2016. aug. 21.

Várnai Zseni: Szavaim újra élnek...




Már elhal bennem a vágy is, hogy írjak,
a költői becsvágy már nem melegít,
minden dolgoknak a mélyire láttam,
s megszámláltam a hírnév perceit.

Láttam hegyeket leomlani a mélybe,
láttam megvetve az egykori nagyot,
láttam az igazat sárral szennyezetten,
láttam dicsfényben a hitvány hazugot.

Égtem, lángoltam, fáztam és dideregtem,
átok és bűn lett minden leírt sorom,
már úgy volt, hogy végleg kialszik a mécsem,
s nem marad belőlem, csak hamu és korom.

Mi mindent éltem, míg zord éveim múltak,
mily harcok és kínok jelezték utam...
De hittem és írtam, már alighogy bírtam,
és jött a még szörnyűbb, még gyilkosabb iram!

Már nem tudok futni, kihágy a lélegzetem.
Hegy-völgyeket jártam, elfáradt a szívem,
gyorslábú nyulak suhannak el mellettem,
nyílként repülnek, - én a terhemet viszem.

Ők sík mezőn futnak, hol nincsenek szakadékok,
utánuk nem küld tüzes ólmot a vadász,
most dús a televény, én sivatagban éltem,
hol nem termett gyümölcs és nem érett kalász.

Mint fáradt oroszlán, ki barlangja mélyén
már csak az elmúlás óráját lesi,
mert egyebe sincs az elült viharokból
s a győztes jelenből, mint a mély sebei.

Így élem időmet szürkén és megkopottan,
míg fölém a feledés homokja pereg...
húnyó szemekkel nézek a végtelenbe,
túlnézve a tűnő korszakok felett...

Érzem, hogy temetnek süketen, mozdulatlan,
s csak tűröm, hogy mellemig érjen a homok,
mint nővérem, a Szfinx a nagy sárga sivatagban,
de én már a föltámadásra gondolok.

Tudom, kiásnak majd új, méltóbb nemzedékek,
s míg porló szívemre a nap csókja hull,
hallom a dalom, szavaim újra élnek:
zengnek... zenélnek... halhatatlanul!

1950 (A hallgatás időszakából)

Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972. Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.

Kiss Tamás: Gyenge ág





Szellő se fújt mióta, lám
s letört egy gyenge ág a fán,
a fa hegyén az éjszaka –
ember nem érhetett oda.

Talán egy elkésett madár?
hisz késő éjjel az se jár.
Nem az a három körte-e
- mi rajta csüng – az törte le?

Igen. Oly könnyű a virág,
amit tavasszal nyit az ág,
de nehezedik a teher,
amit a nyár, az ősz nevel.

A kis kocsány hegyén a bog
megnő, ha bele nedv csorog,
és ha csak csöpp is csöppre hull
hajszálcsövön is: nő a súly.

Lám itt a Mérték felborult,
a tiszta Törvény porba hullt,
egyszerre több lett a teher
ágát gyümölcse törte el.

De hát mért nem vigyáz a mag,
mikor friss cserjévé fakad,
miért nem oktatja a fát,
viselje bölcsebben magát…?

Te gyenge ág, ott fenn a fán,
csodállak téged igazán,
Azt hittem, ember ha akad,
ki sokat ad, és megszakad.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 67-68. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Reviczky Gyula: Pálma a Hortobágyon





Oda vitték, ki a Hortobágyra,
Hogy legyen majd híres, büszke pálma,
Hogy bámulják olvasatlan évek
Születendő, újabb nemzedékek.

De az ösztön már kicsi korába
Húzta, vonta melegebb hazába,
S hol az ákác, fűzfa gyökereznek:
A homokban nem gyökerezett meg.

Darabig csak tengett nyomorogva,
Míg a nyári nap körülragyogta,
S magát azzal csalta, hitegette,
Hogy ez délnek sugára, melegje.

De hogy ősz lett, köd lepé a tájat
S a levelek lassan hulldogáltak:
A legelső szélvihar kitépte
S a halálnak éje szállt föléje.

Új tavaszkor ákác, fűzfa zöldellt;
A kiszáradt fácska soha többet;
Mert akinek délszak a hazája,
Hideg földön meg nem él a pálma.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 67-68. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Várnai Zseni: Még él és zeng a dal! (1949)





Ha sorsomat elgondolom,
töprengek: mit jelent,
hogy versben izzom s érzem át
a végest, végtelent?
Talán bölcsőmnél egykoron
két párka megjelent.

Mint a mesékben írva van,
két tündér szállt oda,
az egyik szép, a másik rút,
mint gonosz mostoha,
az egyik szólt: - Élj boldogan!
A másik szólt: - Soha!

Bölcsőmnél így viaskodott
két párka, így lehet,
hogy egyiknek varázslata
megfogta lelkemet,
mérgezett tövist szúrt belém,
és szólt: írj verseket!

És átka bennem megfogant,
és nőtt, hogy nőttem én,
és mint ahogy a tej csorog
anyák dús kebelén,
lelkemből forrón, lázasan
csordult a költemény.

És fájt, mintha a véremet
szívná egy szörnyszülött,
dideregtem a nyár hevén,
és télben láz sütött,
a vers démonát hordtam én,
mint látnoki dühöt.

S hordom ma is, meg nem szűnőn,
örökké terhesen,
ó, hány vihart, hány lázadást
dajkáltam keblemen,
s a forradalom éneke
lángolt a nyelvemen.

Viseltem tüzes bélyegét
sok hosszú éven át,
hiába vert a vad vihar,
nem mosta el nyomát,
bármerre mentem, elkísért,
mint vádlottat a vád!

Akartam is, hogy így legyen,
mert nagy volt és mesés
a vérző milliók között
a vállalt szenvedés,
még akkor is, ha szívemen
ütött sebet a kés.

De élek még, és ajkamon
még él és zeng a dal,
szívemből szikrákat csihol
az új nagy viadal,
s aki harcol és énekel,
örökké fiatal.

Így éltem s élem életem
az idő tenyerén,
sorsom a dal, és tövisét
még ma is érzem én,
szívemből forrón, lázasan
csordul a költemény.

Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972. Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.