Rissányi József: Ma

Franz Marc festménye

Ma jobban volt…

Ma fény hullt kívülről a komor szobába

S aranyszínű fátyol szövődött a fényből

A fehér vaságyra.

Ma mosolygott…

Ma az arany fátylon mintha csupa tarka,

Illatos, mosolygó, csókot hajigáló

Virág fakadt volna.

Ma kacagott…

Ma száz angyalka ült a kis virágokra

S bűbájosdanájuk az elvesztett édent

Újra visszahozta.

**

Ma köhögött…

Ma újra benyúlt az ablakon a Sátán

És letarolt mindent a kórházi szoba

Nagy, fehér vaságyán…

Újpest, 1923.

Forrás: Napkelet 2. évf. 1. sz. (1924. január)

Katona Judit (1942-2011): Mióta nem vagy

Már csak kő mellé állhatok,

hideg márványt karolhatok.

Szoronghatok és tarthatom

torkomon könnyem, bánatom.

Fű-néphez kiabálhatok:

emeljenek föld, fény fölébe,

láthassalak kilépni még

zöldlombos tüdővel a fénybe!

Mióta nem vagy – öled árok,

lágy hangod hull a fákról

hajamra, számra, mint a permet.

Bennem el sem temettek.

Lecsüng örök hiányod

szívem ravataláról.

(Forrás: http://www.keesz.hu/node/782)

Juhász Gyula: Koncert

Szemem lehúnyva hallgatom

És föligézem arcodat.

Te ringatózol a dalon,

Te rengeted a húrokat,

Téged dicsérnek a vonók

És áldanak a trombiták,

Csellókban a vágyam zokog,

Dobokban a szívem kiált.

Fülem befogva hallgatom,

Hogy harsonáz a szerelem,

Hogy dübörög e hatalom

Időkön át és tereken:

Hogy rázza emlék lombjait,

Hogy tépi élet sudarát.

Ó Anna, lelkem dalait

Neved hogy viharozza át!

Edmund Spenser (1552?-1599): Homokba írtam kedvesem nevét

Homokba írtam kedvesem nevét,

de jött a hullám s rajzom elsöpörte:

leírtam újra minden betűjét,

de jött a dagály s munkám eltörölte.

Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve

a lány - megfogni a pillanatot,

hisz magam is így omlok egykor össze

és nevemmel együtt elpusztulok.

Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,

ami porba hal, az csak földi lom,

szépséged a dalaimban lobog

s dicső neved a mennybe fölírom.

S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,

örökké él s örökké megújul.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

M.W.J. Keuls (1883-1968): Magamban fekszem

Magamban fekszem, várom, hogy te jössz,

Tudva, hogy már nem jöhetsz soha;

Mily furcsa türelem. Mindent legyőz,

Lomha víz követ, gondolatok sora.

Morzsolom, várva, éjjelem, napom.

Vak bűntudat egy élten át;

Bár nem tudom, de mégsem firtatom:

Milyen erő rak ily türelmet ránk.

Ha forró szűk úton visz a menet

Vihar után, mit csúszós vágy hozott,

Ha vársz; mi célja, értelme lehet?

De míg cellában rab remény kopog

Alagút végén napvilág motoz

Meglelem majd a fényes, hűs helyest.

(Ford.: Tóth Z. László)

M.W.J. Keuls (1883-1968): Nem látlak én

Nem látlak én, de tudom merre vagy:

Öledbe ejted most a kezeid,

Fontolgatod, mert nyugton mégse hagy

Magadban még az angyal szavait.

Mi itt lenn repdes, téged el nem ér,

S felejted már te régi röpteid;

Csak én tudom miként emelt a fény,

Míg engem dalom mocsarába vitt.

Könnyekre nem vár túlvilági lét,

Megkaptad már, mi sorsul volt megírva;

Hevíti, oltja türelmem tüzét,

De az az árny szívem elszorítja.

(Ford.: Tóth Z. László)

Lesznai Anna (1885-1966): Tudom, hogy vagy

Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.

Állok az esőszagú kertközépen

És kinyújtom két áldott, dús karom

Tudom, hogy vagy: tudom, hogy élek.

Nem kereslek, és mámort nem remélek

Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.

A lombos kertnek minden szála rebben

És elmerül tengernyi tárt szívemben

Tudom, hogy vagy: és nincs többé a kert.

Az ég boltja csillagfénnyel kevert,

Tudom, hogy vagy: s a halk csillagok gyülnek,

Szerelmem fáján virágként megülnek

Dalos virágok dús szerelmem fáján

Tudom, hogy vagy: és elhalkul az éj.

Nincs fény többé az égi mezők táján,

Testem fénylik, mert vágyad pihent rajtam

Tudom, hogy vagy: s nincsenek csillagok.

Belém vésődött csókod nyoma, ajkam,

Karom sem más, csak bontott ölelésed,

A föld sem más, csak hely, amelyen álltál.

Tudom, hogy vagy: és beléd ömlik minden

Gazdag tejútja a százkeblű létnek.

És utolsónak bevonulok én is -

Hála néked, hogy nem kell lennem nékem

Én édes, áldott, boldog megszűnésem,

Nem kell lennem többé: te vagy.

Rab Zsuzsa (1926-1998): Dúdoló

Felhővé foszlott az erdő,

söprik nyers szelek.

Heggyé tornyosult a felhő.

Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,

nyírkos fák alatt.

Nem tudom már, merre térjek,

honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében

szunnyadó telet.

Éneklek a vaksötétben

lámpásul neked.

Jakab Géza (1904-1972): Valamire emlékezem

Két könnyű folt, a dús mezőn

Habos-zöld, selymes foglalatban:

Együtt ültünk a pázsiton,

Nyár-délután, hat óra volt...

A fű között tücsök dalolt

S az ég, egy nagy harangvirág,

A hegyekkel összehajolt,

Emlékezem, hat óra volt.

Éreztem, hogy valami készül:

Távoli nyárfák integettek,

Két játék-fáradt kisgyereknek

Könnyű dalú tücsök dalolt,

S ahogy a nap lejjebb hajolt, -

Jer, menjünk, - szóltam izgatottan,

S hogy meg sem mozdultál, legottan

Megfogtam kis gyerekkezed:

Te rámemelted a szemed

S két buksi fej összehajolt,

Harangvirágkék ég alatt

(- Nyár-délután, hat óra volt, -)

Úgy jött, hogy megcsókoljalak...

Harangvirágkék ég alatt

Remegve zengtek karcsú nyárfák

S lábainknál tücsök dalolt,

A dús mezőn, két könnyű folt

összehajolva csókolóztunk,

míg gyermekségünk szép dalát

Valahogy ők, akkor lejátszták...

Emlékezem, hat óra volt

S zengtek, zengtek a karcsú nyárfák.

Lányi Sarolta: Vers III.

És én még várok. Várok. Hisz ma még

A rádvárás öröm, remény nekem.

De nem tudod és én sem tudhatom,

Hogy baktató, fakó évek során

Nem unom-é meg majd várásodat?

Nem zúzom-é be gyilkos unalomból

Az aranytükröt, mely az arcod őrzi?

S fanyar, terjengő, gyilkos unalomból

Nem tépem-é ki szálankint hajam,

Reménytelen dühvel a szélbe szórva

Foszlányait a brokátlobogónak?

Török Sophie: Emlékezet játékai

Itt, mélyen a homlokom mögött egy élő ideg folyton csak reád

Figyel. Kikapcsolva az élet ritmusából, nem lát; nem hall, nem

Érez: csak reád figyel. S körüle nyüzsög, mint hangyaboly, életem száz

Apró nyűge. Idegen szavak törnek be agyamba, idegen akaratok,

Gondok motoznak, ezer unott tennivaló energiája rágódik

Zaklatott szívemen. De az az egy ideg folyton csak reád

Figyel. Magasan kifeszítve hitvány gondolatok árja fölött, mint óriás

Póznán zengő távíródrót közönyös búzatáblák fölött: úgy figyel, figyel.

Arcodat lesi, távoli kedves arcod, s ráveti képed lelkem tükrös

Lemezeire: szemed színét, kezed mozdulását, gyöngyös mosolyod

Édes izét, halk hangod zengését, rebbenő pilláid játékát, hajló

Vállad vonalát hajló lombok alatt. Képet, új képet, ezeret vetít

Egyre, - míg úgy megteltem veled, míg úgy elömlöttél bennem fájdalmas

Édesség! feszítve halvány ereimet, - hogy áradó lelkem

Kicsordított magából! Elszórt, szerteszórt, fűbe, virágba, szálló

Felhőbe; elszórt, szerteszórt, színekbe, szavakba, míg hang, szín, íz és

Zamat, fény és levegő mind te voltál! S betöltötted az egész

Világot. - Szerteszórtalak, elprédáltalak, fűnek, virágnak,

Csillagnak adtalak, s most nem lelek reád sehol! Hányom,

Dobálom emlékezetem salakját, pattanó ideggel idézem

Kedves arcodat: óh, szertefoszolsz, köddé omolsz, mint drága

Halottam sokszor idézett arca. Eltűntél, elvesztél, ezer

Szilánkra törtél, s rémülten eszmélek: már nem emlékszem

Reád! Milyen vagy? S döbbenek: ki vagy te? ki annyira

Húsomba égtél, s megváltoztattad fény és levegő izét, s nem

Emlékszem egyetlen szavadra! hangod, alakod eltűnt

Előlem. Kínlódva s izgatottan kereslek, keresem

Szilánkká tört arcod egész mosolyát! S felvillansz olykor, mint

Távoli villám, érezlek olykor, mint álombeli csók múló

Melegét. S néha tündöklő egészbe szökkensz röpke

Mozaik! S ragyogva állsz bűvölt szerelmem előtt. Óh, kedvesem! A nagy

Végtelenből varázsolod eggyé ezer arcodat! Hogy engem

Kicsiny halandót elkápráztass vele.

Bajza József: Az özvegy

A sárguló kertfákra néz

Egy halvány szép nő ablakán;

Az őszi nap leszálla már,

Gyászló, sötét az éjmagány.

"Örök jótékony éj, mikor

Borítod rám homályodat,

Hogy alhassam a szunnyadó

Kedves mellett nagy álmomat?"

A kertben egy szomorfüz áll,

Földig lehajtva lombjait:

Alatta zöld sírbolt fedi

Az ifju férj hűlt tagjait.

Jüan Csen (i.sz. 779-i.sz.831): Holt hitves siratása

Ki hal előbb meg? - tréfáltunk veled.

Egyszerre aztán elvesztettelek.

Ruháidat majd mind másoknak adtam.

Csak a hímzésed nem. Az zár alatt van.

És nem merem megnézni sohasem.

Most jó vagyok, amint te, kedvesem.

Háznépem ellátom pénzzel, vigasszal,

álmomban meg-megleplek ezzel-azzal...

Ez itt a sorsa a gazdagnak, szegénynek,

az istenek a dúsat is verik,

de ezt a bút csak azok ismerik,

kik hajdanában oly szegényen éltek...

Hsieh leánya, ó te szép, te boldog,

ki egy rongyos költőé lettél ifjan,

kis szatyrodból varrtál ruhámra foltot,

én meg aranyhajtűid is elittam.

Ebédre hányszor gizt-gazt szedegettünk,

télvíz-időn rőzsénél melegedtünk.

Most kézhez kaptam százezer ezüstöt.

S mit vettem néked? A templomba füstöt.

Itt üldögélek, és gyászollak téged, édes.

Számlálgatom, mikor leszek már hetven éves.

Jobb embereknek sem adott fiút az ég,

és jobb költőket is ért ily nagy veszteség.

De én halál után se látlak, hitvesem,

mert nem hiszek ebben, és nem hittél te sem.

Csak éjjelente, hogy rád gondolok,

látom a porban fáradt homlokod.

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

Czóbel Minka: Hangtalan ének

Mi szép az álom, álomba járok,

Csak fényes álmot, mást ugy se várok.

Kavicstól félek, kavics élétől,

Lelkem felébred, szívem megrémül.

Álomban járó tágra nyitott szemmel,

Túlnant kívánó, kék szerelemmel.

Csak hang ne szálljon! hangok ha érnek

Eltünt az álom, elnémul az ének.

Mi szép az ének ha nincsen hangja,

Nappali éjnek zúgó harangja.

Még nem jött az óra - szemed se nézzen -

Csak az egy szóra, légy mindig készen!

Bálintffy Etelka (1844-1906): Kedvesemnek

Ha volna ajkad mindenik szava,

Egy égi karnak édes szózata;

Mily édes dal! - sohajtanám talán,

De nem merengnék rajt` oly édesen,

Mint így ajkadnak mindenik szaván.

Tekinteted, ha volna napsugár,

Mely a világot gyújtogatni jár,

Megbámulnám talán e fényözönt,

De annyi fénnyel nem borítna el,

Miként szemed, ha édesen köszönt.

Ha volnál te a mindenség maga,

Mely lábaimhoz porba hullana;

Büszkévé tenne tán az uralom,

De oly boldoggá soha - sohasem,

Minővé tettél, édes angyalom!

Lithvay Viktória (1846-?): Keserű életem...

Keserű életem sötét éjjelében

Tündöklő csillagom

Csupán te vagy nékem.

S ha ez egy csillagom

Letűnik az égről,

Oh, akkor életem

Végképp elsötétül!

Szender Béla: Elmult szép idő

Téged szeretni volna jó ma is

Beleülni a megértés, és szeretet

Felvirágozott hajójába.

S evezni messze a szelid öröm vizeken

Majd az érzésünk hullámain

Ki kéne kötni,

A távol lilázó boldogság partjain.

Téged tovább szeretni volna jó ma is,

De Te nem ülsz már

Az én, téged gyászoló hajómba.

Más hajón és más vizeken evezel...

Czóbel Minka: Nélküled...

Nélküled...

Nincs élet,

Nélküled...

Nem élek.

Poros utcán

Ha lépek,

Szememből a könny csordul,

Hiányzol Édes.

Kérlek értsd meg...

Nélküled nem élek,

De ha itt maradsz velem

Fogom a két kezed!!!