Egy karéj
fekete kenyeret
Szelnék
elétek emberek.
Valamit
adnék,
Valami
meleget mutatnék:
Egy ember
föltakart szivét.
Embernek
ember: Úgy veszed a versem,
Ahogy
született, suta-nyersen:
A
szívemből most bújt ki éppen,
Azon puhán
és melegében,
Mint ért
tojásból vaksi kis csibék.
Embernek
ember. Mit tegyek? -:
Húrosan
született a lelkem,
És nem
lehet nem énekelnem,
S már nem
tudok más éneket.
Egykor
kiálltam házam kapujába
S a lobogó
látásokat,
Amiket
láttam az égboltra írtan
És szürke
szívem hamujába,
Világ elé
ujjongtam, sírtam,
És ittam
boldogan a testvérhangokat:
Velem
örültek, sírtak ezerek:
Szép,
drága, testvér, választott sereg!
De hol a
többi testvér milliom?
Az én
versem nem gyémántbillikom,
De
forrásvízzel csorduló tenyér.
Nem úri
ínyeket csiklandni jöttem:
A szó,
amit szólni születtem,
Mindenki-falatja,
fekete kenyér.
De ki
ügyel a dalra,
Aki a kor
zakatát hallja?
És ének és
ige mire jó,
Ha meg nem
hallja a millió,
És nem
lesz tőle különb a világ?
Mire itt,
jámbor, a te muzsikád?
Szirtfokon
állok,
Fölöttem
mozdulatlan ideálok,
Átnapsugárzók
századokon,
Mellettem
egy marék rokon, –
És messze
lenn
Eszeveszett
atléta gyanánt
Rohan a
világ új fények iránt.
És nincs a
futásban értelem.
Mégis,
mégis: amíg a lelkem jajdul,
A szívem,
a szívem utánuk sajdul.
Mégis,
mégis: szép ez az őrült vágta
Az
ismeretlen, égő pusztaságba.
Mégis:
húz, húz közéjük valami:
Akarok
utánuk kiáltani.
De boldog
Isten, mit mondjak nekik?
Az igét,
igémet kinevetik!
És mégis,
enyém is ez az iramat!
Akarom,
akarom: halljanak!
A szó
lángnyelve kizúg belőlem,
Elperzseli
az ajakamat.
Hát egyet
mondok: magamat.
Nem mondok
igent, nem mondok nemet:
Öletekbe
dobom a szívemet.
Nincs
benne semmi, csak szeretet,
Egyszerű,
csendes, szürke szeretet.
Embernek
ember szel itt kenyeret.
Kis szürke
morzsák, kenyérszín szavak,
Csak
menjetek,
Ne
kérdezzetek, csak feleljetek!
Ne
nézzétek, kit, csak öleljetek!
Ki tudja,
szív még hány akad,
Aki
megrezzen a testvéri szóra,
S egy
félénk visszhang benne fölfakad,
És ráébred
az örökkévalóra.
