Ekkor
eloltott a szobában minden lámpát. Két gyertyát gyújtott meg az íróasztalán,
két gyertyát, mint halotthoz való és Albert ekkor már valóban halottnak is
tudta magát. Még az egy óra, ami hátra van. Talán annyi sem. Még egyszer
végigjártatta szemét a szobán, a fantasztikus hímzésű párnák, csupa utazási
emlék, a régi faragású kis vasszekrény, képek, amelyek a félhomályban már alig
látszottak, a hideg és sötét csillár, szőnyegek és kárpitok most mind mintha
csak valami siralomházat díszítenének. Előtte az asztalon ezüsthátú kézi tükör,
a foncsorozott üveglapon sárga és imbolygó kísértetként táncol a két gyertyaláng,
közöttük arca, sárga, sima, hervadt arca. Most igazán olyan, mint a halotté,
álla megnyúlt, orra megvékonyodott. Éppen hogy a szemét kellene lehunynia. Mit
nem adna az életből, ha most a tükörben láthatná magát, fejét lehunyt szemmel a
két gyertya közt...
Keserű
ötletből felkacagott.
-
Mit adhatnék az életemből?... Végtelenül sokat, egész negyedórát. Nekem az is
rettentő sok, nekem, akinek mindössze négy negyedórám van hátra. És volt eddig
negyven esztendőm.
Már
feketébe öltözött. Újra a tükörbe nézett. Utoljára is abba néz, ő magára
mosolyog, bal kezével integet magának, míg a jobb kéz felhúzza a ravaszt a kis
szerszámon. Előtte a revolvert is. Már minden rendben van.
Újra
a negyedórák jutottak eszébe. Mire is kell még négy fertályóra?... Igaz, el
akar búcsúzni. Levelek, írás. Már nyúlt is a papír után, ami feketén volt
beszegve, gyászkeretes. Önmagáért rendelte, még most életében. Legalább valaki,
aki szívből érzi a miatta – tulajdon miatta – való gyász fontosságát. Írni...
És
elvonultatta maga előtt mindazokat, akikhez teljes jogon szólhatott volna még
egyszer, utoljára. Ki legyen az?... Közeli családja már régóta nincs, a
távoliakat nem szereti. Barát, igazi, fölesküdött, lelki barátja egyetlenegy
sem. Néhány jó ismerős, de az rosszabb az ismeretlen ellenségnél. Mi közük
hozzá, hogy miért tette.
A
rendőrségnek írhatna még vagy valamelyik lap szerkesztőségének. Igen, írni fog.
És megmagyarázza nekik hidegen, mint valami idegen történetet vagy érdekes
orvosi esetet. Hát elmegy. Miért?...
-
Sem szegénység, sem bűn nem kerget a halálba – talán így kellene kezdeni.
Ez
igaz is. Erről mindenki meggyőződhetik, közjegyző és rendőri nyilvántartó is.
-
Nem szerelem miatt lövöm magam szíven.
Ezt
is el kell, hogy higgyék neki. Komoly ember volt mindig, a vére legutolsó
cseppjében is férfi. Számára a szerelem nem valami tragikus szertartás, a nő
nem sors. Józanul és tisztán értékelte mindig ezeket a dolgokat, egyformán
gyűlölködés és ujjongás nélkül. Még harminc esztendős kora előtt végzett is
ezekkel a dolgokkal. És akkor múlt el tőle az ifjúság... Eljegyzést,
házasságot, válópört csak a mások életében ismert.
De
hát akkor miért?... Most csakugyan leírja, idegenek és közömbösek, vagy – ami
még csúnyábba – kíváncsiak számára a teljes, az érthetetlen összeroppanását. A
halálos fáradságát, azt, hogy a keze olykor ok nélkül reszket, álmatlan
éjszakákon a párnája forró és ébredéskor olyan, mintha egész éjjel kalapáccsal
zúzták volna testét. Az ő baja, mégis kórkép egy idegen ember betegségéről.
Hiszen nem is beteg. Csak fáradt és üres, szent Isten, milyen üres. Nincs benne
semmi, ami előbbre vinné vagy lehúzná. Évek óta nem álmodott, nem reménykedett,
semmit meg sem is bánt. Pedig az élete csupa munka és hajsza. Miért? Ez az,
amire nem tud felelni magának sem, hát még idegeneknek. Hogyan magyarázza a
fáradtságot és a reménytelenséget, üres és kesernyés józanságát, amellyel
ráeszmélt... Mire eszmélt rá? Arra, hogy nem érdemes. Ezt sokan tudják mások
is, mégis cipelik, hurcolják az utolsó óráig, amit nem saját kezükkel siettetnek.
A szerelem nem minden, de a bölcsesség sem az. Mások is bölcsek a maguk
dolgában, tudják, hogy nem érdemes, nincs miért és mégis húzzák.
Egy:
a halhatatlanság érzete, a halhatatlanság iránti véres és kínzó és tragikus
szükséglet. Ez mindenkiben benne van, vele születik a legutolsóval is, a végső
nemléttől való iszonyat. Munka és csók és pénzgyűjtés, utazások és költőkben
való elmélyedés, muzsika, tánc, torna, minden csak a halál ellen való
reménytelen küzdelem. Az ember azért mozog és van és emlékeket gyűjt és hagy
maga után, hogy testével ne múljon el vele minden. Gyermekek, örökség, egy
remekmű, amit maga után hagy – mind csak a halál elleni lázadás. Ez az élet.
Reménytelen birkózás a sorssal, amely már előttünk letepert milliárdokat.
Öngyilkos élet, hiúság, hívságok hívsága... olyan semmi, hogy miatta éppen úgy
nem szabad meghalni, mint élni. Még ha ő eszmélt volna először rá erre,
legeslegelőször a sok milliárdszor milliárd ember közül, hogy hagyott volna
maga mögött valamit, egy kísérteties tanulságot, a bölcsesség félelmetes és
keserű testamentumát, ami pendelytől a halálos lepedőig végigkísért mindenkit,
ki ő utána megszületni, élni, sőt meghalni merészel. De -: ez, ez a legvégső
sem az övé. Keserű csepp a tengerből, amit fenékig felkavart a Prédikátor. És ő
átérezte, utána, átélte, mint annyi sok millió előtte és vele és utána, mint
egy borús reggelt vagy erős napot és az egész nem is volt több. A végső
bölcsesség fátyola sem fedi el az istenséget. Kicsiny délutáni felhő, eső lesz
belőle, tisztulás, majd új borulat és így végig, örökké és miért... Szentnek is
gyengécske volt, prófétának szamár... És ezt írja meg?
Hát
nem! Egy betűt sem. Elmegy és senkinek semmi köze, hogy miért. Már bámészkodnia
sem kell, levelet írni. Semmi dolga többé az életben. Az utolsó óra az övé és
igazán ez az első is, ami igazán az övé.
Mindenből
kiemelkedve, örömök és kötelességek nélkül. Még egy óra az övé! Hátrahajolt a
székben – már nem nézett farkasszemet tükörbeli magával – rágyújtott. Végre
szabad! Mintha utazna. Messze, valami idegen bolygón, nem is a Nap rendszerébe
valón. Régi emlékek hirtelen. Egy délután Taorminában, egy Wagner-est az
Operában, kanyarója volt nyolc éves korában, tizennégy éves korában a sötét
konyhában lopva megcsókolta haját a cselédnek, aki a fáradságtól elaludt a
szemetes ládán ülve, érettségi vizsga és doktorátus, viharos átkelés a La
Manche-on, a szőke angol szomszédnő miatt nagyon szégyellte volna, ha rosszul
lesz, az öröm, amikor Londonban angolul beszélt a rendőrrel és az őt megértette;
K. J. barátjának megmondja, hogy nem veheti el nővérét, nagyon sajnálja, ő
sosem nősül; B. F. nevű alkalmazottja egy ízben meglopja, nem jelenti fel, nem
is szól neki, ostoba kaland Bayreuth-ban, míg Parsifal énekel, hátulról elreped
a kabátja, ki kell mennie, rugdalózás, bosszankodás, felháborodás, szégyenében
szeretett volna öngyilkos lenni; Bécsben egyszer lekésik a vonatról, pedig a
pakkját már feladta; 1906-ban szó volt róla, hogy képviselőnek jelölik, nem
vállalta; szülei halála, erre most is elfacsarodik a szíve; egyszer az Aréna
úton egy húszkoronás aranyat adott egy koldusnak, az ijedtében rendőrt hívott;
L. K., akit talán feleségül vett volna, de akkor már a nő nem akart, (mosolyog;
- most özvegyem volna – mégis, most is bántja a dolog, csak bosszantja, de ez
is sok); egyetlen barátjával összevész egy életre; egyszer az Oktogonon
fiakkere egy másikba ütközött, a kocsist felírták, ő nem ment el a tárgyalásra;
igaz, holnap ebédre van híva M. L.-hez; két év előtt nyáron a Zugligetben,
amikor... világháború... Franciaország elnököl... a hajó... egy kis pudli
kutya... sok virág... esik eső... hó... az ég rózsaszínű... most lebukik a
lépcsőn... nem... tovább aludni!... három fehér madár... a kredenc felborul...
az íróasztal járni kezd... most bálban van és táncol...
Feje
előrehanyatlott az íróasztalra, a revolver régen a szőnyegen. Egyenletesen,
ütemesen aludt a szobában, amely koromsötét lett, hogy a két gyertya tőben
utolsót sercegett.
(Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz. 1920. február 22. -
epa.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése