Hatalmas kert, zöld pázsit és virágok,
s micsoda kedves hangok csengenek,
versenyre kelve csipognak és dalolnak
a madarak s a boldog gyermekek.
Elnézem, mint csaponganak a fényben,
arcuk piros és almagömbölyű,.
övék a kert, a napfény és a kastély,
minden, ami csak szép és gyönyörű!
Valamikor gőgös nagyúr lakott itt,
a kertkapun nehéz lakat meredt,
s a rács mögül kutyák ugatták messze
a kandikál szegény gyereket.
Ó, jól tudom, mert egykor én is álltam
ily kert előtt, és bámultam, amint
egy csipkefodros, habruhás leánykát
a hinta szárnya fölfelé suhint.
A rács között kis arcomat bedugtam,
s oly önfeledten megtapadtam ott,
hogy elfutni se volt időm, mikor már
egy sunyi eb orvul belém kapott.
Sokáig fájt a seb, de már nem érzem,
mert kertjeinkről lehullt a lakat,
s kis véreink dalolnak, gömbölyödnek
az évszázados, büszke fák alatt.
Emlékük nincs, a kedvük könnyű szárnyát
nem húzza le a múlt, e szörnyű súly,
beleszülettek ők a szép jelenbe,
s előttük még egy szebb jövő virul!
A nép karja öleli át a kertet
vasrács helyett, s ez óriási kar
értük épít új rendet, új világot,
hol megtörik a kinti vad vihar.
S a nép szíve melengeti és őrzi
virágait a kerteken belül...
látom, amint egész hazánk egy ékes
és dús virágoskertté szélesül!
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése