fejtse ki ezeket vedlett gúnyájukból, s vegye észre, hogy a betegség, sőt maga a halál is, a mértékletesség, megtartóztatás, erőfeszítés csak a testet gyötri meg; másoknak iránta tanúsított megvetése, névtelen senkisége, művészet, pompa és társaság nélkül való egyszerű magánya csupán a lelket keseríti el. – Ezzel az átértékeléssel lépett rá az egyén a közösség útjára.

8. Többé nem törekedhetik az után, s nem futhat az elől, amit a test és lélek rabságában görnyedő tömeg tart jónak vagy rossznak, mert széttörte bilincseit, benne már az értelem az úr. Közömbössé (adiaphoron) vált számára mindaz, ami nyugtalaníthatná, s így boldogító nyugalom (ataraxia) költözik belé. Bőviben lesz továbbra is a harcoknak, mert ki-kitörnek a láncra vert kísértetek. De mindennek tudatában és mindenre készen, békés derűvel s harcos férfiassággal lesi királya szavát, melynek teljesítése kötelesség. Akadályt akadály után hárít el, hogy szava szerint viselkedjék a mindenséggel, az emberiséggel s önmagával szemben. Gondolata, beszéde, tette a Világegyetem zengő dicsérete.

Marcus Aurelius e bölcselet fényében rátalált a számára rendelt életformára. Hívéül is szegődött, édesanyjának vallotta. Nem arra vágyódott, hogy a legapróbb részleteiben is megismerje a mindenséget, hanem hogy legjelentéktelenebb megnyilatkozásával is megfelelően helyezkedjék el benne. S ebben a törekvésében ugyancsak megbízható segítőtársa volt. Nem tudni, hanem élni akart. „Nincs szánalmasabb annál az embernél – írja -, aki rendre mindent megvizsgál, s ahogy mondják, még a föld gyomrába is belenéz.” Minthogy tapasztalata szerint az emberek cél nélkül tévelyegnek, érthető, ha az élet értékét önmagának a tökéletesítésében és másoknak a nevelésében pillantotta meg. Rálépve a helyes útra, minden erejét összeszedve iparkodott meg is maradni rajta. Feljegyzéseiben lapozgatva évszázadok ködéből elénk bontakozik az önmagával küzd ember, ki nap mint nap felteszi a kérdést: tettem-e csak egy lépést is a cél felé, vagy távolodtam attól? A felelet mindig ostorozás volt, mert a valóság: elért tökéletessége, az eszmény sugárzásában csak pislákoló mécslángnak tetszett. Tépő fájdalomban szórta a vádat önfejére: „Kárhoztasd, hibáztasd magad, ó lelkem!” Türelmetlenül toporzékolt: „Jusson eszedbe, hogy mily régóta halogatod azt, aminek végére kell, hogy járj, és hányszor kaptál haladékot az istenektől, és sohasem használtad ki!” Lehetetlenbe feszülő vággyal szárnyaszegetten tépelődött: „Ó, lelkem, leszel-e valaha jó, egyszerű, őszinte, nyílt, s áttetszőbb, mint a test, mely körülburkol?” – Polgártársait is a megtalált útra hívogatja. Uralkodása egy roppant aranyú nevelési kísérlet, és sikertelensége örök intőjel: foszlassuk szét a nevelés korlátlan lehetőségébe vetett hitünket! Felmérte e lehetőség szűk határait, s kiábrándult a javíthatatlanemberből. A számotvetés keserű pillanatában szembeállítja megátalkodottságát a maga áldozatával: „Embertársaim, kikért annyit küzdöttem, annyit imádkoztam, annyi gondot vettem a nyakamba – maguk embertársaim szeretnék, ha már kiköltöznék ebből a világból.” E döbbenetes tapasztalás bizony szinte kiábrándulás, de nem lankasztja, hanem fokozza nevelői tevékenységét: „Javítanod kel, és szelíden tűrnöd!” Emberboldogító álmát kegyetlen kézzel tépte szét a valóság; „Ne hidd, hogy Platon állama valaha is megvalósítható!” – így sóhajt fel tervei romba dőltén. E mondatot már a teljes kiábrándulás szülte. S mégis folytatja munkálkodását. Ki nem apadó erőforrása egyrészt a türelem: „Ha teheted, neveld jobbá az embereket, s amennyiben eredménytelen a munkád, gondold meg, hogy az istenek épp erre az esetre számítva ajándékoztak meg az elnézéssel”, másrészt a szeretet: „Emberi mivoltunk megköveteli, hogy azt is szeressük, aki vét ellenünk.” – Magában kételkedve, másokból kiábrándulva járta egy életen át az öntökéletesítő és nevelő tövises útját. Az a rendíthetetlen hivatástudat, melyet az eredménytelenségek sem bénították meg, az a szigor, mellyel a maga, s az az elnézés, mellyel a mások életét figyelte, már-már keresztényi: az emberiesség oly teljében ragyog felénk arca, mint csak a legnagyobbaké.

S mi szerepe volt az írásnak ebben az ízig-vérig cselekvő életben? Tudományos törekvések szolgálata semmiképpen, hiszen a császár hálát ad az isteneknek, amiért megóvták attól, hogy bölcsességsóvárgása valami álbölcs hálójába sorodja, s írók tanulmányozásával vagy bonyolult következtetések bogozgatásával vesztegesse idejét. Művészi szándék sem ösztönözte, hiszen a gyönyörködtetésre kivajúdott műalkotás már régen hitelét vesztette előtte. A szobrok a képek? Hiúságok hiúsága! Nemes lelkű atyjától megtanulta, hogy a fejedelmi udvarban is élhet testőrök, díszes ruhák, fáklyák, szobrok s más ily hiúságok nélkül. A mozgás és zeneművészet? Hideg józansággal bontja fel testmozdulatokra és testtartásokra a táncot meg az öklöző birkózást, hangokra az összhangot, s az egész elemeit véve szemügyre, arra az eredményre jut, hogy önmaga előtt is szégyenkezhetik az, akinek ily semmiségek tetszenek. A színművészet? Legelőször a szomorújáték került színre, mondja, s ennek még megvolt a létjogosultsága, mert életre nevelt; a zabolátlan nyelvű régi vígjátékban is felismerhető a nevelő irány, de hogy a bohózatos mesterkedéssé aljasult új vígjáték mi célt szolgál, ezt már nem tudhatni. Haszontalansága miatt húzódik hát tőle. Menekül a műélvezés gyönyöre elől,m int ahogy menekült a kereszténység is fejlődésének egy szakaszában, mert hiúságnak,semmiségnek, haszontalanságnak bélyegezte a műalkotást, s a belőle fakadó gyönyört az erény esküdt ellenségének, akárcsak ő. Hiszen a gyönyör szürcsölésében eltöltött perceket csak az erény gyakorlására szánt időből lehet szerinte ellopni. Hiúság, semmiség és haszontalanság az írásművészet is. Valóban, az ő idejében, mint minden érett műveltség idején, formai mesterkedéssé aljasult vagy légiesült – e két szempontú megítélés mindig küzdeni fog egymással – s megszabadulva a tartalom homokzsákjaitól, libbent, szárnyalt, igaz, hogy sokszor üresen, mert gyakran a tartalmat adó élmény is elsikkadt. Az irodalmárok, mint ötvösmesterek hajlították, préselték a nyelv nemes anyagát, s iskoláikban mesterségük minden fogásába beavatták tanítványaikat, de lelket, mely a csillogó szódíszek hideg pompájába meleget vinne, nem önthettek beléjük. A császár már gyermekkorában megutálta a szóbűvészkedést, s mesterével, Frontóval folytatott levelezése szerint annak minden ékesszólása sem volt elegendő arra, hogy irodalmárrá ösztönözze. A mester szemére veti, hogy mit sem törődik a beszéd fenségével, méltóságával, kellemével, választékosságával. Majd lemondóan írja: „Úgy látom én... faképnél hagytad az ékesszólás tudományát, s átpártoltál a bölcselethez”. A tanítvány pedig felnőtt korában sem bánta meg ifjúkori választását: „Köszönöm az isteneknek, hogy nem vittem valami sokra a szónoki, költői s más ilyféle tanulmányokban, melyek, ha észreveszem, hogy könnyűszerrel haladok előre, valószínűleg magukhoz láncoltak volna”. – Mi késztette hát az írásra? Lelkiismerete, mely állandó ellenőrzésre sarkallta, újabb meg újabb helyzetkép felvételére: mennyire jutott előbbre önmaga tökéletesítésében és mások nevelésében. Ilyenformán szinte az egész életén át írt elmélkedései: a követendő alapelvek gyakori ismételgetése, alkalmazási módjuk számbavétele, meg-megcsukó buzgalmának élesztgetése a nagyon példáival, erényeinek erősítése gyengéinek pellengérre állításával, az önlelkéhez intézett buzdító és korholó szavak – mindez együttesen a legizgalmasabb műfajjá, vallomássá kerekedik. Az ember vallomása ez a mű a léleknek arról a titokzatos működéséről,melynek eredménye azután tevékenységeinek összessége: az élete. Vallomás... szent Ágostonnak, II. Rákóczi Ferencnek,Rousseau-nak, Strindberg-nek a vallomásai jutnak eszünkbe.

Babits Mihály szerint az egész modern művészet lényegében van valami vallomásszerű éppen ezért kezdetét Szent Ágoston Vallomásaiban jelöli meg, aki vállalt hivatása szerint sem tudós, sem művész, hanem saját és mások életének fúró-faragó szobrásza. Művében „valami bensősége stílnek és érzésnek, befeléfordultsága szemnek és szívnek tapasztalható”. Szerintünk mélyebbre ereszti gyökereit a modern művészet: egészen Marcus Aureliusig. Az ő vallomásaira is ráillik mindaz, amit Babits Szent Ágostonról mond. Befeléfordultsága szemnek és szívnek. Augustus korától kezdődőleg mind gyakrabban hangzik fel a római irodalomban a visszavonulás dicsérete. A világváros megfáradtjai a falusi élet idilli egyszerűségében keresnek felfrissülést. Beatus ille, qui procul negotiis... írja Horatius, s Vergilius is ennek álomképeit festegeti eclogáiban. A magas műveltség agyoncsigázottjai furfangos mesterkedéssel lopják be a természetét fényűző villáikba, hogy ölére menekülhessenek a rokonlelkűek kis társaságában. Az alkotás megszállottjai, mint Plinius, „elefántcsont-tornyot” emelnek, melynek dolgozószobájába nem hat fel a világ zaja, s csendjébe futnak eszméktől terhesen. Marcus Aurelius elítéli a visszavonulás e módjait. „Kik a falura, kik a tengerpartra, kik a hegyvidékre kívánnak visszavonulni. Effélére magad is szoktál vágyakozni. Micsoda balgaság!” Oly módját gyakorolja, mely még tökéletesebb magányt biztosít: „Amely pillanatban csak akarsz, visszavonulhatsz önmagadba! Bensejénél nyugodtabb és békésebb menedékhelyet úgysem talál az ember sehol sem!” Önmagába vonulva önmagának vall önmagáról. Így Ágostont megelőzve ő ad először életrajzot  nem díszként, hanem lényegként, nem kiegészítő részként, hanem önálló egészként, lényének állandó elemzése alapján. Nála bukkanunk először az önelemzés szenvedélyére. Amily hidegen boncolta elemeire a zenét, a táncot, az öklöző birkózást, éppoly metsző élességgel tépte összetevőire a sokaságtól értéknek hirdetett dicsőséget, gazdagságot, gyönyört, sőt magát az életet is, hogy megfosztva a dolgokat csalóka köntösüktől, kendőzetlen lényegükbe lásson, s éppoly szemrebbenés nélkül szedte ízekre lényét, hogy a megtévesztő látszattól a csalhatatlan valóságig hatoljon. Lélekrajz önelemzés alapján: ez a művészet vallomásserűségének legerősebb biztosítéka. Bensősége s stílnek és érzésnek. A vallomás hitelét mindig az érzés és a kifejezés pecsételi meg. Ha őszinte az, az érzés hullámaiból vetődnek felszínre a meggyőzőnél meggyőzőbb szavak –s a költőiség ragadó erejének sodrába kerülünk. Marcus Aurelius a stoicizmusnak szinte kikezdhetetlen hittételekké merevült életelveit fogadta el. Világnézetét így hát készen kapta. S e világnézet nemcsak elemeiben, hanem a maga egészében is annyira közismert volt a császár idejében, mint amennyire közismert például napjainkban a kereszténység életelveiből formálódó világnézet. És mégis: a keretekbe való beleilleszkedés nem kevésbé kedvez az egyéniség kibukkanásának, mint a keretek szétfeszítése. Az egyéniségrejtelmes varázsa ugyanis sohasem a gondolatok újszerűségéből fakad – lehetetlen, hogy a kutató szem ne fedezze fel még a legönállóbbnak látszó gondolatnak is az előzményét az emberi szellem történetében – hanem abból a forró – mondhatjuk így is: bensőséges érzésből, mely a legköznapibb gondolatokat is felpezsdíti, megszínesíti, ha rájuk áramlik, beléjük ivódik, s ezzel azokat az én legsajátabb tulajdonává avatja. E bensőséges érzés tüze fénylik a császár stoikus világnézetének minden egyes gondolatán, melyek a magas hőfokon mintegy énjébe olvadnak, vele eggyé ötvöződnek, s bár más forrásokból untig ismeretesek is, könyvében olvasva mégis megdöbbentenek. Ama közismert tétel, hogy minden elmúlik, s a mindennel elmúlunk mi is, nála tárgyilagos megállapításból alanyi látomássá válik. Újra meg újra visszatér: majd részletező módon kifejtve, majd csak egy ecsetvonással felvetítve, úgy, hogy érezzük: e gondolat lelke mélyére eresztette gyökereit; vele ébredt, vele tért nyugovóra, megkínozta, megvigasztalta, s ő megihletődve, a prózában írt sorok páratlanul nagyarányú képeiben a múlandóság legszívbemarkolóbb elégiáját zengi. „Nagy folyam az idő, örvénylő árjában tovairamlik minden létező.” Szeme a legfenségesebb, legborzongatóbb látványra nyílik, a minden létezőnek haláltáncára, melynek szédületes kavargásában oly parányi pontok a ficamos, tekergő mozdulataikkal halál felé rángatódzó emberkék! Furcsa figurák, tehetetlen bábok az Idő múlásában, az Élet múlásában, a Világ múlásában! S micsoda szavak tolulnak ajkára, mikor a látomás képeibe merülve feltetszett előtte minden végesnek szánalmas végessége! Európa, Ázsia morzsája a világegyetemnek, az egész Óceán csupán egy csöppje a mindenségnek, az Athos hegy csupán piciny göröngy a nagy mindenben. A gondolkodó elme ítélete szerint minden érzéki valóság tökéletlen és szennyes és esendő és hullaszagú. Az emberek fellobbanó, meg ellobbanó fények. Lassan csontváz vagy hamu leszel, aztán kongó név, vagy még az sem. Maga az emberi élet is pillanatnyi, mint a vér felparázslása, mint a lélegzetvétel. Az emberi életidő röpke pillanat, a létel szüntelen áramlás, testünk egésze rothadó anyag, a lélek lobogó csapongás, a hírnév önkényes bíró... minden, ami testi, tovazuhogó folyam, minden, ami lelki, álomkép és délibáb. Egyszeri dicsőségnek és múlandó értéknek tartsd mindazt, ami emberi. Tegnap még csíra, holnap már bebalzsamozott tetem vagy hamu. Ugyan ki becsülne nagyra bármit is a tovarohanó dolgok közül? Mintha csak röpködő verebekre kívánná pazarolni valaki szeretetét, melyek már el is tűntek szeme elől. – Csak egyet vettünk szemügyre a bölcselő császár világnézetének tételei közül, hogy nyilvánvalóvá tegyük, mint jut kifejezésre írásában a stílnek és érzésnek bensősége, a vallomás hitelének és igazságának kettős záloga.

E kis műben nemcsak Babits, hanem egyben Ibsen felfogására is gondolva – költeni annyit jelent, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett – a modern művészet első, Ágoston Vallomásait jóval megelőző hírnökét látjuk. Marcus Aurelius megtagadta az ókori művészetet, s minden művészi szándék nélkül megalkotta a modern művészet első remekét.

*

I. 17.

Az istenek ajándéka az, hogy jó nagyatyáim, jó szüleim, jó nőtestvérem, jó tanítóim, jó háznépem, rokonaim, barátaim voltak, s hogy kivétel nélkül kedves emberekkel hozott össze a sors. Az is az ő művük, hogy közülük senkit sem bántottam meg semmivel, pedig a hajlamom megvolt arra, hogy alkalomadtán effélére vetemedjek. Az isteneknek a jótéteménye, hogy a helyzet sohasem úgy alakult, hogy rám abból szégyen háramlott volna. Nekik köszönhetem azt is, hogy tovább nem nagyatyám ágyasa nevelt, s hogy ifjú ártatlanságomat megőriztem, és nem lettem férfivá időnek előtte, sőt a szokottnál tovább kihúztam. Ők ajándékoztak meg olyan atyával és uralkodóval, aki gyökerestől ki akarta irtani belőlem a gőgöt, s meggyőzött arról, hogy a fejedelmi udvarban is élhetek testőrök, díszes ruhák, fáklyák, szobrok s más ily hiúságok nélkül, szinte a magánember színvonalán, anélkül, hogy emiatt erélytelennek vagy kevésbé tekintélyesnek látszanék, mikor mint államfő intézem a közügyeket. Hála az isteneknek, amiért oly testvért adtak, aki jelleménél fogva arra ösztönzött, hogy törődjek a bensőmmel, s megörvendeztetett becsülésével és szeretetével. Hála nekik, hogy kicsi gyermekeim nem tehetségteleneknek születtek, és testileg sem rendellenesek. Köszönöm, hogy nem vittem valami sokra a szónoki, költői, s más ilyféle tanulmányokban, melyek, ha észreveszem, hogy könnyűszerrel haladok előre, valószínűleg magukhoz láncoltak volna. Az isteni gondviselés műve, hogy siettem nevelőimet oly méltóságra emelni, melyre láthatólag vágyakoztak, s nem tettem próbára türelmüket azzal, hogy még fiatalok, s majd később fogom azt megcselekedni. Az istenek kegyelme, hogy megismertem Apolloniust, Rusticust és Maximust, hogy gyakran és sikerrel gondolkodtam azon, hogy milyen is az istenek törvényei szerint való élet, s hogy amennyiben az isteneken állt – szándékukon, adományukon, segítségükön múlt – semmi sem akadályozott abban, hogy a természet törvényei szerint éljek. Ha mégis messze maradtam a céltól, annak én vagyok az oka, s az, hogy nem ügyeltem intésükre, sugallásukra. Az istenek jósága, hogy bírja még testem az én életmódommal járó sok fáradságot, hogy nem nyúltam hozzá sem Benedictához, sem Theodotushoz, sőt a szerelmi lázból is kigyógyultam, hogy gyakorta összezördülvén Rusticssal, semmi olyat nem cselekedtem ellene, amit meg kellett volna bánnom, hogy édesanyám – ámbár korán költözött el az élők sorából utolsó éveit velem tölthette. Az ő végzésük, hogy ahányszor csak segíteni akartam valami szegényen vagy ínségeskedőn, sohasem hallottam azt, hogy „nincs pénz, nincs miből”, s hogy jómagam sohasem szűkölködtem oly mértékben, hogy mástól kellett volna elfogadnom valamit. Az istenek adománya feleségem, ez az annyira engedelmes, annyira gyöngéd és annyira egyszerű asszony, s az a sok kiváló nevelő gyermekeim számára. Az ő gondviselésük folytán álmodtam meg, nevezetesen Caietában, hogy mily orvosságok hatásosak, különösen vérköpés és szédülés ellen. Hála nekik, hogy bölcsességsóvárgásom nem sodort valami álbölcs hálójába, s nem vesztegettem az időt írók tanulmányozására, sem bonyolult következtetések bogozgatására, s nem merültem az ég titkainak fürkészésébe. Mert mindehhez az istenek segítsége és kedvező sors kell.

Írtam a kvádok országában, a Garam mellett.

(A bölcselőcsászár hispániai családból származott, atyja Annius Verus volt, s eredetileg őt is így hívták. Örökbefogadása után vette fel a Marcus Aurelius Antoninus nevet. Örökbefogadóját atyjaként emlegeti; leányát, Faustinát feleségül vette, fiát, L. Verust, kivel az uralmát is megosztotta, t4estvérénektekintette. Fiúgyermeke és utóda, Commodus. Rusticus, Apollonius, Maximus a nevelői voltak.)

*

I. AZ EMBERI ALKAT

XII. 3.

Három részből állsz: testből, lélekből és értelemből. Ezek közül az első kettő csak annyiban a tied, hogy gondjaidra van bízva, de aharmadik elidegeníthetetlen sajátod. Ha nem az foglalkoztatja énedet, azaz értelmedet, amit mások csinálnak és beszélnek, amit tenmagad tettél és mondtál, sem ami már előre nyugtalanít, vagy ami körülburkoló testednek és beleágyazott lelkednek az ügye, s így nincs beleszólásod, sem az, ami az élet örvénylő forgatagában sodródik, úgy, hogy gondolataid termőfája kibontakozva az adottságok szövevényes indái közül zavartalanul élheti a maga tiszta életét, igazságos tetteket,mindennel megbékültséget, igaz szavakat érlelhet – ha mint mondom, távol tartod vezérlő értelmedtől mindazt, ami szenvedélyes lényünkkel kapcsolatos, továbbá a múltat és a jövőt, olyanná formálódsz, mint amilyennek Empedokles a világot mondta: „mely gömbbé kerekítve, örül, íme, boldog magányán” – ha csak arra az életre gondolsz,melyet élsz, azaz a jelenre: így azt az időt,ami még hátra van a halálodig, nyugodtan,nemesen, s a benned lakó istenséggel megbékélten élheted le.

X. 38.

Gondold meg, hogy az, ami téged dróton rángat ide-oda, az bensődben van elrejtve: a meggyőzőképesség az, az életerő az, s hogy úgy mondjam – az ember az! Ezzel semmiképpen se téveszd össze a körülburkoló porhüvelyt és az ebbe beleágyazott szerveket! Ezek ugyanis a fejszéhez hasonlatosak – csupán azzal a különbséggel, hogy veled együtt születtek – minthogy e testrészek egyikének sincs nagyobb haszna a lendítő és fékező erő nélkül, mint a vetélőnek szövőasszony nélkül, a tollnak író nélkül s az ostornak kocsis nélkül.

VIII. 28.

A fájdalom bizonyára vagy a testnek rossz – ez az ő baja – vagy a léleknek, de ennek meg módjában áll megőrizni derűjét és békéjét: egyszerűen nem ítéli rossznak. Mert az ítélet, vágy, törekvés, elvetés – mindez bensőnk legmélyén szülemlik, hova semmiféle rossz sem juthat el.

VI. 41.

Ha bármiről is,ami hatáskörödön kívül esik, azt hiszed, hogy az a te számodra jó vagy rossz, szükségképpen csatára kelsz az istenek ellen, ha rád sújt az, amit rossznak gondoltál, s kikerül az, amit jónak véltél, és meggyűlölöd embertársaidat, kik tényleges vagy vélt okai annak, hogy a rossz bekövetkezett, a jó meg elmaradt. Bizony, sok igazságtalanságot követünk el így, mert érdekszálak fűznek ahhoz, ami rajtunk kívülálló. Ha ellenben csupán azt tartjuk jónak vagy rossznak, ami hatáskörünkön belül esik,semmi okunk sincs arra, hogy akár az isteneket kárhoztassuk, akár embertársainkkal álljunk szembe ellenségként.

V. 15.

Nem mondhatjuk emberinek azt, ami ránk nézve éppen emberi mivoltunknál fogva érdektelen. Nem követelődzhetünk értük, nem is kecsegtet velük az emberi természet, de nem is tökéletesedik általuk. Ennélfogva hiába keressük bennük akár létünk teljességét, akár kiteljesítőjét, a jót. Ha közülük csak egy is emberileg érdekbe vágó lenne, ugyan volna-e jogunk elnézni felettünk, fellépni ellenük, s dicsérnünk kellene-e azt, aki annyira jut, hogy nem szorul rájuk? Ha azok valódi javak volnának, akkor nem lenne erényes ember, aki belőlük csak egy szemernyit is megtagad önmagától. Márpedig mennél több efféléről vagy hasonlóról mond le, s megvan nélküle is, annál erényesebb.

VIII. 7.

Ha valami külső körülmény zavarja meg lelki békédet, voltaképpen nem is ez nyugtalanít, hanem ennek a képzeleted által kiszínezett képe. Az pedig már módodban áll, hogy attól megszabadulj. ha pedig tenmagadban rejlik az oka e dúltságnak, ugyan ki gátolhat meg abban, hogy felfogásodat helyesbítsd? Ugyanígy, ha az bánt, hogy nem teheted azt, amit helyesnek ítélsz, ahelyett, hogy bosszankodsz, miért nem cselekszel inkább? – Erősebb ám az akadály, mely elém tornyosult, mint én! – Így se háborogj, mert hiszen tétlenségednek nem benned van az oka. – De élnem sem érdemes, ha nem vihetem végbe4 – Akkor hát távozz békében az életből, épp úgy, mint aki munkáját végezve hal meg, jóindulattal azok iránt, akik neked ezt nem engedték meg.

VIII. 49.

Ne beszélj be magadnak többet, mint amennyit érzéki észrevételeid tudtodra adnak. Hallod, hogy valaki rosszat mondott rólad. Ezt tényleg hallottad, de azt már nem, hogy emiatt sérelem esett rajtad. Látom, hogy beteg a gyermekem. Ezt tényleg látom, de azt már nem, hogy életveszélyben forog. Maradj meg hát mindig a közvetlen benyomásoknál, magad ne tégy hozzájuk magadból semmit, s így minden rendben lesz. Vagy tégy hozzá, de olyan ember módján, aki mindarra számít, ami csak előadódhatik e világon.

XII. 22.

Minden csak képzet, ennek pedig ura vagy. Távolítsd el a képzetet, mikor éppen akarod, s szélcsendben, a tenger sima tükrén evezel be a békés öbölbe, mint a hajós, miután megkerülte a hegyfokot.

XII. 25.

Vesd ki magadból a képzetet, és mentve vagy. S ebben ki akadályoz meg?

IX. 13.

Ma megszabadultam mindentől, ami nyomott. Jobban mondva: kivetettem magamból mindent, ami szorongatott. Mert nem kívülről súlyosodott rám, hanem belülről gyötört: helytelen képzeteimben bújt meg.

IV. 4.

Ha közös tulajdonunk a gondolkodási képesség, akkor közös birtokunk az értelem is, mely eszes lényekké avat. S ha ez így van: mindnyájan halljuk az értelem parancsát, mely megszabja, hogy mit tegyünk, és mit ne. Ha ez igaz, akkor egyazon törvény uralma alatt állunk, s ekként valamennyien polgártársai vagyunk egymásnak. Ha pedig ugyanannak a kormányzatnak vagyunk alattvalói, akkor az egész világ mintegy a mi államunk. Létezik-e egyáltalán valamiféle más állam, melyben az egész emberi nem azonos törvényeknek lenne alárendelve? Innen, ebből a világ-államból kaptuk gondolkodási képességünket, értelmünket, törvényalkotó készségünket. Ugyan honnan máshonnan? Mint ahogyan ami bennem földszerű, az bizonyosan a földből vált ki, ami nedv, az más ősanyagból, ami pára, az ismét más forrásból származik, s ami meleg, s ami tűzszerű, annak is megvan a maga eredete – mert a semmiből nem lehet valami, s a valami sem válhat semmivé – így hát a gondolkodási képesség is valahonnan költözik belénk.

III. 16.

Test, lélek és értelem. A testnek érzetei vannak, a léleknek vágyai, az értelemnek elvei. Az érzéki benyomások felfogására a barmok is képesek, a vágyak pórázán vonszoltatva élni a vadállatok is, az asszonyférfiak is, egy Phalaris is, egy Nero is. Abban, amit merőben az illendőség követel, az értelmet vallják vezérüknek azok is, akik nem hisznek az istenekben, azok is, akik elárulják a hazájukat, azok is, akik zárt ajtók mögött bármire képesek. Ha tehát a mondottak, s még sokmás is egyaránt jellemző mindenkire, van valami, ami csupán a jó ember sajátsága, s ez: szíves-örömest fogadja mindazt, ami a sors rendelése folytán vele történik, nem mocskolja be a bensejében trónoló istenséget, az észt, nem dúlja fel nyugalmát csalóka képzetek özönével, hanem megőrzi derűsnek, alázattal járván az istennyomdokain, nem vétve szóval az igazság, cselekedettel az igazságosság ellen. S ha az egész világ is kételkednék abban, hogy egyszerűen, erényesen s derűs nyugalomban él, akkor sem neheztel senkire, s akkor sem tér le arról az ösvényről mely az élet céljához vezet, hova tisztán, nyugodtan, mindig készen, saját sorsának önként alávetve magát kell megérkeznie az embernek.

(Phalaris (megh. Kr. e. 549.) szicíliai zsarnokuralma éppoly hírhedt volt az ókorban, mint Neróé.)

III. 13.

Ahogy az orvosok mindig készenlétben tartják azokat a műszereket, melyekre egy váratlan műtétnél szükségük lehet, éppúgy állandóan a kezed ügyében legyenek neked is azok az elvek, melyeknek segítéségével rátapinthatsz a dolgok isteni lényegére és emberi mivoltára, s mindenben, amit teszel, még a legkisebben is, tartsd szem előtt, hogy e kettő kapcsolatban van egymással. Mert az istenek figyelembevétele nélkül emberi szempontból sem intézhetsz el jól semmit, s ugyanez áll megfordítva is.

VIII. 12.

Ha nehezedre esik álmodból felserkenned, jusson eszedbe, hogy mivoltod s az emberi természet szerint való, hogy közérdekű tevékenységbe temetkezz, márpedig az alvás az értelmetlen lényekkel közös valami. Ami pedig kinek-kinek a természete szerint való, az annak hasznosabb, hozzáillőbb, sőt kellemesebb.

V. 1.

Reggel, ha kelletlenül ébredsz, ez legyen első gondolatod: „Emberi munkálkodásra ébredek!’” Még elégedetlenkednék, mikor munkába indulok? – hiszen arra teremtődtem, azért jöttem e világra. Vagy talán azért alkottattam, hogy vackomon fetrengve melengessem magam? – ez persze élvezetesebb! – Hát az élvezetre születtél, nem pedig a tevékenységre, a munkálkodásra? Nem látod, hogy a növények, a hangyák, a pókok, a méhek megteszik a maguk kötelességét, s a maguk módján közösen munkálkodnak a világ rendjén? – S ennek ellenére te nem akarod megtenni az emberi kötelességedet? Nem törekszel arra, mit saját természeted írt eléd? – De kell a pihenés is! – Ezt vallom én is! Azonban ennek a mértékét mindenesetre a természet szabta meg, ahogy határt szabott az evésben és ivásban is. Mégis te túllépsz a határon, s nem éred be az elegendővel. A munkában azonban már nem: itt az „elégnél is kevesebb” az elved. Mert nem szereted önmagadat. Különben bizonyára szeretnéd a természetedet és annak rendelését. Mások, akik szeretik a maguk mesterségét, ott asznak a nekik való munkában mosdatlanul, tétlenül. Te kevesebbre becsülöd a magad természetét, mint a szobrász a formálást, vagy a táncos a táncot, vagy a kapzsi a kincset, vagy a hiú a múló hírnevet. Ezek, ha elragadja őket szenvedélyük, inkább enni, aludni se kívánnak, csakhogy azzal foglalják el magukat, amihez annyira vonzódnak. Neked pedig silányabbnak s csekélyebb törődésre érdemesnek látszik a közhasznú tevékenység?

VII. 11.

Az értelmes lény számára ugyanaz a cselekedet természetszerű s egyben ésszerű.

VIII. 27.

Íme, hármas meghatározottságunk: egyrészt a testhez, mely burok módjára takar, másrészt az isteni ősokhoz, melyből minden ered, harmadrészt kortársainkhoz való viszonyunk.

II. AZ ÉRTÉKEK ÉRTÉKTELENSÉGE

VI. 13.

Amint az ember megállapítja a hűsételekről, hogy ez hal, ez madár, ez malachulla, a phalernumi borról, hogy szőlőszemekből kisajtolt lé, a bíborról, hogy csigavérben áztatott juhgyapjú, a szeretkezésről, hogy szervi dörzsölődés, görcsös vonaglással járó nyálkakiválasztás – az ily jellegű képzetek ugyanis megvilágítják a tárgyakat, a lényegükig hatnak, úgy, hogy láthatjuk, milyenek valójában – e módon kell eljárnia egész életén át, s ha bármi is szerfölött csábító köntösben leng elé, vetkőztesse meztelenre, lássa meg silányságát, fossza meg díszétől, mellyel annyira gőgösködik. Mert szörnyű kerítő a látszat, s akkor ámít el a legkönnyebben, mikor azt hiszed, hogy idődet a legérdemesebbel töltöd. Gondolj csak rá, hogy mit mondott Krates magáról Xenokratesről!

V. 10.

A dolgok valamiképpen annyira el vannak leplezve, hogy nem kevés, s nem éppen a legmindennapibb bölcselő számára is teljességgel megfoghatatlannak látszanak. Még a stoikusok előtt is nehezen érthetőnek tűnnek fel, s így minden fogalmunk változandó. Ugyan hol az az ember, aki nem változtatta fogalmait? Vedd csak szemügyre magukat az ezeknek alapjául szolgáló tárgyakat! Mennyire pillanatig tartók és értéktelenek, s birtokában lehetnek akár egy fajtalan férfinak, akár egy feslett nőnek, akár egy útonállónak! Aztán tekintsd kortársaid erkölcseit! Mily nehéz elviselni azt is, aki közülük a legelviselhetőbb, nem beszélve arról, hogy van, aki önmagát is alig állja. Hogy mi az, ami a létnek, az időnek, a mozgásnak ilyen szennyében és piszkában s ekkora forgatagában becsülésre, vagy egyáltalán kívánatra méltó, nem tudom. Viszont kötelességed, hogy bátran várd be a természetes felbomlást, s ne türelmetlenkedj, ha késik, hanem lelj megnyugvást, s kizárólag a következőkben: először, semmi olyan sem érhet, ami nem a mindenség természetének törvényei szerint való; másodszor, rajtam áll, hogy semmi olyat ne tegyek, ami istenemnek, vagyis szellememnek kárára lenne. Mert senki sincs, aki ily ballépésre kényszeríthetne.

(Krates kynikus bölcselő volt, ki az erkölcsi szigoráról közismert akadémikus bölcselő, Xenokrates jellemében  is talált kivetnivalót.)

VI. 16.

Nem az az értékes, hogy párolgunk, mint a növények, hogy lélegzünk, mint az állatok, hogy képzeteink révén felfogjuk a minket ért benyomásokat, hogy ösztöneink kénye-kedve szerint táncolunk, hogy társadalomban élünk, hogy táplálkozunk – hiszen ez semmivel sem különb dolog, mint a táplálék feleslegének kiürítése. Mi értékes hát? Az emberek tapsa? Korántsem. Persze az sem, ha a nyelvükkel tapsolnak. A tömeg dicsérete ugyanis a nyelvek tapsa. Lemondtál már a kérészéletű hírnévről is. Van-e hát valami, ami tényleg értékes? Úgy vélem az, ha sajátos alkatodnak megfelelő tevékenységhez látsz, s tartózkodsz az olyantól, mely ennek nem felel meg. Erre utalnak a mesterségek és művészetek is. Minden művészetnek legfőbb célja, hogy az alkotás rendeltetésének megfelelő legyen – hisz ezért készült! Ezen fáradozik a kertész, mikor gondozza a szőlőt, ezen a lóidomító, a kutyaidomító. Ugyanez a célja a gyermeknevelésnek és oktatásnak is. – Ez már értékes! – Ha ezen elv szerint igazodsz, bizony ne legyen gondod semmi egyébre! Mikor szoksz már le arról, hogy oly sok mindent becsben tarts? Így nem lehetsz sem szabad, sem önmagad ura, sem szenvedélyektől ment, mert irigykedned, féltékenykedned, gyanakodnod kell azokra, kiknek módjukban van elkaparintani előled e talmi értékeket, s fondorkodnod kell ellenük, ha birtokában vannak annak, amiért te úgy odavagy. Általában az, aki hiányát érzi az efféléknek, feltétlen meghasonlik önmagával, s méghozzá sokszor az isteneket is káromolja. De ha megbecsülöd és tiszteled az értelmedet: megbékülsz önmagaddal, megférsz embertársaiddal, egyetértsz az istenekkel, azaz örömmel veszed mindazt, amit ők végeznek és rendelnek.

VIII. 24.

Olaj, izzadság, piszok, ragadós víz, minden undorít – ilyennek látod a fürdést. Ilyen az élet minden része, s mindaz,ami az életben előadja magát.

VI. 15.

Egyesek sietnek a létbe, mások sietnek a létből. De a keletkezés egyben az elmúlás kezdete is. A világot mindig a változások szüntelen folyamata újítja meg, mint ahogyan a végtelen örökkévalóságot mindig az időnek szakadatlan hömpölygése teremti újjá. Ebben az örökös áramlásban, melyben még a lábunkat sem vethetjük meg, ugyan ki becsülne valami nagyra bármit is a tovarohanó dolgok közül? Mintha csak a röpködő verebekre kívánná pazarolni valaki a szeretetét, melyek már el is tűntek szeme elől! Maga az emberi élet is pillanatnyi, mint a vér felparázslása, mint a lélegzetvétel. Ugyanis semmivel sem nagyobb dolog visszaadni magát a lélegzőképességet, melyet tegnap vagy tegnapelőtt, a születésedkor kaptál ajándékba, oda, ahonnan vetted, mint egyszer beszívni és kilehelni a levegőt, amit pedig minden pillanatban megteszünk.

IV. 50.

Idézzük képzeletünkbe azokat, akik görcsösen ragaszkodtak az élethez. Ez a mindenkitől ismert, s mégis célba vivő út elvezet a halálmegvetéséhez. Ugyan mennyivel nyertek többet ezek, mint azok, akik korán hunytak el? Cadicianus, Fabius, Julianus, Lepidus vagy mások, akik sok embert kísértek végső útjukra, végre csak elpihentek, s aztán őket kísérték ki. Általában csekély a különbség, s e kis időt is mennyi baj, milyen emberek közt, s mily szánandó testben vészelték át! Ne értékeld ezt sokra! Függeszd szemed az elmúlt idő mérhetetlenségére s az eljövendő idő végtelenségére. Ebben az örökkévalóságban ugyan mi a különbség három nap és három emberöltő között?

(Cadicianus, Fabius Julianus, Lepidus: magas kort ért férfiak.)

X. 10.

A pók nagy valaminek tartja, ha legyet zsákmányolt Az emberek közül meg az egyik, hogy nyulat, a másik, hogy hálójával szardellát, a harmadik, hogy vaddisznót, a negyedik, hogy medvét fogott – s van olyan is, ki azzal dicsekszik, hogy szarmatákat ejtett rabul. Ha figyelembe vesszük irányelveiket, nem rabló-e valamennyi?

IX. 30.

Mintegy magasból tekints a sok ezer embercsoportra, a sok ezer vallási szertartásra, s a szélviharban, szélcsendben a világ minden tájéka felé szétfutó hajókaravánokra, s a születő, élő és elmúló lények tarkaságára. S figyelj az életmódra is! Milyen volt az régen, a te időd előtt, milyen lesz majdan, a te korod után, s milyen most a műveletlen népeknél; gondolj arra, hogy bizony vannak, akik még a nevedet sem ismerik, s hányan vannak, akik egyhamar elfeledik, s hányan, akik ma talán magasztalnak, holnap meg már sárba rántanak, s hogy bizony az emlékezet, a hírnév és sok más minden, még csak említésre sem méltó.

IV. 19.

Akit elkápráztatott az, hogy híre-neve túléli, nem gondol arra, milyen hamar meghal mindenki, aki róla emlékezik. Aztán meg azok is, akik ezek nyomába lépnek, míg végre minden visszaemlékezés elnémul, mert akikben tovahangzott, emberek: fellobbanó meg ellobbanó fények! De tegyük fel, hogy a rád emlékezők halhatatlanok, s így halhatatlan emlékezeted is. – Hát ér ez neked valamit? Azt nem is mondom, hogy ha már meghaltál, semmit. És az élő számára van valami értéke a dicséretnek? Csakis akkor, ha gyakorlati célt szolgál. Semmibe sem veszed a természet ajándékát, az értelmet, s alaptalanul, ha olyasmire törsz, ami más uraságának van alávetve.

IV. 35.

Kérészéletű minden; a magasztalás éppúgy, mint a magasztalt.

VII. 3.

A hiú pompakedvelés, a színelőadások, a nyájak, a csordák seregei, a vívóversenyek – mindez: kutyáknak vetett kis darab csont, halastóba dobott csöpp morzsa, tehercipelő hangyák fáradságos erőlködése, megriadt egerek ide-odafutkosása, dróton vonszolt bábuk rángatódzása. E forgatagban kell megállnod a helyed, szelíden és szerényen viselkedve, és gondold meg, hogy ki-ki annyit ér, amennyit az, amivel foglalkozik.

XI. 6.

Először a szomorújátékot vitték színre, azért, hogy figyelmeztesse a nézőket az élet fordulataira, s arra, hogy ezek és ezek így meg így szoktak történni, s hogy amiben gyönyörűségüket találták a színház színpadán, amiatt ne kedvetlenedjenek el az élet színpadán sem. Eléjük tárult, hogy ami történik, annak szükségszerűen úgy kell történnie, s ebbe belenyugszanak még azok is, akik így kiáltanak fel: „Ó, jaj, Kithairon!” S a szomorújáték szereplői hasznos igazságokat is közöltek. Ilyen különösen a következő:

Ha engem gyermekeimmel elhagyának istenink,

Bizonnyal van reá okuk.

Vagy ez:

Ne bosszankodj azon, mik végbemennek.

Vagy ez:

Gazdagon termő kalász az élet, végbemennek.

És még több hasonló. A szomorújáték után következett a régi vígjáték; szabadszájú volt, de nevelő célzattal, éppen kíméletlenségével óva a gőgtől, s nem is eredménytelenül. E tekintetben egyet-mást még Diogenes is átvett belőle. A nyomába lépő közép-vígjáték ellenben – hát ez is valami? – s az ezt felváltó új vígjáték, mely csakhamar bohózatos mesterkedéssé aljasult – ugyan mire volt jó? Vajh, ki mondja meg ezt? Nem vonom kétségbe, hogy egypár tanulságos mondás ezekben is akad, de az ilyfajta színműirodalom a maga egészében – ugyan miféle célt szolgál?

(„Ó, jaj, Kitharion, mért fogadtál lombjaid közé?” (Sophokles: Oedipus király. 1391. sor. Ford. Babits Mihály, Parthenon kiadás. 1942.) Így nyög fel fájdalmában a király borzalmas életének súlya alatt roskadozva. Hasztalan. A végzet rendelése az volt, hogy ne pusztuljon el a Kithairon-hegyi erdőben, hova édesanyja kitette, hanem viselje el a szörnyű valót Ha fázong is ez ellen, bele kell nyugodnia. – „Ha engem gyermekimmel elhagyának istenink, bizonnyal van reá okuk.” Ismeretlen eredetű mondás. – „Ne bosszankodj azon, mik végbemennek”, 2Gazdagontermő kalász az élet, hát arasd!” Euripides szavai.)

XI. 2.

Meg fogod vetni az éneknek, a táncnak és az öklöző birkózásban a varázsát, ha az ének összhangját egyes hangokra bontod, s mindegyiknél rendre felveted a kérdést: vajon ez ejtett rabul? – és szégyenkezni fogsz gyengeséged miatt. Ha a táncot is elemeire bontod: egyes testmozdulatokra és testtartásokra, meg az öklöző birkózást is, hasonló eredményre jutsz. Általában sohase felejtkezz meg arról, hogy mindent elemeire kell bontani – kivéve az erényt, s azt, aminek az erény az éltetője – s ez elemekre bontás révén jutni el a megvetéséig. Ezt a módszert alkalmazd az élet egészére is!

III. EGYETLEN ÉRTÉK: AZ ÉRTELEM

VI. 12.

Ha lenne mostohaanyád is, meg édesanyád is, azt, jóllehet tisztelnéd, mégis folyton az édesanyád mellé húzódnál. Ugyanebbe a helyzetben vagy. Mostohaanyád a királyi udvar, édesanyád a bölcselet. Térj be hozzá gyakran, pihenj meg kebelén, s ezáltal neked tűrhetőnek fog látszani az udvar, az udvarnak meg te.

IV. 30.

Az egyik köpeny nélkül, a másik könyv nélkül bölcselkedik, egy harmadik meg félmeztelenül. „Kenyerem nincs – így szól -, de a nézetem mellett kitartok.” – Én sem a tudományból élek, mégis hű maradok hozzá.

II. 17.

Az emberi életidő röpke pillanat, a létel szüntelen áramlás, az érzet csalóka látszat, testünk egésze rothadó anyag, a lélek lobogó csapongás, a sors megfejthetetlen rejtvény, a hírnév önkényes bíró. Egyszóval: minden, ami testi, tovazuhogó folyam, s minden, ami lelki, álomkép és délibáb. Az élet harc; kényszerszállása az átutazónak; az utókor dicsérete feledés. Van-e hát megbízható vezetőnk? Van. Egy, csak egyetlenegy a bölcselet. S ez így tanít: őrizd meg tisztán és sértetlenül a benned lakozó isteni szellemet, az értelmet, hogy győzedelmeskedjék a gyönyör és fájdalom felett, hogy ne tegyen semmit megfontolás nélkül, sem hanyagul, színlelve, s ne függjön attól hogy megtesz-e más valamit, vagy sem, továbbá, hogy azt, ami a sors rendeléséből történik, fogadja úgy, mint ami ugyanonnan ered, ahonnan jómaga is, s végül, hogy megbékélt lélekkel várja a halált, tudva, hogy az semmi más, mit azon őselemeknek a felbomlása, melyeknek egyesüléséből származik minden élőlény. Ha pedig ezen őselemeknek nincs abban semmi borzasztó, hogy mindegyikük folyton mássá alakul, mi miért szomorkodjunk azon, hogy minden változik és bomlik? Hiszen ez a természet rendje, s ami a természet törvényei szerint való, az nem lehet rossz.

Írtam Carnutumban.

VII. 59.

Befelé nézz, bensődben fakad fel a jónak forrása, s ha szüntelenül mélyíted, szüntelenül buzog!

VII. 28.

Vonul vissza önmagadba! A vezérlő értelemnek az a természete, hogy elég önmagának, ha igazságosan cselekszik, s emiatt békés derű lakja.

II. 13.

Nincs szánalmasabb annál az embernél, aki rendre mindent megvizsgál, s ahogy mondják, még a föld gyomrába is belenéz, és mintegy a jelekből következtetve találgatja, hogy mi megy végbe embertársainak lelkében, de arra nem gondol, hogy elég, ha csupán a benne lakó isteni szikrának, az értelemnek él, s azt őszintén tiszteli. Óvja, hogy be ne szennyezze a szenvedély, a léhaság, s akár az istenek, akár az emberek cselekedetei miatt érzett elégedetlenkedés. Mert ami az istenek műve, az tiszteletreméltó tökéletessége miatt, ami az emberek műve, az kedves a velük való rokonságunk miatt. Előfordul néha, hogy ez valahogy szánalmat ébreszt bennünk, mert az emberek nem tudják, hogy mi a jó, és mi a rossz. S ez nem kisebb fogyatékosság, mint az, ha valaki nem tudja megkülönböztetni egymástól a fehéret meg a feketét.

IX. 7.

Irtsd ki téves képzeteidet, öld meg a vágyaidat, állítsd meg törekvéseidet; juttasd jogaihoz értelmedet!

VII. 17.

A boldogság a szellem tökéletessége, azaz az értelem épsége. Képzelet, mit alkalmatlankodsz? Távozz, ahogy jöttél, az Isten szerelmére, mert nincs szükségem rád! Régi szokásod szerit megint megjelentél. Nem haragszom rád – csak távozz!

XI. 1.

Az értelmes lélek sajátságai ezek: önmagát figyeli, önmagát elemzi, szándéka szerint alakítja önmagát, s gyümölcsét, mit érlel, önmaga élvezi – a növények terményeit mások élvezik, s az állatok hasznosságát is! – s bárhol legyen is élte határa, eléri a maga sajátos célját. Itt nem úgy van, mint a táncnál vagy a színdarabnál, s más efféléknél, hogy az egész cselekvény befejezetlen lesz, ha valami közbejön, hanem bármely résznél, bárhol marad is abba, teljesen s tökéletesen oldja meg feladatát, úgy, hogy elmondhatja: „ami az enyém, azt megmentettem”. Méghozzá elmélkedése körébe vonja az egész világot, s az e körül terjengő űrt, a világnak a formáját, az idők végtelenjéig hatol, felfogja és átgondolja a világmindenségnek időnként való újraszületését, és ráeszmél, hogy utódaink semmi újat sem fognak látni, ahogy nem láttak az elődeink sem többet, hiszen valamiképpen egy negyven év körüli ember is – ha van némi ítélőképessége – a hasonlóság törvényénél fogva – már beletekintett az egész múltba s az egész jövőbe. Az értelmes léleknek az is sajátsága, hogy szereti embertársait, az igazságot, a szerénységet, s ismervén a természet törvényét, semmit sem becsül többre, mint saját magát. Így semmi különbség nincs a helyesen gondolkodó s az igazság szerint cselekvő értelem közt.

VII. 55.

Ne mások alapelveire tekints, hanem egyenesen abba az irányba, amerre a természet vezet téted; egyrészt a mindenség természete a rád szabott események révén, másrészt a saját természeted a rád rótt teendők révén. Kinek-kinek alkatától függ a teendője. Minden többi lény az értelmes lényekért alkottatott, amint általában az alacsonyabbrendűek a magasabbrendűekért, az értelmes lények pedig egymásért. Az emberi alkatban, tudjuk, első a társas hajlam s második a test csábításaival szemben tanúsított hajthatatlanság. Ugyanis az a sajátsága az észbeli s értelmi t4evékenységnek, hogy elhatárolja önmagát, és sohasem függ sem az érzéki, sem az ösztönös tevékenységtől – hiszen ez mindkettő állatias jellegű, az értelem pedig mindeneken uralkodni kíván, nem pedig azokat uralni. S joggal, mert azért van, hogy mindezek fölött rendelkezzék. Harmadik tulajdonsága az értelmes lénynek az ítéletalkotásban való óvatosság és biztonság. Ezeket tudva a vezérlő értelem járjon egyenes úton, s az, ami az övé – birtokában lesz.

VIII. 57.

A nap, mintha csak elcsorogna, ráömlik mindenre, s ki mégsem apad. Ugyanis valójában nem széjjelfolyik, hanem szertesugározza önmagát. Napsugárnak – aktines! – is mondják a napfényt, s neve valószínűleg a szétterülést jelentő – ekteinesthai – szóból veszi eredetét. Hogy milyen a napsugár? Azt megláthatod, ha megfigyeled az elsötétített helyiségbe valami résen át beszüremlő napfényt. Határozott irányba tör, mintegy beleszakadva abba a tárgyba, mely útját állja, elzárva előle a mögötte levő teret. Itt aztán megáll, el sem siklik, le sem hull. Így csorduljon ki, s ömöljön rá mindenre az értelem is – a világért se folyjon szét, hanem sugározzék szerte – ne erőszakosan, fergetegesen vesse rá magát az útjába eső akadályokra, de vissza se  hőköljön, hanem tapadjon rájuk, s a tárgyat, mely átengedi, világítsa meg. Ami pedig visszaűzi sugarait, az önmagát fosztja meg a fénytől.

VI. 8.

A vezérlő értelem önmagát ébreszteti, irányítja, és alakítja, amilyenné akarja, s minden esemény oly színben tűnikf el előtte, amilyenben kívánja.

IV. 3.

Kik a falura, kik a tengerpartra, kik a hegyvidékre kívánnak visszavonulni. Effélére magad is szoktál vágyakozni. Micsoda balgaság! Amely pillanatban csak akarsz, visszavonulhatsz önmagadba! Saját bensejénél nyugodtabb és békésebb menedékhelyet úgysem talál az ember sehol sem, főleg akkor, ha belső világa olyan, hogy beletekintve tüstént tökéletes békesség lengi körül, mely szerintem semmi más, mint a nyugodt lelkiismeret. Gyakran vonul hát vissza önmagadba, s ilyenkor frissülj fel, és fegyverkezz fel az alapvető és lényegre szorítkozó elvekkel, melyekre csak rágondolnod is elég, hogy elcsituljon minden háborgásod, s melyek biztosítanak, hogyha önmagadból visszatérsz a világba, nem fogsz bosszankodni azon, amit ott találsz. Min is bosszankodnál? Az emberek rosszaságán? Arra az alaptételre gondolva, hogy az eszes lények egymásért vannak, hogy a türelem az igazságosság egyik alkotóeleme, hogy akaratuk ellenére vétkeznek, hogy hányan meghaltak és hamuvá lettek már, akik életükben ellenségeskedtek, gyanakodtak, gyűlölködtek, egymásnak estek – csillapulj végre! Vagy talán a mindenség végzéséből rád mért sors ellen berzenkedsz? Akkor gondolj e vagylagosságra: vagy az értelem előrelátó bölcsessége, vagy az anyag parányainak vak szeszélye uralkodik, továbbá azokra a megállapításokra,melyekből nyilvánvalóvá lesz hogy a világ az államhoz hasonló. Vagy talán testi mivoltod ver bilincsbe? Gondold meg, hogy az értelemre, mihelyt egyszer önmagára talált, és felismerte saját erejét, nincsenek hatással a lélek kellemes vagy kellemetlen izgalmai, továbbá vedd fontolóra azokat a gyönyörről és fájdalomról szóló tanításokat, melyeket hallgattál, s magadévá tettél. Vagy a hiú hírnév ejtett rabul? Nézd, mily hamar feledésbe merül minden, nézd a múltban és jövőben egyaránt végtelen idő mérhetetlen árját, nézd, hogy elhal dicsőséged visszhangja, s mily megbízhatatlan és ingatag azoknak az ítélete, akik látszólag dicsérnek, s híred-neved is mily szűk határok közé szorul! Hiszen az egész föld csak egy pont a mindenségben, s ennek is csak egy kis zuga a te lakhelyed! És itt is ugyan hányan magasztalnak, s ugyan mifélék ezek Szánd hát rá magad végre, hogy visszavonulj éned szűk birodalmába, s ne forgácsolódj szét ezerfelé, ne erőlködj, hanem úgy tekintsd a dolgokat mint férfihoz, mint emberhez,m int polgárhoz s mint halandó lényhez illő. Azon alapigazságok közül, melyeket szem előtt tartasz, különösen kettőre ügyelj! Az egyik az, hogy a világ dolgai nem érintik bensődet, mert azon kívül állnak, s nincsenek rá zavaró hatással, és ha nyugtalanság dúlja, annak okát csakis az ezekről alkotott helytelen képzetben kell keresned. A másik az, hogy mindaz, amit látsz, mily gyorsan átalakul, s egyszer csak nincs! Szüntelenül gondolj rá, hogy magad is mennyi változásnak voltál már szemtanúja! A világ folyását változások irányítják, életünk folyását képzeteink!

IV. AZ ÉRTELEMMEGVILÁGÍTJA AZ ÉLET ÚTJÁT

VIII. 1.

Már az is szerénységre késztet, hogy nem élhetted le életedet egészében, vagy legalább is ifjúkorod óta bölcselő módjára, hanem sok másnak, sőt tenmagadnak is úgy tetszett, hogy távol állsz a bölcselettől. Bizony volt esett rajtad, s így már nem könnyű a bölcselő hírnevére szert tenned, ellenszegül életberendezésed is. Amennyiben tehát valóban beláttad, hogy mint áll a dolog, széleszd el mindazt, ami képzelgés, s elégedj meg azzal, ha életed hátralevő részét úgy éled le, ahogy a természet azt tőled kívánja. Fontold meg, mit kíván, s ettől semmi el ne vonjon! Mennyit próbáltál mennyit tévelyegtél, s az élet boldogságát sehol sem találtad! Sem az okoskodásokban, sem a gazdagságban, sem a hírnévben, sem az élvezetben, sehol! Hol van hát? Abban a tevékenységben, melyet az emberi természet kíván. S hogy lehet ily mód cselekedni, Ha vannak elveid s törekvéseid, és tetteid ezekből sarjadzanak. Miféle elvek? A jóra és a rosszra vonatkozók, hogy t. i. az ember számára semmi sem jó, ami őt nem teszi igazságossá, meggondolttá, férfiassá szabaddá, és semmi sem rossz, ami nem teszi a mondottak ellenkezőjévé.

VII. 27.

Amid nincs, arra ne úgy gondolj, mintha már a birtokodban lenne, hanem a meglevők közül azokat vedd szemügyre, amelyek a legértékesebbek, s képzeld el, hogy mennyire törnéd magad utánuk, ha nem lennének meg. De egyúttal vigyázz, nehogy annyira örömed leld bennük, hogy rászokván megbecsülésükre, megzavarja lelked nyugalmát, ha valamikor nem lesznek a tieid.

IX. 40.

Vagy van hatalmuk az isteneknek, vagy nincs. Ha nincs: miért imádkozol? Ha pedig van, a helyett, hogy „ezt adják nekem, azt meg vegyék el tőlem”, miért nem inkább azért imádkozol, hogy „engedjék meg, ne érezzem ezt vagy azt félelmetesnek, kívánatosnak, szomorítónak”. Mert végül is, ha tudnak segíteni az embereken, akkor ebben is segítségünkre siethetnek. Te már kész is vagy a felelettel: „Ehhez amúgy is megvan az istenektől nyert hatalmam”. Hát nem jobb szabadságban élvezni azt, aminek ura vagy mint szolgává aljasulva az után törnöd, aminek nem vagy ura? S ki mondta neked, hogy az istenek nem segíthetnek még oly ügyünkben is, mely a saját hatáskörünkbe tartozik? Próbáld csak meg ily ügyben könyörögni az istenekhez, s meglátod, nem lesz hiábavaló. Az egyikember így imádkozik: „Bárcsak enyém lenne a szerelmesem!” Te így imádkozz: „Bárcsak ne kívánnám, hogy az enyém legyen!” Az: „Bárcsak megszabadulnék ettől!” Te: „Bárcsak ne óhajtanám, hogy megszabaduljak!” Az: „Csak ne veszítsem el a gyermekem!” Te: „Csak ne féljek attól, hogy elveszítem!” Egyszóval: így imádkozz, s majd meglátod a következményét!

V. 5.

Éleselméjűséged bizony nem ad okot a csodálatra. Ám legyen! De van sok más, s ezekre nem mondhatod, hogy „nem ilyenekre születtem!” Azt add, aminek ura vagy! A becsületességedet, a nemességedet, a munkabírásodat, önmegtartóztatásodat, megbékéltségedet, mértékletességedet, jóindulatodat, függetlenségedet, komolyságodat, nagylelkűségedet. Nem veszed észre, hogy máris mily sokirányú tevékenységet fejthetnél ki, s ezek közül egy sincs olyan, melyre nézve a rátermettség hiányával, alkalmatlansággal álltathatnád magad? Mégis – szántszándékkal elhanyagolod tökéletesítésedet? Avagy valami születési hiba kényszerít arra is, hogy zúgolódjál, rest legyél, hízelegj, egészségi állapotodat vádold, tetszelegj, komolytalankodj, s annyi mással háborítsd a lelked? Nem, az istenekre mondom, hogy nem! Már régen megszabadulhattál volna e hibáidtól! Ha pedig észrevetted, hogy valóban nehezebb felfogású és lassúbb gondolkodású vagy nem szabad lett volna ezt figyelemre sem méltatnod, s tétlenségben kéjelegned, mert gyakorlással e bajon is segíthettél volna.

VIII. 8.

Nem áll módodban, hogy olvass. De letörheted a gőgödet, de megvetheted az élvezetet és fájdalmat, de nevetheted a hírnév állhatatlan voltát, de hogy ne haragudj az érzéketlen és hálátlan emberekre – ez tőled függ.

(Elfoglaltsága miatt nincs módjában olvasni.)

VI. 31.

Ocsúdj fel és térj magadhoz! Amint felébredve rájössz, hogy ami nyugtalanít, az csak álom volt, épp így józan fejjel álomképnek tekints mindent, ami nyugtalanít!

III. 9.

Tiszteld az ítélőképességedet! Egyedül ezen áll, hogy ítéleted sohase legyen ellenkezésben sem a vezérlő értelmeddel, sem az eszes lény alkatával. Ennek parancsa az, hogy fontolgatás nélkül ne fogadjuk el mások véleményét, hogy jóakarattal legyünk embertársaink iránt, hogy engedelmeskedjünk az isteneknek.

IX. 41.

Epikuros ezt mondja: „Mikor beteg voltam nem beszéltem testi szenvedéseimről látogatóimmal sem társalogtam ilyesmiről, hanem folytattam megkezdett természettudományi kutatásaimat, s főként azzal foglalkoztam, hogy az értelem, bár részes a testi érzésekben, sajátos javát védve miképpen őrzi meg nyugalmát? Az orvosoknak sem adtam alkalmat – folytatta -, hogy pöffeszkedjenek, mintha csodát tennének, s életem jól és szépen folyt tovább.” Te is így viselkedj, ha megbetegszel, de másféle helyzetben is. Minden bölcseleti irány közös tétele: bármikor bármi érjen, ne légy hűtlen a bölcselethez, ne fújj egy követ azzal, ki tudatlan, s nem ismeri a természet törvényeit, csak arra figyelj, mit éppen tenned kell, s az eszközre, melynek segítségével cselekedhetsz.

IV. 12.

Kell, hogy állandóan rendelkezz e kettős készséggel: először, csak azt cselekedd, amire a királyi és törvényt szabó értelem az emberek javáért ösztönöz; másodszor, változtasd meg nézetedet, ha akad valaki, aki helyesbíti valamely véleményedet, s eltérít attól. Azonban kell, hogy e nézetváltoztatás mindig csak meggyőző alapon épüljön mint pl. az igazságos, a közhasznú, s más ehhez hasonló, és semmiképpen sem azon, hogy kellemesnek vagy hírhozónak látszik.

VIII. 2.

Ha bármit is cselekszel, mindig kérdezd meg önmagadat: Nekem való ez? Nem fogom majd megbánni? Kis idő múlva már meghaltam, s oda minden! – Kívánhatok-e még valamit akkor, ha amit teszek, mindaz értelmes és társas lényhez illő, kinek törvénye ugyanaz, int az istenségnek?

III. 12.

Ha az adott helyzetnek megfelelően, a józan ész követelményeit szem előtt tartva buzgalommal, határozottan s készségesen cselekszel, s ügyet sem vetsz a mellékes szempontokra, hanem a benned lakozó szellem tisztaságán őrködsz, mintha azt már most vissza kellene adnod; ha így – mit sem kívánva, mitől sem félve – cselekszel, beérve azzal, hogy tevékenységed mindenkor megegyezik a természet törvényeivel, s szavaidban hősiesen hirdeted az igazságot – boldog életet fogsz élni. Olyan emberfia pedig nincs aki ezt elvehetné tőled.

II. 7.

Miért hánynak-vetnek téged a körülmények? Szakíts időt arra, hogy valami jót tanulj, s vess véget annak, hogy veled labdázzanak! De vigyázz, nehogy a másik végletbe essél! Mert balgák azok is, akik egy életen át holtra fárasztják magukat a nyakra-főre való tevékenykedéssel, de nincs céljuk,mely felé minden vágyukkal és minden gondolatukkal törnének.

IV. 24.

Szűk körű tevékenységet fejts ki – mondta valaki – ha lelked nyugalmára vágyódsz. Vajon nem jobb-e csak azt tenni, ami szükséges, csak annyit, amennyit egy a természettől fogva társas lény okossága parancsol, s úgy, ahogy parancsolja? Ez ugyanis nem csupán a helyes, hanem egyben a mértéktartó cselekvés örömével is jár. Szavainknak és cselekedeteinknek legnagyobb része amúgy sem szükségszerű, s ha ki ezt elhagyja, több nyugalomban s kevesebb izgalomban lesz része. Ezért kell, hogy minden egyes alkalommal jusson eszedbe: nem olyan valami ez, ami felesleges? S nem csupán a felesleges tetteket, hanem a felesleges gondolatokat is el kell vetned: így e fölös cselekedetek sem fognak bekövetkezni.

III. 5.

Ne tégy semmit kedvetlenül, önzően, meggondolatlanul vagy figyelmetlenül, ne szépítsd a gondolatodat azzal, hogy cifra szavakba öltözteted, ne légy szószátyár, ne fogj bele mindenbe! A benned lakozó istenség derék, tapasztalt, közügyekkel törődő férfiút irányítson, aki római, aki császár, s aki ott áll az őrhelyén indulásra készen várva az életből visszahívó parancsot, s nincs szükség arra, hogy ez esküvel bizonygassa, az meg tanúként igazolja, hogy tényleg elhangzott. Ezen kívül légy derűs, ne szorul mások segítségére, s nyugalmad ne másoktól függjön! Állj meg a saját lábadon ne kelljen támogatni!

VI. 2.

Kötelességed teljesítése közben mit se számítson az, hogy dideregsz, vagy izzadsz, hogy álmos vagy, vagy jól kialudtad magad, hogy ócsárolnak, vagy magasztalnak, hogy halálveszedelemnek, vagy egyébnek teszed ki magad. Hiszen maga a halál is az élet teendőinek egyike. Elég tehát, ha az adott helyzetnek megfelelően ezt is jól végezzük.

X. 16.

Egyáltalán ne elmélkedj többé arról, hogy milyennek kell lennie a jó embernek, hanem légy olyanná!

IV. 41.

Hullát cipelő silány pára vagy, mint Epiktetos mondta.

(Epiktetos stoikus bölcselő (Kr. u. I-II. sz.). E felszabadult rabszolga írásai legkedvesebb olvasmánya a császárnak.)

II. 16.

Különösen akkor gyalázza meg magát az emberi lélek ha önhibájából csúnya daganat vagy undok kelevényként elrútítja a világlélek szépséges arculatát. Így, ha békétlenkedik bármi miatt is, ami történik, mert ez lázadás a természet ellen, melynek csak egy paránya is magában foglalja minden sejtjének a lényegét. Ugyanígy, ha a haragvóknak módjára elfordul valamely embertársától, vagy ellene tör, hogy ártson neki. A meggyalázásnak harmadik fajta, ha úrrá lesz rajta a gyönyör vagy a fájdalom. Negyedik, ha színlel, s tettei és szavai alakoskodók, megtévesztők. Ötödik, ha cselekedetei s törekvései nem határozott célra irányulnak, hanem mindent tervszerűtlenül s következetlenül csinál, pedig célra kellene törnie a legjelentéktelenebb tevékenységnek is. Hiszen az értelmes lény életcélja az, hogy megfeleljen a legősibb alkotmány, a világegyetem vezérlő elvének és törvényes rendjének.

VII. 15.

Tegyen vagy mondjon bárki bármit, az én rendeltetésem az, hogy jó legyek. Épp így az arany, a smaragd, a bíbor is egyre ezt hajtogatná: tegyen vagy mondjon bárki bármit nekem az a rendeltetésem, hogy arany, smaragd, bíbor legyek, s megőrizzem a színemet.

II. 4.

Jusson csak eszedbe, hogy mily régóta halogatod azt, aminek végére kell, hogy járj, és hányszor kaptál az istenektől haladékot, és sohasem használtad ki az alkalmat! Valamikor csak rá kell eszmélned, hogy milyen az a világ, melynek egyik paránya vagy, s miféle az a világot kormányzó hatalom, melynek rendeléséből létre fakadtál, s hogy életidőd ki van mérve, s hogy ki kell használnod lelkivilágod derűssé formálására, mert elmegy, vissza sohasem jön, s elmész te is!

X. 28.

Azt, aki bármi miatt búsul vagy elégedetlenkedik, képzeletben joggal hasonlíthatjuk az áldozatra szánt malachoz, mely visít és rúgkapál. Méltó párja az is, aki ágyán fekve magánya csendjében kesereg az emberi sorson. Ne felejtsd el, csak az értelmes lénynek adatott meg, hogy önként alávesse magát az eseményeknek, de hogy kénytelen-kelletlen beletörődjék, erre mindenki kényszerítve van.

VII. 61.

Az élet inkább birkózás, mint tánc, mert minden eshetőséggel szemben – még azzal is, mely előreláthatatlan – helyt kell állnunk, teljes fegyverzetben és tántoríthatatlanul.

V. AZ ÉRTELEM KIBÉKÍT A TÁRSADALOMMAL

XI. 8.

A testvérágról elszakított ág szükségképpen el van szakítva az egész törzstől. Ugyanígy az ember. Ha egy társától elszakadt, elszakadt az egész nyájtól. Az ágat más töri le, az ember azonban önmagát tépi el osztályosától, gyűlöletből és utálatból, nem gondolva meg, hogy ezzel az egész közösségtől eloldotta személyét.  De e közösség létrehozója, az istenség ajándékul tartogatja számunkra, hogy embertestvérünkkel újra társulhassunk, s így a közösségnek ismét alkotóelemévé lehessünk. Persze, minél többször ismétlődik meg ez a leszakadás, a leszakadt rész annál nehezebben illeszkedik be, s egyedül újra. Általában bármit mondjanak is a kertészek, egészen más a fával kezdettől fogva együtt növő, s szinte állandóan együtt lélegző ág, mint az, melyet lemetszettek, s aztán újra összeforrt. Ez a törzzsel egy test lehet, de egy lélek soha.

II. 1.

Reggel így szólj önmagadhoz: ma minden lében kanál, hálátlan, ke4vély, csalárd, irigy, barátságtalan emberekkel fogok összetalálkozni. Mindezen hibák náluk abból erednek, hogy nem tudják, mi a jó, és mi a rossz. Én ellenben tudatában vagyok, hogy a jó lényege szerint szép, a rossz pedig rút, s hogy az is, aki vétkezik, nekem természet szerinti rokonom, nem a vérség és származás, hanem az értelem révén, mint az isteni értelem részese, s hogy közülük senki sem lehet ártalmamra, mert engem senki sem kényszeríthet a rosszra, s mint rokonomra nem is haragudhatok, s nem is utálhatom. Hiszen együttmunkálkodásra születtünk, mint a lábak, a kezek, mit a szempár, mint a felső és alsó fogsor. Egymás ellenére tennünk tehát természetellenes; a harag pedig és az utálat egymás ellenére való cselekedet.

VI. 54.

Ami nem hasznos a méherajnak, az nem lehet hasznára a méhnek sem.

X. 13.

Amint álmodból felébredtél, rögtön kérdezd meg magadtól: érdekel az engem, hogy valaki igazságos és szép tetteket visz végbe? Nem érdekel. Tudod-e, hogy azok, akik pöffeszkedve mást magasztalnak vagy ócsárolnak, milyenek ágyukban, milyenek asztaluknál, mit tesznek, mit nem tesznek, mire törekszenek, mit lopnak, mit rabolnak – nem a kezükkel, nem is a lábukkal, hanem lényük legbecsesebb részével, mely ha akarnák, a hűségnek, szeméremnek, igazságnak, törvénynek és tiszta lelkiségnek lehetne kiapadhatatlan forrása.

XII. 16.

Ha valakiről azt képzeled, hogy vétkezett, nyomban kérdezd meg magadat: honnan tudom, hogy amit véteknek tartok, az valóban vétek, s ha vétkezett is nem ítéli-e el ezért magamagát. ha pedig így van, ez annyi, mintha a saját arcát tépné. Aki azt akarja, hogy a gyarló ember ne vétkezzék, hasonlatos ahhoz, aki azt kívánja, hogy a fügefa gyümölcse ne legyen leveses, a csecsemő ne sírjon, a ló ne nyerítsen – általában: ne történjék meg az, aminek szükségszerűen meg kell történnie. Mert tehet-e mást valaki mint amire hajlama van? Ezt meg – irtsd ki belőle, ha olyan nagy legény vagy!

VIII. 53.

Az ember magasztalására szomjazol? Az emberére, aki önmagát óránként háromszor is elátkozza? Tetszeni akarsz neki? Annak, aki önmagának sem tetszik? Avagy tetszhetik-e önmagának az, aki szinte minden cselekedetét megbánja?

VII. 22.

Emberi mivoltunk megköveteli, hogy azt is szeressük, aki vér ellenünk. Igazat adsz, ha meggondolod, hogy embertársad voltaképpen rokonod, és nem szánszándékból, hanem tudatlanságból hibázott, s különben is, kis idő múltán egyaránt nem lesztek, se te, sem ő, s ami a legfontosabb, hogy valójában nem is ártott neked, hiszen tette révén vezérlő értelmed nem lett silányabb, mint azelőtt volt.

IX. 11.

Ha teheted, neveld jobbá az embereket, s amennyiben eredménytelen a munkád, gondold meg, hogy az istenek épp erre az esetre számítva ajándékoztak meg az elnézéssel. Hiszen az istenek is elnézőek a rossz emberekkel szemben, sőt eben-abban még kedveznek is nekik, megajándékozzák őket egészséggel, gazdagsággal, hírnévvel. Ennyire jóindulatúak! Megvan a lehetősége annak, hogy te is ilyen légy. No mondd, ki akadályoz meg ebben:

VII. 70.

Az istenek – pedig örökké élnek – nem zúgolódnak, hogy oly temérdek idő alatt folyton-folyvást mily sok és mily mélyen romlott embert kell eltűrniök, sőt gondjukat viselik minden tekintetben. Te pedig, aki máris a sír szélén állsz, oly hamar belefáradtál ebbe, jóllehet magad is e hitvány emberek közül való vagy?

X. 4.

Ha tévelyeg valaki, világosítsd fel jóakarólag, s mutass rá a tévedésére. Ha pedig ezt nem tudod megcselekedni, magadat okold, vagy még magadat sem!

VIII. 59.

Az emberek egymásért vannak teremtve. Vagy tanítsd hát, vagy tűrd el őket!

VI. 27.

Micsoda kegyetlenség nem hagyni rá az emberekre, hogy az után törekedjenek, ami nekik megfelelőnek és hasznosnak látszik. Márpedig bármiképp is forgatjuk, ellene vagy, hogy ezt tegyék, mikor hibáikon bosszankodsz, mert mindig abban a hiszemben vannak, hogy nekik megfelelőre és hasznosra törnek. – De nem így áll a dolog! – Oktasd ki hát őket, bizonyítsd be nekik, de ingerültség nélkül.

V. 17.

Lehetetlenséget kívánni őrültség. Lehetetlen pedig, hogy a hitvány emberek bármit is ne hitvány módra tegyenek.

XII. 15.

A mécses lángja világol, míg csak ki nem alszik, s nem veszti el fényét. És belőled még életedben kilobban az igazság, igazságosság és józanság fénye?

VI. 20.

Valaki testgyakorlás közben megkarmol a körmével, vagy beszakítja a fejünket egy csapással. Mi nem írjuk a rovására, nem is bosszankodunk, utóbb sem nézünk rá sanda szemmel, mintha magában forralna valamit ellenünk. Őrizkedünk ugyan tőle, de nem úgy, mint az ellenségünktől, s nem gyanakvásból, hanem higgadtan kitérve előle. Így viselkedj az élet egyéb viszonylataiban is! Nézzünk el sokat azoknak, akik mintegy velünk együtt tornáznak! Módodban áll – ahogy mondják – kitérni előlük, úgy, hogy egyáltalán nem haragszol rájuk, és nem gyűlölöd meg őket.

VI. 6.

A megtorlás legjobb módja az, ha nem leszünk hasonlók ahhoz, aki velünk rosszat tett.

V. 6.

Van olyan ember, aki, ha valakivel jót tett, azonnal kész megterhelni annak a számláját: „hálával tartozik”. Van olyan,aki nem érzi ezt annyira magától értetődőnek, azonban szerinte is – hiába! – csak adósa a másik – ekképp vélekedik felőle – s ugyancsak tudatában van, hogy ő a jótevője. Van olyan is, aki valamiképpen nem is gondol arra, hogy jót cselekedett, hasonlóan a szőlőtőkéhez, mely hordozza a fürtöt, de ha meghozta a termést, többé mit sem kíván. Mint a ló, ha célba futott, a kutya, ha felverte a vadat, s a méh, ha elkészítette a mézet. Így a jótékony ember sem kürtöli világgá a tettét, hanem tovább folytatja tevékenységét, mint ahogy a szőlőtő is, ha eljön az ideje, ismét meghozza gyümölcsét. – Azokhoz kell tehát csatlakoznom, akik valósággal „számítás” nélkül cselekszenek? – Mindenesetre! – De tudatosan kell tennem, amit teszek, mert – ahogyan mondják – a társas lényre épp az jellemző, hogy tudatában van annak, hogy a közösség javára cselekszik, s istenemre, arra is törekszik, hogy erről embertársa is tudomást szerezzen. – Amit mondasz, igaz, de helytelenül értelmezted szavaimat, s ez arra mutat, hogy azok közül való vagy, akikről fentebb tettem említést, hiszen azokat is valamiféle látszólagos igazság vezető tévútra. Ha a mélyére hatolsz annak, amit mondottam, ne félj, sohasem fogsz elmulasztani egyetlen közhasznú cselekedetet sem.

IX. 29.

A világegyetem ősereje mindent magával sodró áradat. Hiábavaló, de mennyire hiábavaló képzelgés az államférfiak arra irányuló kísérlete, hogy az embert tevékenységében a bölcselet elvei vezessék. Gyerekség az egész! Ember, hát mit akarsz? Azt tedd mindig, amit a természet éppen kíván! Munkálkodj, ha csak teheted, de ne hordozd körül a tekintetedet, vajon tud-e erről valaki? Ne hidd, hogy Platon állama valaha is megvalósítható! Elégedj meg a legkisebb eredménnyel is, s gondold meg, hogy az effélében a legcsekélyebb előmenetel is nagy valami. Mert ugyan ki változtathatná meg az emberek felfogását? E nélkül pedig mi mást várhatunk, mint könnyes szolgaságot és színlelt engedelmességet?Rajta, hozakodj csak elő Nagy Sándorral, Makedóniai Fülöppel és Phaleroni Demetriossal! Döntse el más, vajon felismerték-e ők a mindent átható természet akaratát, s meghajoltak-e előtte? Ha azonban színészkedtek – engem senki sem ítélt arra, hogy majmolójukká legyek. A bölcselet tanítása ez: légy egyszerű és szerény! Ne csábíts hát engem nagyképűsködésre!

(Fülöp, Sándor Makedonia fejedelmei Demetrios Athen helytartója. Báralattvalóik rajongnak értük, Marcus Aurelius szerint mégis csupán látszatra sikerült megközelíteniök Platon elképzelt eszményi államát, melyben boldogság és megelégedés honol, mert az egész közösség csak egy törvényt szabó hatalmat ismer: az értelmet...)

VI. 30.

Vigyázz, nehogy a császári zsarnokok nyomdokaiba lépj, s az ő példájukon indulj, vigyázz, mert könnyű ennek a sora! Légy csak egyszerű, jó, tiszta, nemes, természetes, igazságszerető, istenfélő, jóindulatú, szeretettel teljes e kötelességtudó! Törekedj, hogy maradj meg olyannak, amilyenné a bölcselet iparkodott formálni! Tiszteld az isteneket, munkálkodj embertársaid javára! Rövid az élet. A földi élet egyetlen gyümölcse az isteneknek tetsző lelkület s a közösségre nézve hasznos cselekedetek. Minden tekintetben úgy viselkedj, mint Antoninus tanítványához illik. Az ő állhatatosságával cselekedd azt, amit az értelem parancsol, légy mindenben oly higgadt, mint ő, oly jámbor, oly derűs tekintetű, oly szelíd s oly fáradhatatlan az ismeretszerzésben! A világért sem tért volna napirendre semmi felett anélkül, hogy megelőzőleg azt ne vette volna alaposan szemügyre, s ne hatolt volna lényegébe. Mint tűrte, hogy igazságtalanul illetik vádakkal, anélkül, hogy maga vádaskodott volna! Nem hamarkodott el semmit, s mit sem adott a rágalmakra. Mily szigorú bírája volt a saját erkölcseinek! Nem gyalázott senkit, nem volt félénk, sem gyanakvó, sem álbölcs! S ami a lakást, ruházkodást, étkezést, kiszolgálást illeti, mily kevéssel beérte! Mennyire szerette a munkát, s türelmének nem volt határa! Egyszerű életmódja lehetővé tette, hogy kitartson munkája mellett, s még szükségre sem kellett mennie, csak a megszokott órában. A barátságban szilárd és állhatatos volt. Tűrte, hogy – akár nagyhangon is – szembeszálljanak véleményével, sőt örült, ha valaki helyesebb irányba terelte. Mily istenfélő volt, anélkül hogy babonás lett volna! Ő, bár neked is oly tiszta lenne a lelkiismereted, mint neki volt, ha üt az utolsó órád!

VIII. 9.

Soha senki se hallhassa tőled, hogy akár az udvar, akár a magad életével elégedetlenkedsz.

X. 36.

Nincs olyan szerencsés ember a világon, hogy a halálos ágyát körülállók közt ne örülnének néhányan a közelgő végnek. Serény volt, bölcs volt, mégis utoljára mindig akad olyan, aki efféleképpen nyilatkozik felőle: „Végre-valahára lélegzethez jutottunk, békén hagy már ez az erénycsősz!” – „Egyikünkkel sem bánt ugyan rosszul, de észrevettük, hogy úgy magában bizony nem a legjobbat gondolta felőlünk.” – Ha ez a sora egy értékes embernek is, hát nem természetes, hogy sokan szeretnének megszabadulni tőlünk, hiszen bennünk mennyi más hiba is van! Idézd fel e gondolatot halálod óráján is, s könnyebb lesz a távozásod, ha megejted a számvetést: „Micsoda élet ez, melyet itt hagyok! Hiszen embertársaim, akikért annyit küzdöttem, annyit imádkoztam, annyi gondot vettem a nyakamba – maguk embertársaim szeretnék, ha már kiköltöznék belőle, remélvén, hogy ebből valami könnyebbségük származik!” Miért ragaszkodnék hát valaki ahhoz, hogy hosszabb időt töltsön itt? Mégis, e jóindulatodban megfogyatkozva, hanem tulajdon jellemedhez ragaszkodva távozzál közülük, mint barátjuk, istápolójuk és megértőjük. Ne is úgy, mintha kötéllel vonszolnának el onnan, hanem olyan legyen elválásod tőlük, mint a léleké, mely, ha könnyű a halál, szinte észrevétlenül száll el a testből. Hiszen a természet kapcsolt össze velük valamikor, s a természet oldoz el most tőlük. Elmegyek hát körükből, kik sorsosaim voltak, vonakodás nélkül, kényszerűség nélkül. Mert ez is egyike a természet követelményeinek.

VI. AZ ÉRTELEM LEGYŐZI A HALÁLT

IV. 5.

A halál éppúgy, mint a születés, a természet szent titka. Ugyanazoknak az ősanyagoknak egyesülése meg szétbomlása. Korántsem olyan, hogy az ember irtózhatna tőle, hiszen sem az értelmes lény mivoltával, sem alkati törvényszerűségével nincs ellenkezésben

XII. 23.

Semminemű tevékenység sem vallja kárát annak, ha idejében megszűnik, sőt ebből magára a tevékenykedőre sem háramlik semmiféle kár. Hasonlóképpen minden tevékenység összességére, vagyis az életre sem lehet az rossz, ha kellő pillanatban ér véget, s az sem jár rosszul, aki helyén szakította meg élte fonalát. Életünk utolsó óráját a természet határozza meg, néha az egyén természete – különösen az öregkorban – de általában a világegyetem természete, mely a mindenség egészét szüntelenül részeinek változása árán újítja meg, s élteti friss erőben. Ami pedig előnyös az egészre nézve, az mindig szép és időszerű. Tehát az élet megszakadása egyikünk számára sem valami rossz vagy rút állapot, hiszen nem tőlünk függ, s a köz érdekével sem ellenkezik, sőt jó, mert az egész szempontjából szükséges, összhangzó vele, s hasznos rá nézve. Így az istenség munkálkodik abban, aki kegyelméből vele egy úton jár, és tudatosan vele megegyező cél felé tart.

II. 12.

Mily gyorsan tovatűnik minden! Az emberek kikopnak a világból, emléküket az idő foga őrli. E sorsra jut minden érzéki valóság, kiváltképpen pedig az, mely gyönyörrel kecsegtet, vagy fájdalommal riaszt, vagy hamis csillogással kápráztat. A gondolkodó elme ítélete szerint mindez tökéletlen és szennyes és esendő és hullaszagú S kik azok, akiknek az ítélete és szava hírnévhez juttat?!... És mi a halál? Akkor, ha a lényegét tekintjük, s értelmünkkel, mely közös osztályrészünk, lehántjuk a hozzátapadt sok képzelgést, semmiképpen sem láthatjuk másnak, mint a természet művének. S gyermek az, ki a természet művétől fél! És a halál nemcsak hogy műve, hanem öntörvényének hódoló műve a természetnek. Gondolj arra is, hogy az embert lényének mely része fűzi az istenséghez, s mi módon, és mi a helyzet akkor, ha ez elporlott?

XI. 3.

Mily nagyszerű lélek az, mely, ha kell, kész azonnal eloldódni a testtől – akár szétszóródni, akár megsemmisülni – vagy tovább vele maradni! De e készség belső meggyőződésből fakadjon, ne pedig puszta önfejűségből, mint a kereszténynél, hanem megfontolt, méltóságteljes, s feltűnőség-hajhászás nélkül való legyen, s így másra is meggyőzőleg hasson!

IV. 15.

Ugyanazon az oltáron tömérdek a tömjénszemecske; teljesen mindegy, hogy az egyik előbb, a másik meg később hull rá.

VII. 21.

Közel az óra, mikor mindent feledsz, s közel az idő, mikor téged is feled minden.

IV. 17.

Ne úgy élj, mintha évezredekig kívánnál élni! Ott lebeg fölötted a kérlelhetetlen vég. Amíg élsz, amíg erre alkalmad van, addig légy jó!

IV. 37.

Nemsokára meghalsz, s még mindig nem vagy természetes, megbékélt, még mindig élsz a gyanúperrel, hogy a világ dolgai árthatnak neked, még mindig nem vagy jó mindenkihez, még mindig nem vált véreddé, hogy egyedül a helyes cselekedetben keresd a bölcsességet!

XII. 7.

Gondolkozzál arról, hogy mily állapotban kell lennie testednek és lelkednek a halál pillanatában; az élet rövidségéről a múlt és jövő végtelenjének mérhetetlenségéről s minden anyagnak a romlandóságáról.

V. 33.

Lassan-lassan csontváz vagy hamu leszel, aztán kongó név, vagy még az sem. A név? Hang és visszhang. Mindaz, amit az életben nagyra becsülnek, hiúság és rothadás és oly kicsiség, mint a kutyák marakodása, mint a gyerekek perpatvarkodása, kacagása és sírása! A hűség, a becsület, a jog, az igazság „Téres földünkről elszálltak az Olymposra”. – Mi tartóztat hát téged még továbbra is itten? Hiszen minden érzéki valóság változékony és állhatatlan, az érzékszervek pedig gyengék és könnyen csalódnak maga a „lelkecske” is csak gőze a vérnek. Ily emberek között híresnek lenni – semmiség. Miért nem várod hát megbékélten a véget, akár felbomlás az, akár átalakulás? S mit kell tenni addig, míg ez utolsó pillanat elérkezik? Mi mást, mint tisztelni az isteneket, áldozni nekik jót tenni az emberekkel, tűrni őket, és kitérni előlük. Gondold meg, hogy ami túl van testecskéd és lelkecskéd határain, az nem a tied, s nincs is hatalmad fölötte.

(„Téres földünkről elszálltak az Olymposra.” Hesiodos szavai.)

II. 6.

Kárhoztasd, hibáztasd magad, ó lelkem! Ahhoz, hogy tiszteld önmagadat, nincs már időd, mert mindnyájunknak rövid az élete. A tied ide s tova véget ér, mégsem becsülöd magad, mert mások lelkében keresed a saját boldogságodat.

III. 10.

Tehát minden egyéb szabályt a sutba dobva, csupán néhányhoz ragaszkodj. Egyúttal arra is gondolj, hogy mindenki csak a jelenben él, a tűnő pillanatban; a többi időt vagy már leéltük, vagy nem vehetjük bizonyosra. Arasznyi mindnyájunk élete, parányi zuga a földnek, ahol élünk, parányi a legtovább fennmaradó hírnév is, mert egymást válták a gyorsan pusztuló emberparányok, kik még magukat sem ismerik – azt, aki már rég meghalt, még kevésbé.

X. 34.

Akinek vérévé váltak az igazság alapelvei, annak elég egy röpke, közkeletű mondás is arra, hogy derű és nyugalom költözzék belé. Mint például ez:

Földre teríti a fának a szél levelét

-        -        -        -        -        -

Hullás: emberi sors.

Gyermekeid is falevelek. Falevelek azok is, akik oly megtévesztő képmutatással istenítenek, s oly nagyhangon magasztalnak, azok is, akik ezzel homlokegyenest – átkoznak, titokban gyaláznak, s kisebbítenek. Falevelek azok is, kik majd emlékedet őrzik. Mert a nyár heve fakasztja őket életre, aztán elfújja a szél, aztán az erdő a régi helyébe új lombot szökkent. A rövid életidő közös sorsa mindegyiküknek. Te pedig mintha örökéletűek volnának, menekülsz előlük, vagy futsz utánuk. Rövidesen te is lehunyod a szemed, aki pedig kikísért, nemsokára azt is elsiratja valaki.

(„Földre teríti a fának a szél levelét... Hullás: emberi sors.” Homeros szavai.)

III. 1.

Nemcsak azon kell töprengenünk, hogy minden egyes nap fogyasztja életünket, s hátralevő időnk egyre kevesebb, hanem arra is kell gondolunk, hogyha valaki az emberi kor legvégső határáig húzhatná is, nem tudhatjuk, lenne-e még akkor is elegendő ítélőképessége a körülmények felismerésére, az emberi és isteni dolgok megértésére irányuló elmélkedésre? Mert ha az ember már második gyermekkorát éli, a lélegzésre, emésztésre, képzetalkotásra, vágyódásra, s több efféle tevékenységre képes ugyan, de arra, hogy önmagával rendelkezzék, hogy pontosan számon tartsa sokféle kötelességét, hogy a látszatjelenségeket elemezze, hogy megállapítsa, mikor kell távoznia az életből, s hasonló egyebekre, mikhez gyakorlott elmére van szükség – ezekre már képtelen. Sietnünk kell tehát, nemcsak azért, mert napról-napra közeledünk a halálhoz, hanem azért is, mert felfogó és gondolkodóképességünk már a halál előtt elhagy.

IX. 3.

Ne megvetéssel, hanem megbéküléssel fogadd a halált, hiszen a természet akarata szerint való,m int sok más. Mint az, hogy ifjak vagyunk és megöregszünk, serdülők vagyunk, és megférfiasodunk, hogy fogunk nő, bajszunk ütközik, hajunk őszül, hogy az apa gyermeket nemz, az anya meg kihordja magzatát s világra szüli – mit az életünk különböző korszakaival együtt járó természetes folyamatok. S a végső felbomlás is ilyen. Az hát a kötelessége az embernek, az eszes lénynek, hogy a halállal szemben ne viselkedjék se konokul, se elutasítóan, se gőgösen, hanem tekintse úgy, mint a természet bármely más megnyilatkozását. Ahogyan most várod, hogy mikor feslik ki a magzat feleséged méhéből, úgy fogadd azt az órát is melyben lelked burkából kiszabadul! Ha pedig valami közismert elvvel kívánod erősíteni szívedet: leginkább akkor békülsz meg a halállal, ha arra gondolsz, hogy milyen az a világ, melyet itt kell hagynod, s hogy romlott erkölcsei nem szennyezik többé a lelked. Megütköznöd ezeken a legkevésbé sem szabad, inkább javítanod kell, és szelíden tűrnöd! Azt is vedd figyelembe, hogy nem veled azonos gondolkodású emberek azok, akiktől megválsz. Egy, csak egy valami húzna vissza az életbe, s tartana itt továbbra is: ha megadatnék, hogy rokonfelfogású emberekkel élj együtt. De most, mikor látod, hogy mennyi kellemetlenség származik az együtt élő emberek egyenetlenkedéséből, valóban elmondhatod: Bár jönnél már, ó, halál, hogy valami módon megfelejtkezhessem önmagamtól!

VII. A VÁLTOZÁS VILÁGTÖRVÉNYE

IV. 43.

Nagy folyam az idő, örvénylő árjában tovairamlik minden létező. Ami még csak az imént tűnt fel, máris elsodródott, majd más csillan elő, de az is tüstént elenyészik.

IX. 28.

A világkörforgása – keletkezésből elmúlásba, elmúlásból keletkezése – öröktől örökké változatlan. Vagy külön-külön határozza meg minden egyes mozzanatát a világértelem -, s ha így van, fogadd készséggel azt, ami végzéséből veled történik; vagy csak egyszer avatkozott be irányt szabóan, s minden további mozzanat ennek a következménye, s egyik a másikból fejlik ki; vagy valamiképpen csupán anyagi parányok, illetőleg oszthatatlan részecskék vannak. Egyszóval: vagy vannak istenek, s akkor minden rendjén van, vagy a véletlen uralkodik, de akkor te ne urald a véletlent! Nemsokára föld fed mindnyájunkat. Aztán a föld is átalakul, aztán az is, ami belőle lett, s aztán az is ami ebből származott – s ez így megy a végtelenségig. Aki feléri ésszel ez átalakulások és változások egymásra zúduló özönét, az csekélyre becsüli mindazt, ami múlandó.

V. 23.

Gyakran gondolj arra, hogy mily gyorsan elsodródik és elenyészik mindaz, ami van, s az is, ami még csak keletkezőben van. Ugyanis a lét szakadatlanul tovazuhogó folyam: a természet tevékenysége épp az örök változásban nyilvánul meg, s az ezer meg ezer változat mögött bújnak meg a végső mozgató erők. Szinte semmi sem állandó. Előttünk a múlt tátongó mélye, a jövő örvénylő űrje – s ez mindent magába nyel. hogyne lenne hát balga az, aki e világ dolgaival gőgösködik, gyötrődik miattuk, vagy bosszankodik rajtuk, mintha nem is egy pillanatig, hanem időtlen időkig lennének a terhére.

IV. 48.

Szüntelen gondolj arra, hány orvos halt már meg, akik a beteg felett annyiszor ráncolták komoran homlokukat, s hány csillagjós, akik csodálatos módon előre megmondták mások halálának idejét, s hány bölcselő, akik vég nélkül elmélkedtek a halálról és halhatatlanságról. Hány hős hullt el, akik sok vitézt öltek meg, s hány zsarnok, akik félelmetes gőgjükben életek felett törtek pálcát, mintha jómaguk halhatatlanok lettek volna. S egész városok „haltak meg”, hogy így mondjam. De hány! Heliké és Pompeii és Herculanum, és még sok számtalan! Gondolatban járd sorra ismerőseidet, egyiket a másik után. Az egyik ezt temette el, a másik azt, s aztán őt is kinyújtóztatták. S mindez rövid idő alatt. Általában mindig egyszeri dicsőségnek és múlandó értéknek tartsd mindazt, ami emberi. Tegnap mg csíra holnap már bebalzsamozott tetem vagy hamu.  Természet törvénye szerint éld le hát az időnek e parányát és megbékülten távozzál, mint ahogy az olajfa bogyója hull le, ha érett, áldva a földet, mely életre keltette, s hálatelten a fa iránt, mely gyümölccsé érlelte

VIII. 31.

Augustus udvarnépe, felesége, leánya, unokái vejei, leánytestvére, Agrippa, rokonai, bizalmasai, barátai, Arius, Maecenas, orvosai, papjai – egész udvara a halálé. Aztán tovább! Ne csak egyes emberek, hanem egész nemzetségek kihalását vedd szemügyre, mint amilyen a Pompeius-nemzetség volt. Ott a felirat a síremlékeken: „nemzetségének utolsó sarja!” Gondold csak meg, hogy mennyire szívügye volt ezek őseinek, hogy utódot hagyjanak, s aztán valakinek mégis utolsónak kellett lennie! Továbbá vedd észbe, hogy egész népek is a halálé lettek!

(Arius stoikus bölcselő a tanítója Agrippa s Maecenas pedig bizalmas barátja és párthíve volt Augustusnak.)

IV. 32.

Képzeld magad elé példának okáért Vespasianus korát, s majd meglátod, hogy minden változatlanul ugyanaz, mint most. Az emberek nősülnek, gyermeket nevelnek, harcolnak, ünnepelnek, kereskednek, gazdálkodnak, hízelegnek, gőgösködnek, gyanakodnak, ellenségeskednek, kívánják a mások halálát, nincsenek kibékülve a jelennel, szerelmeskednek, kincseket gyűjtenek, magas hivatalok, királyi koronák után sóvárognak. Az ő világuk – többé nincs. Aztán szállj el gondolatban Trajanus korába! Megint minden változatlanul ugyanaz. E nemzedék is kihalt. Hasonlóképpen tűnődj el a többi korszakon is. Sírok ezek, melyekbe elmúlt idők s egész népek temetkeztek. Nézd! Mint törtek a célra, s rövidesen mind elenyésztek, és beleoldódtak az őselemekbe. Főként azok jussanak eszedbe, akikről magad is tudtad, hogy hiábavalóságokra pazarolták erejüket, s megfeledkeztek arról, hogy emberi lényük sajátos alkatának megfelelően cselekedjenek, ahelyett, hogy körömszakadtáig ragaszkodtak volna az ily cselekvéshez, s ebben lelték volna kedvüket. Azt sem szabad szem elől tévesztened, hogy az egyes cselekedeteket mindig fontosságukhoz mérten kell figyelembe venni hiszen a rájuk fordított figyelem értékét éppen ez határozza meg. Így ugyanis ha nem törődsz kelleténél többet a kicsinységekkel, nem fog bosszúság érni.

IV. 33.

Az egykor használatos szavak ma már érthetetlenek magyarázat nélkül. Épp így Camillusnak, Ceasonak,Volesusnak és Leonnatusnak a neve ma már valahogyan kiesett a köztudatból. S rövid időn belül e sorsra jut Scipio és Cato. S aztán Augustus is Hadrianus is, és Antoninus is. Mert egyhamar mesévé foszlik minden, majd a teljes feledés homályába merül. Azokról mondtam ezt, akik csodálatos ragyogó pályát futottak meg. A többiek? Amint lelküket kilehelték, nyomuk veszett. Végül is mi az örök hírnév? Hiú semmiség. Mi az hát, amire erőnket megfeszítve érdemes törekedni? Egyedül ez: helyes gondolkodás, közhasznú tevékenység, igazmondó beszéd, s oly lelkiség, mely készséggel fogadja mindazt, ami történik, hiszen szükségszerű, természetes, s ugyanabból a forrásból fakad, mint mi.

(Camillus a gallusok legyőzője, Róma megmentője; Leonnatus Nagy Sándor egyik vezére és barátja; Caesoról és Volesusról mit sem tudunk közelebbről; Scipio (Africanus Minor) Carthato elpusztítója; Cato Carthago kérlelhetetlen ellensége, hatalmának tetőfokát censor korában érte el, mikor is a legnagyobb eréllyel szállt szembe az erkölcsi romlottsággal.)

V. 13.

Erőből és anyagból állok. Ezek egyike sem enyészhet semmivé, amint hogy nem is a semmiből keletkezett. Így tehát lényem minden porcikája mássá alakulva ugyan, de alkotórésze marad a világnak, majd ismét mássá formálódik, de továbbra is része lesz annak, és ez így megy az idők végtelenjéig. Én magam is e változás folytán lettem, az én nemzőatyám is, és ez így megy az idők végtelenjétől. Mi sem tiltja, hogy így beszéljünk, noha a világ folyása előre megszabott korszakok szerint igazodik.

XII. 21.

Nem sok idő múltán nyomod vész, semmivé lesz mindaz, amit magad körül látsz, s egy sem fog élni kortársaid közül. Mert mindenek megváltozásra, átalakulásra, elmúlásra születtek, hogy helyükbe mások támadjanak.

VII. 23.

A mindenség természete a mindenség anyagából- mint viaszból – most lovacskát formált, majd ezt összegyúrva ugyanabból az anyagból fát hozott létre, aztán emberkét, aztán valami mást. Ezek mindegyike kérészéletű volt. – Hiszen a ládának mindegy hogy szétszedik, vagy összeszegezik.

XI. 35.

Az éretlen szőlőből lesz az érett, abból meg az aszalt. Csupa változás! Nem semmivé enyészés, hanem mássá alakulás.

VIII. A VILÁGEGYETEM KORMÁNYA

VI. 1.

A világanyag alkalmazkodó és mindenre kész. Ez anyagot kormányzó szellemnek semmi lényegében rejlő oka nincsen arra, hogy rosszat tegyen; mivel bűn nélkül való, mit sem árt, és mi rosszat sem tesz. Általa keletkezik és múlik el minden.

II.3.

Telve vannak mindenek az isteni gondviseléssel. Még a véletlen is természetes, hiszen az isteni gondviselés irányítása folytán meghatározott okok egybeszövődéséből és összhatásából ered. Mindenek kútfeje az isteni gondviselés, s ezzel kapcsolatosan a szükségszerűség és hasznosság – a világegyetem egészéhez mérve! – melynek te is egy porszeme vagy. Ami élteti az egészet és lényegével összhangzó, az javára szolgál minden egyes részének is. A világegyetemet pedig egyrészt az őselemeknek, másrészt pedig az ezek egyesüléséből származó testeknek folytonos változása tartja fenn. Nyugodj bele ezekbe, s tekintsd alapelveidnek! A könyvek iránti mohó vágyadat pedig öldököld meg, nehogy zúgolódva távozz e földről, hanem megbékélt lélekkel, szívedben őszinte hálával az istenek iránt.

V. 8.

Amint mondani szokás: az orvos ennek lovaglást vagy hidegfürdőt vagy mezítláb-járást rendelt, épp így mondható ez is: a mindenség természete ennek betegséget vagy csonkaságot vagy veszteséget vagy más effélét rendelt. Mert a rendelt szó (szümbainein) ott olyasvalamit jelent, hogy azt egészsége érdekében rendelte el, itt pedig, hogy ami kivel-kivel megesik, számára az valamiképpen a végzetének megfelelőleg rendeltetett el. Hasonlóan a szümbainein szóval fejezzük ki azt is, hogy ez meg ez összhangban van velünk, miként a kőművesek is azt mondják a falak meg a gúlák kockáiról, ha bizonyos kötésben egymáshoz illenek, hogy itt összhangban vannak. Mert általában csak egy összhang van. És amiként az összes testekből teljesedik ki a világegyetem, ez az egyetemes test, ugyanígy az összes okokból teljesedik ki a végzet, ez az egyetemes ok. S ezt, amit mondok, a teljesen tudatlan emberek is tudják. Hisz ekképp szólnak: „így hozta a sorsa”. Tehát: ez lett az osztályrésze, ez rendeltetett számára. A sors rendeléseit úgy fogadjuk hát, mint az orvoséit. Bizonyára eben is van sok keserű, mégis, az egészség reményében örömmel vesszük. Ami a mindent átható természettel egybehagzóan, céljának hódolva következik be, olyannak tekintsd azt, mint az egészségedet. S vedd szívesen mindazt, ami történik – ha mégoly kegyetlennek látszik is – mert szükségszerű a világegyetem egészsége érdekében, s hogy Zeus igaz úton, helyesen járjon el. Mert senkivel sem esik meg semmi olyan, ami ne lenne hasznára az egésznek. Hiszen nem létezik, hogy a természet olyat bocsásson arra, aki alá van vetve, ami annak nem felel meg. Két oknál fogva kell tehát örvendezned azon, ami téged ér: először, mert veled történt, neked rendeltetett, s minthogy eredetéig hatva a legősibb okokból kifolyólag szövődött rád, valamiképp vonatkozásban volt veled. Másodszor pedig, mert az, ami az egyénnel történik, a világegyetemet kormányzó hatalom számára a sikernek, a teljesülésnek – sőt, Zeusra mondom – magának a fennmaradásnak záloga. Mert az egész épsége megcsonkul, ha bármit is elveszel, akár a részeknek, akár az okoknak összetartozásából és összefüggéséből. Márpedig – amennyiben hatalmadban áll – elveszel, s bizonyos módon bénítod, ha elégedetlenkedsz.

II. 11.

Úgy végezd minden dolgodat, olyan legyen minden szavad és gondolatod, hogy bármely pillanatban megválhass az élettől. Ha vannak istenek, akkor semmi rettenetes nincs abban, hogy eltávozzál az emberek közül, hiszen úgy baj nem érhet; ha pedig nincsenek,v agy nem viselnek gondot az emberekre, akkor meg minek élni egy olyan világban,melyet magára hagytak az istenek, és törődnek az emberekkel, s minden szükségessel ellátták az embert, hogy azt, ami valóban rossz, elkerülhesse, és gondoskodtak arról is, hogy ha bármiféle rossz fenyegetné őt, módjában legyen azt eltávoztatni. Ami pedig nem árt az embernek, az hogy ronthatná meg az életét? A világegyetem természete sem tudattalanul, sem tudatosan, de elővigyázatra vagy javításra erőtlenül nem hibázhatott oly nagymértékben – a tehetetlenség, a kontárság sem magyaráz meg ily fokú tévedést -, hogy a jó és rossz egyaránt, különbség nélkül érje a jó és rossz embereket. Mert az élet és halál, a hírnév és dicstelenség, a gyönyör és fájdalom, a gazdagság és szegénység egyformán, válogatás nélkül szegődnek a jó és rossz emberhez. De mindez sem nem szép, sem nem rút, s így sem nem jó, sem nem rossz.

XIII. 5.

Hogy lehet az, hogy az isteneknek, akik mindeneket oly célszerűen s emberszeretően igazgatnak, csupán arra az egyre nem terjedt ki a figyelmük, hogy az a néhány tetőtől-talpig derék ember, aki az istenséggel a legbensőbb kapcsolatban van, s jámbor cselekedetei és szent cselekményei révén mintegy bizalmasává vált, ha egyszer meghalt, soha többé nem ébred új létre, hanem örökre eltűnik a szemünk elől. Ez valóban így van, de hidd el, hogy ha másképpen kellett volna, hogy legyen, másképpen intézték volna az istenek. Ha így lenne méltányos, így is lehetne; ha így lenne egybehangzó a természet törvényeivel, így rendelte volna a természet. Minthogy azonban nem így van, meg lehetsz róla győződve, hogy nem is kell így lennie. Magad is látod, hogy e helytelen kérdésnek már a feltevése is perbe szólít az istenekkel, s egyáltalán perlekedhetnénk-e velük, ha ők nem a legjobb és legigazságosabb lények lennének? S ha ez így van, lehetetlen, hogy a világ rendjének megállapításában igazságtalanságból és meggondolatlanságból valamiféle mulasztást követtek volna el.

VI. 35.

Nem látod-e, hogy miként alkalmazkodnak a közönséges mesteremberek egy bizonyos mértékig a hozzá nem értők ízléséhez, s ennek ellenére mesterségük törvényéhez sem ragaszkodnak kevésbé s nem hagyják magukat ettől eltéríteni? Nem szégyenleni való az, ha az építőmester vagy az orvos inkább megbecsüli saját mesterségének törvényét, mint az ember öntörvényét, mely az istenekkel közös birtoka?

IX. 38.

Ha vétkezett valaki, vallja kárát! – S ha talán nem is vétkezett?...

XII. 14.

Vagy kikerülhetetlen végzet és másíthatatlan rend vagy kiengesztelhető gondviselés vagy a vak véletlen zűrzavara uralkodik a világon. Ha a változhatatlan végzet, úgy miért szegülsz ellene? Ha a kérlelhető gondviselés, úgy tedd magad méltóvá az istenség könyörületére. Ha a fejetlen zűrzavar, úgy örülj, hogy ebben a forgatagban bensődben, az értelmedben vezetőre lelsz. S ha az áradat magával ragad, ám sodorja el testedet, páralelkedet és a többit, értelmedet nem rabolhatja el.

VI. 44.

Ha az istenek határoztak felőlem és sorsomról, ők azt határozták, ami javamra van, mert hogy egy isten megfontolás nélkül döntsön, ezt még csak elképzelni sem lehet egykönnyen. Arra pedig mi okuk lenne, hogy káromat akarják? Mi hasznuk lenne ebből nekik vagy a világegyetemek, melynek különösen gondját viselik? Ha pedig személy szerint rólam nem is, de a mindenségről feltétlenül döntöttek, következőleg meg kell barátkoznom azzal, ami velem történik, s örömmel kell fogadnom. Ha pedig semmiről sem hoztak végzést – istentelenség ezt hinni -, ugyan miért mutassunk be áldozatot, miért imádkozzunk, miért fogadkozzunk esküvel, és miért végezzük a többi szent cselekményeket, melyeknek mindegyikét azoknak az isteneknek ajánljuk fel, kik jelen vannak, és velünk együtt élnek? S ha semmibe sem szóltak volna bele, ami velünk összefüggésben van, akkor rajtam áll, hogy irányt szabjak magam elé, s én tudom, hogy mi az, ami a javamra szolgál. Ami alkatának és természetének megfelel, az minden lényre nézve hasznos is. Természetem szerint eszes és társas lény vagyok. Városom és hazám, mint Antoninusnak Róma, mint embernek az egész világ. Ami ezeknek a közösségeknek hasznára van, az javamra válik nekem is.

VI. 10.

Vagy összevisszaság, uralkodik a világban, s minden egybekavarodik,meg széthullik; vagy egység, rend és gondviselés. Ha az előbbi az igaz: ugyan miért kívánnék élni ebben a céltalan tömkelegben s hiábavaló zűrzavarban? Mi mást kívánhatnék inkább, mint hogy végre-valahára porrá legyek? Miért nyugtalankodom Bármit is teszek, előbb-utóbb úgyis utolér sorsom, a felbomlás. Ha az utóbbi az igaz: akkor tisztelem a világ urát, megnyugszom és beléje helyezem bizodalmamat.

XII. 11.

Mily nagy hatalom van az ember birtokában: nem tenni mást,mint amit jóváhagyhat az istenség, s elfogadni mindazt, amit rászabott az istenség!

IX. A VILÁGEGYETEM TÖKÉLETES MŰALKOTÁS

IV. 20.

Mindaz, ami valamiképpen szép, önmagában szép és önmagában tökéletes, s a dicséret nem alkotóeleme. A dicséret által sem silányabbá, sem jobbá nem válik. S ez érvényes mindarra, amit a közfelfogás szépnek tart, mint pl. a természet és művészet alkotásaira. Ami valóban szép, ugyan kell-e annak a dicséret? Éppoly kevéssé, mint a törvénynek, éppoly kevéssé, mint az igazságnak, éppoly kevéssé, mint a jóakaratnak vagy szeméremnek. Mi az, ami ezek közül azért szép, mert dicsérik, és silánnyá lesz, ha ócsárolják? Veszít-e értékéből a smaragd, ha nem magasztalják? Hát az arany, az elefántcsont, a bíbor, a dal, a kő, a virág, a csemetefa?

XII. 30.

Egy a napfény, bár falak, hegyek, s annyi ezernyi más osztozik rajta. Egy mindennek az anyaga, bár ezernyi ezer testre foszlik szét. Egy a páralélek, bár ezernyi ezer élő részesedik benne. Egy a gondolkodó lélek, bár úgy látszik, ezernyi ezer darabra szakad szét. Jóllehet a felsoroltak, mint például a páralélek s a körülburkoló porhüvely, semmiféle kapcsolatban és vonatkozásban nincsenek egymással, mégis a világértelem és a vonzás törvénye összetartja őket. Különösképpen csak a gondolkodó lélek vágyódik rokona után, és társul vele, s a társulás ösztöne sohasem szűnik meg.

VIII. 50.

Keserű az uborka? Hajítsd el! Tüskebozót akadt az utadba? Kerüld ki! Elég! Ne kérdezd, hogy minek is ezek a világon? Aki avatott ismerője a természetnek, ki fog nevetni, mint ahogyan kinevetne az ács meg a varga, ha szemrehányást tennél nekik, hogy munkájuk nyomán faforgácsot meg bőrhulladékot látsz a műhelyükben. Ezeknek pedig van hova dobniok az ilyesmit, de a természet, a mindenek alkotója nem vetheti valahova a mindenségen kívül. Művészetében épp az a csodálatos, hogy mindazt, ami önkörén belül látszatra romlik, elagg, és feleslegessé válik, önmagává hasonítja, és belőle újat alkot úgy, hogy sem az anyagot nem kell valahonnan máshonnan vennie, sem a salakját nem kell valahova máshova vetnie. Elégséges a saját tere, saját anyaga és saját művészete.

VI. 21.

Ha a lelkek halhatatlanok, hogy férnek meg azok öröktől fogva a levegő térségein? És hogy férnek meg az örökkévalóságtól fogva eltemetettek tetemei a földi téreken? Amint itt e porhüvelyek egy ideig dacolnak az elmúlással, s aztán átváltoznak és fölbomlana, helyet adva más holttetemeknek, épp így a levegőbe rekesztett lelkek is egy darabig együtt maradnak, aztán átalakulnak, megtisztulnak és szétszóródnak és beleolvadnak a világmindenség alkotó szellemébe, ekként lakhelyet készítve azoknak, kik utánuk költöznek majd ide. Ha feltesszük, hogy a lelkek a halál után megmaradnak, ez a megoldás. S nemcsak arra tömérdek földbe temetett emberi tetemre kell gondolnunk, hanem ama sok állati tetemre is, melyet nap mit nap falnak fel az emberek vagy más élőlények. Számtalan test emésztődik így fel, szinte valamiféleképpen beletemetődik a táplálkozók testébe – s a tér mégis mind magába nyeli, mert vérré válnak, léggé foszlanak, hővé olvadnak. Mi módon deríthető ki hát az igazság e tárgyban? Ha különválasztjuk mind az Anyagot, mind az Erőt.

III. 2.

Észre kell vennünk az olyat is, hogy a természet alkotásaiban még a járulékos elemek is vonzóan bájosak. Így például sütés közben a kenyér helyt-helyt felreped, persze a nélkül, hogy a pékmester ezt tervbe vette volna, mégis e repedések valahogyan jólesnek a szemnek, sőt étvágyukat is alaposan felfokozzák. Így a füge is, mikor már túlérett, felhasadozik. És sajátos szépséget ad a már erjedő olajbogyónak az, hogy közel van a rothadáshoz A megdőlt kalászok, az oroszlán dühödt tekintete, a vadkan szájából kihabzó tajték és sok más, melyet ha magában tekint  az ember, bizony messze van a széptől, ellenben ha a természet alkotásainak velejárójaként szemléli, még vonzó hatást is gyakorol ár. És ha valakiben van fogékonyság és mélyebb érzék az iránt, ami a mindenségben végbe megy, még a természet alkotásainak e járulékos elemeiben sem fog szinte semmi olyant találni, ami valahogy ne lenne kellemes összhangban az egésszel. Az ilyen ember a valóságban is éppoly gyönyörűséggel nézi a vadállatok torkát, mint a valóságot utánzó képeken vagy szobrokon, és bölcsességben kifinomult tekintetével meg fogja látni az öreg asszonynak és agg férfinak korával járó szépségét is, s a gyermek báját is. Sok olyan van még, ami nem tetszik mindenkinek, hanem csupán annak, aki igazán megbarátkozott a természettel és az ő műveivel.

VI. 36.

Európa, Ázsia csupán egy morzsája a világegyetemnek, az egész Óceán csupán egy csöppje a mindenségnek, az Athos hegy csupán egy piciny göröngy a nagy mindenben, az egész jelen csupán egy pillanat az örökkévalóságban! Minden parányi, változó és múló! És akár közvetlenül, akár közvetve, minden egy forrásból ered: az egyazon világértelemből. Tehát az oroszlán torka, az ölő méreg, és minden, ami ártalmas, mint a tövis, a posvány, a világ szépségének és ékességének velejárója. Ne képzeld hát, hogy ezek más lényegűek, mint amiket becsben tartasz, hanem elmélkedj inkább mindennek közös eredetén.

VIII. 15.

Gondold meg, éppoly furcsa azon álmélkodni, hogy a mindenség azt hozza létre, amit méhében hordoz, mint azon, hogy a fügefa fügét terem. Furcsa lenne, ha az orvos azon csodálkoznék, hogy a beteg lázas, a kormányos meg azon, hogy ellenszél támadt.

IV. 14.

Minden, ami csak történik, oly természetes és érthető, mint tavasszal a rózsa és nyárban a gyümölcs. Ilyen a betegség a halál a rágalom, a cselvetés s mindaz, ami csak a balgáknak okoz örömet vagy szomorúságot.

X. 1.

Ó, lelkem, leszel-e valaha jó, egyszerű, őszinte, nyílt s áttetszőbb, mint a test, mely körülburkol? Megízleled-e valaha a gyöngédségnek, a szeretetnek gyönyörét? Eljön-e majd az idő, amikor ahhoz, hogy örömet érezz, elég leszel önmagadnak, semmire sem szorulsz, semmit nem óhajtasz meg, semmi után nem vágyódsz, legyen az élő vagy élettelen, nem reszketsz, hogy még egy kis ideig élvezhesd a létet, nem kívánkozol sem jobb helyre, sem szebb vidékre, sem tisztább levegőre, sem elviselhetőbb emberek körére, hanem belenyugszol mindenkori helyzetedbe, örvendsz annak, amivel kínál a jelen, és meggyőzöd magad, hogy minden rendelkezésedre áll, minden javadat szolgálja, minden az istenektől ered, és ezután is üdvödre lesz minden, ami az ő szándékuk szerint történik, amit ők küldenek rád, a természetnek, ez egyedül tökéletes, jó, igaz és szép létezőnek a törvényei szerint,mely mindeneket létrehoz, megtart és oltalmaz, s magába öleli azt is, ami „meghalt”, hogy lényegét őrizve, formáját váltva új életre keljen. Lelkem, leszel-e valaha annyira tökéletes, megbarátkozol-e úgy az istenekkel és emberekkel, hogy te se vádaskodj ellenük, ők se ítéljenek el téged?

IV. 14.

Részévé lettél a mindenségnek. Egyszer majd visszatérsz a teremtődhöz, vagyis inkább valami átalakulás folytán beleolvadsz annak az alkotóerejébe.

X. 17.

Gyakran gondolj az idő örökkévalóságára, az anyag határtalanságára, s arra, hogy minden „rész szerint való” fügemag a világanyaghoz képest, a világidőhöz képest meg pillanatnyi, mint a fúró egy fordulása.

V. 4.

Megyek természet szabta utamon, míg összeroskadva nyugovóra nem térek, és lelkem kilehelem a légbe, mit nap-nap után beszívtam, s testem visszaadom a földnek, melytől atyám nemzőerejét, anyám a vért, dajkám meg a tejet kapta, én meg évek során át mindennapi ételemet s italomat. Hord engem, én pedig megtaposom, s jóságával mindenmód visszaélek.

IV. 23.

Ó, világrend! Nekem minden kedves, ami neked megfelel! Nekem semmi sem korai vagy késői, ami neked idején való. Természet! Nekem édes gyümölcs mindaz, amit az idők méhe fogan. Minden tetőled ered, minden tebenned van, és minden tehozzád tér meg. Van, aki azt mondja: „Ó, Kekrops kedves városa!” – s te ne mondanád: „Ó, Zeusnak kedves városa!”?

(„Ó, Kekrops kedves városa!” Aristophanes szavai. Kekrops Attika legendás hírű első királya, Athen megalapítója.)

XII. 36.

Ember, polgár voltál ennek a nagy államnak! Fontos az neked, hogy három évig vagy öt évig? Ami a törvények szerint történik, az mindenki számára egyaránt igazságos. Mi a rettenetes hát, ha sem zsarnok, sem igazságtalan bíró, hanem a természet, mely idevezérelt, küld el innen? Épp olyan ez, mint mikor a színigazgató, ahogy felvette, úgy el is bocsátja a színészt. – De én nem játszottam öt felvonást, hanem csak hármat! – Jól mondád. Azonban az életben úgyis teljes a színdarab, ha három felvonásból áll. A véget az határozza meg, aki egykor az elemek egyesülésének, most pedig felbomlásának okozója. Nem tőled függ sem az egyik, sem a másik. Távozzál hát békével, mert békés az is, aki téged elbocsát.

**

JEGYZETEK

Kiadások, fordítások, irodalom: A munka először 1558-ban jelent meg nyomtatásban, az anyag tizenkét könyvre való felosztása valószínűleg ezen az első, Xylander-féle kiadáson alapszik. Az egyes könyveknek önálló szakaszokra tördelését az 1626. évi lyoni kiadás vezette be. Fordításomhoz Ioannes Stichnek a lipcsei Teubner cégnél 1882-ben megjelent szövegét használtam (Markou Antoninou Autokratoros Tón eis heautón biblia XII.) Eis heauton (sibi ipsi), azaz saját magának írta művét a császár, s Albert Wittstocknak a Reclams Uniwersal Bibliothek 1241/42. számaként 1879-ben megjelent német nyelvű fordítása jól választott címével (Selbstbetrachtungen) rámutat erre a körülményre. A magyar fordításokban (legelőször Prágai A. tolmácsolásában jelent meg: Mark Aurel. Bártfa 1613. és 1628.) „Elmélkedések” a szokásos címe, Huszti József is e címmel ülteti át 1923-ban (Filozófiai Könyvtár 4. sz.), de a „Vallomások” szerintem még inkább megközelíti az idézett kitétel értelmét. – Részletesen foglalkozott Marcus Aureliussal és korával Renan: A kereszténység eredetének története c. munkájának VII. kötetében (Marcus Aurelius és az antik világ vége. Ford. Salgó Ernő). Mereskovszkijt e kötet ihlette Marcus Aurelius c. essay-ának megírására, mely voltaképpen Renan könyvének ismertetése. (Örök utitársak I. Ford. Benedek Marcell.) Kitűnő jellemképet rajzolt róla Pater Walter: Marius, the Epicurean (német ford.: Marius, der Epikureer) c. regényében.

(Forrás: Marcus Aurelius vallomásai – Összeválogatta, fordította és a bevezetést írta VAJDA LÁSZLÓ - Officina Nyomda- és Kiadóvállalat Bp., 1942.)