Már csak kő mellé állhatok,
hideg márványt karolhatok.
Szoronghatok és tarthatom
torkomon könnyem, bánatom.
Fű-néphez kiabálhatok:
emeljenek föld, fény fölébe,
láthassalak kilépni még
zöldlombos tüdővel a fénybe!
Mióta nem vagy – öled árok,
lágy hangod hull a fákról
hajamra, számra, mint a permet.
Bennem el sem temettek.
Lecsüng örök hiányod
szívem ravataláról.
(Forrás: http://www.keesz.hu/node/782)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése