Ambrus Zoltán: Ottokár élete és halála

Minálunk, a külső városban, csütörtökön és pénteken szeretnek meghalni az emberek, hogy vasárnap lehessen a temetés. Mert a vasárnap munka-szünetje épp úgy hozzá tartozik a temetés díszéhez, mint a fáklyafény meg a muzsika. Mit ér a leggyönyörűbb temetés is, ha nincsen közönsége?

És pénteken egész tolakodás van, hogy ki haljon meg előbb. A legügyesebbek úgy intézik a dolgot, hogy az ő temetésükre vasárnap délután háromkor vagy négykor kerüljön a sor. Ezek a gála-temetések.

Ilyenkor a gyászoló gyülekezet megszaporodik a vasárnapi kiránduló közönséggel. A megboldogult szobaurat, a többi hat szobaur kivánságára, leviszik a lakásból az utczára, ha lehet: a Kálvária-térre; s mialatt a kiséret átlépked a sineken, a villamos illedelmesen várakozik. A pap jön, lát és győz; aztán Szent Mihály lova megindul a kőbányai temető felé. A gyászoló gyülekezet gyalog követi; az egyleti omnibusz csak a dekórum kedvéért bukdácsol a menet után. De a halottas kocsi mellett fáklyások lépdelnek, s odább a veteránok zenekara, az egész külső város gyönyörűségére, Dom Sebastian gyászindulóját fújja.

Némelyik halottnak a kedves nótáit fújják. Végre elérte, hogy egyszer kimulathatja magát.

Sokan sivárnak és végtelenül elszomorítónak találhatják ezt a temetést. Pedig annak, a ki a koporsóban fekszik, most végre, valahára, betelik egy hő óhajtása, talán az első, a mely valóra válik.

Az emberek különböző okokból halnak meg. A legtöbben puszta kénytelenségből. Nálunk, a külső városban, nem így van. Nálunk sokan azért halnak meg, mert nem tudnak okosabbat tenni; mások időtöltésből; a legtöbben a szép temetésért.

Az élettől nem várhattak semmit. A halál igér nekik valamit. Egy ünnepélyt, a melynél ők a fő-személyek; nagy sokadalmat, bámuló közönséget, fáklyát és zeneszót; s mindezt az ő tiszteletükre.

És a halál becsületes ficzkó, a ki megtartja a szavát.

A szegény emberek tudják ezt, s azért vannak olyan nagy barátságban a halállal. A szép temetés az egyetlen öröm, a melyre bizton számíthatnak, ha ugyan az egyletben pontosan fizetik a tagdíjakat. Azért mennek oly boldogan a temetésekre, mert bizonyosak benne, hogy annak idején ők is számíthatnak erre az ünneplésre.

A temetés az egész külső város öröme. Az esküvő már csak kevesek mulatsága; mert az esküvő drága. A vőfélyek sokat esznek, s a kétlovas konfortáblik (hol rejtőznek máskor ezek a kocsik?) megfizettetik azt az időt is, a mikor az ember nem ül a kocsiban. Az esküvőt rendesen egy-egy könnyelmű pillanat s nevezetesen: nagyobbfokú heveny-alkoholmérgezés szokta megelőzni a vőlegény részéről. Aztán az esküvőben csak az ér valamit, hogy az uj pár lefényképezteti magát. A narancsvirágos menyasszony odaállítja maga elé mind az öt gyerekét, a vőlegény a helyzethez illő tisztes ábrázatot vág, s a gép egy pillanat alatt megörökíti a menyasszonyi fátyolt, a narancsvirágot és az egész családot.

Az esküvő inkább csak a gyerekek egy nagyobb szabású karácsonya, s az élet három nagy eseménye közül egyesegyedül a temetés az, a melynek ünneplését át szokás adni a nagy nyilvánosságnak. Mert, ha az esküvő ritka és szűk körű, a születések dolgában már éppen a legnagyobb homály szokott uralkodni.

Mi például azt hittük, hogy Ottokár a negyedik emeleten lakó esztergályos-legénynek a fia. Ez a hiedelem nem volt minden alap nélkül való, de kiderült, hogy az esztergályos-legény nem volt Ottokárnak az apja, sőt kiderült az is, hogy az öreg asszony is csak mostoha anyja volt Ottokárnak. Ottokár úgy maradt rá, az elsőtől, a ki nem tudni, honnan hozta.

Igen hamar készen leszek Ottokár életének az elbeszélésével. Mint nálunk, a külső városban, már egyáltalán szokás, Ottokár is csak a halálával tett szert némelyes nevezetességre.

Nem rajta múlt, szegényen, hogy nem sikerült az élet szinpadán feltűnést keltenie. A házban kikötött minden cseléddel, s igen rossz fiú hírében állott. De ezen a módon, a mi tájékunkon, bajos érvényesülni.

Nemcsak feltűnnie, megélnie sem sikerült. A nagy történelmi néven kívül fölötte keveset örökölt a földi jókból. Télen nyáron egy szál zeke volt rajta, s ez a vékony zeke addig járt az iskolába, míg egyszer alaposan átjárta az északi szél.

Még akkor is hallgatott róla a krónika, mikor már magánkívül, lázas álomképek közepett hánykolódva feküdt a szobájokban. Életének erről az utolsó és rövid időszakáról csak egy részlet került nyilvánosságra. Az orvost elhívták, de a háznépnek munkába kellett menni, s Ottokárt egyszerűen becsukták fantazmagóriáival. Az orvos eljött, de nem tudott a beteghez bemenni.

Az egyleti orvos úr haragját el lehet képzelni. Mikor ujra előkerült, Ottokár már csak hébe-hóba volt rongyos kis eszméleténél, s egy született mezítlábas makacsságával vonakodott az orvos úr kérdéseire értelmes feleleteket adni. Az orvos úr úgy vélte, hogy Ottokár aligha tagja a Nemzeti Kaszinónak, s azzal fenyegetőzött, hogy, ha meg nem embereli magát, a tettlegesség mezején lesz kénytelen találkozni vele. Minthogy fenyegetését nem váltotta be, az orvos úr kitörése nem okozott semmi feltűnést, s azóta már teljesen elfelejtődött volna, ha Ottokár véletlenül meggyógyul.

Ottokár azonban oly engedetlen és rossz fiú volt, hogy meghalt. Gyertyákat gyújtottak meg mellette, a ház összes asszonyai bementek hozzá, egyszerre mindenki róla kezdett beszélni. Ottokár meghalt.

És itt kezdődik az ő történetének nevezetesebbik része.

Egyszerre nyilvánvalóvá lett, hogy Ottokár a legszebb halott a világon. Sőt kitudódott az is, hogy életében is nagyon szép fiú volt. Szép, jó és barátságos fiú. Mindenki tudott valami kis történetet, mely kétségtelenné tette, hogy Ottokár maga volt a szivesség és az előzékenység. Ottokár egyszerre barátja lett mindazoknak, a kik nemrégiben még pofonokat ígértek neki.

A látogatók egymásnak adták a kilincset, s megegyeztek benne, hogy Ottokárt szépen kell eltemetni. Előbb csak a negyedik emeleten beszéltek róla, de másnap már az egész ház tele volt életének és halálának apró körülményeivel. S az egész ház előre örült a szép temetésnek.

Mindenki hálás volt iránta, hogy oly jó volt, s lehetővé tett egy ujabb megható ünnepélyt. A negyedik emelettől a pinczelakásokig mindenki büszke volt a ház halottjára.

A temetés délelőttjén Ottokár oly nagy emberré vált, a milyen észrevétlen, üldözött kis lény volt világéletében. Ottokár soha, lázas álmaiban sem ábrándozhatott ilyen ünnepeltetésről.

Vasárnap délután, fáklyafény mellett temették el; a veteránok Dom Sebastian gyászindulóját fújták, s az egész ház kikísérte a koporsóját. Egy babvirágos ruhájú asszonyka, a harmadik emeleti órás felesége, a ki sokszor leküldötte a kis fiút a fűszereshez, meg is siratta.

Ó, hogy bámult volna a szegény Ottokár, ha véletlenül, mint Dom Sebastian a tulajdon gyászszertartását, megláthatja vala ezt a temetést! De az egyetlen jóról, a mely vele történt, az első jóról, a melyet irigyeltek tőle, nem is álmodott soha.

(Forrás: Ambrus Zoltán: Törpék és óriások. Révay Testvérek Irodalmi Intézet R.-T. 1907.)