Hát ilyen vagy? ilyen - leírhatatlan!
Íme, ismeretlen földedre léptem,
hideg vagy, halálízű, - rosszabb, nehezebb
minden képzeletnél! Ismerkedem veled, bátor és
iszonyodó ujjaimmal megérintlek:
milyen vagy hát? Sorsom vagy, akármilyen vagy!
el kell, hogy vállaljalak. Hideged
szívemig dermeszt - óh jaj, vad önkínzással
hiába képzeltelek el magamnak
boldog napjaimban! most tudom már: hittem
szép csodák jövetelében, hittem
szerelem és gyermek gyönyörű jövetelében!
De hogy te is eljössz egyszer patkányfogú
rém! akárhogy féltem tőled! hogy kísértetes
valóságban fogsz egyszer megjelenni;
borzadó szívem ezt nem hitte soha...
Évek teltek már azóta, hogy örök kíváncsiság
csillapíthatatlan szeretetével telt tekinteted
lehullott rólam. Már nem világítsz ki, már
nem figyelsz rám, nem értelmezed arcom
sokszínű változását, nem búsít bánatom!
Éber tükör, ki nem fáradtál bölcs szemeidben
tükrözni engem, s erős mágnesként tartottad
lázadva ingadozó életemet.
Vakon és közönyösen fekszel a föld alatt,
s nekem csak annyi dolgom itt, hogy halálod
képtelen ténye ellen lázadozzam...
Nehéz föld borítja megvakult szemeidet!
kihűltél, immár engedelmes testedet
órák alatt vette uralmába a dermedés...
Én, a céltalan élő, lassan hűlök és
ízenként halok el. S minden küzködő
atom bennem cseppenként issza
öldöklő italodat
Magány...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése