2016. aug. 21.

Révész Béla (1876-1944): Bork lelke





Bork, az író egy nyári éjszaka ült a kávéházi teraszon és félt önmagától. Minden szelíd volt körülötte, a mámoros lumpok is más vidéken csoszogtak, itt csönd volt, a csillagok is alig hunyorogtak, nesztelenség őrizte a kávéházi tájékot. Bork remegett és nyomkodta a fejét, melyben kuszán kavarogtak a tökéletlen gondolatok, tompa sejtelmek és végighúzott testén az irtózat, mi fog történni vele, elveszti önmagát…

Bork félelmében összekuporodott, behúzódott egészen karosszékébe és kábultan rámeredt szomszédaira, akik egy asztal körül beszélgettek. Némák voltak. Az arcuk ráncolódott, grimaszok futkároztak a homlokuktól az állukig és rejtelmes mozdulatokkal szaggatták a levegőt. Egy kopasz fejű bajusztalan öregember vitte közülük a szót és az ujjai fürgén csukódtak, nyitódtak, néha a tenyerét mutogatta és a néma gondolat átfutott a karján is, hadonászott vele. A társai megfeszülten figyeltek, az arcukon vibrált a mondanivalójuk és többször fölemelték a kezüket, az ujjaikkal bele-belebökdöstek a levegőbe. Bork csak a némákat látta, tekintetét nem tudta másfelé fordítani és kitágult szeme előtt nyugtalanul lejtettek a némák kezei, íveket írtak le karjukkal a levegőben, ám az izgatott beszéd fölött mozdulatlan volt a vak csönd.

Ekkor valami csuda történt. Bork a lélegzetét is visszafojtotta és a szíve mélységes áradással forró hullámokat árasztott a nyaka, a feje felé, a szíve összedobogott vérének lüktetésével. A némák ahányszor megérintették ujjaikkal a levegőt, ének szállott el Bork fölött. Finom, fátyolosan búgó dal, mely úszott Bork felé és suhant, libbent tovább az éjszakában, aztán halk zengése messziről is visszaszállt. A némák ujjai egymás után rebbentették fel a bűvös dalokat az éjszaka méhéből, egymáshoz simultak, összefonódtak és titkos melódiák repdesték körül Borkot, aki lehajtotta fejét az asztalra, gyönyörű enyhülés szállott meggyötört agyvelejére és felsóhajtott:

- Az én dalaim…


Bork a lelkét kereste. Az úton, mely már közel vitte az álmodott célokhoz, egyszer csak megtorpant és ijedten nézett maga köré, hogy eltévedt. Valami világosodott az agyában, amit egy életen keresztül öntudatlanul érzett és ráébredt a tragédiájára, amikor már késő volt. Innentől kereste Bork a lelkét, mely a magányosság pillanataiban más és másképpen megzengett benne. Bork, a novellaregény-költemények írója kínlódott a gondolattal, hogy festőnek, muzsikusnak született és a művészetet megcsalta.  Nem tudott dolgozni. Harcolt a betűvel és alig gördült ki tollából egy és kettő, elébe szálltak, lenyűgözték és Bork belézuhant tépelődéseibe, melyek aztán a meddő fantáziálás pillanataiban elhalványodtak, a szelíd érzelmességbe áthajoltak és Bork fáradtan belémerengett a képzelete előtt ringó látomásokba. A témák, amiket leírni nem tudott, mint piktúrák elevenedtek meg előtte, a hangulat, mely novellahősök lelke fölött ült, beleszűrődött az énekbe, ami Bork szívéből fölszállott. Bork előtt markánsan kirajzolódott eltévelyedése. Mikor írt és érzések kiváltásával nyűgösködött, a szó hirtelen megszürkült számára, a félben maradt sor rámeredt, mint vajúdásainak kínzó szimbóluma és a betűk mögül fölcsendültek, előzúgtak, muzsikás diszharmóniával lappangó torlódó érzései. Máskor tájakon barangolt képzelete és bíbelődött a plasztikával, hogy mindent elhozzon onnan, ahol emberei lelki életüket élik. A kifejezés elillant előle, mikor az erdők, mezők plein-air szépségei eléje szálltak és a színek bőségesen, orgiás skálával rátűztek képzeletére. érezte a festők koncentrált érzését, hogy piktúrát lát a milieuk elgondolásánál a napsütötte borongó völgyek, az alkonyatban kigyúló erdő a rapszodikus vonalakban összeszaladó hegyhátak, a hold elé libbenő párafátyolok, mint festőtémák lebegnek el előtte. Bork ilyenkor letette a tollat, a fantomok mélyen beléplántálták vergődő agyába a gondolatot:

- Bűnhődni fogok, csaltam egy életen keresztül…

Megfeszült éberséggel figyelte ezután önmagát. Megleste ötleteit, a pillanatban, mikor fölvetődtek agyában, az érzéseit, mikor átrezdültek a szívén és kegyetlen önsanyargatással ujjongott megfigyelésein:

- A festő lelke… a muzsikus énekel…

Egy nagy üvegházban lakott, szegény emberek palotájában, melyben minél kevesebb a tégla és minél több az ablak. Egy holdas éjszaka Bork hazafelé ment. Delejes sápadtság ült a világ fölött és bizonyos, hogy a bajban lévő emberek a szívüket nézegették a sugaras világításban, nászban találkozott a szerelmi sóhaj, méla tragédiákba hajolt át a búsongás. Bork ballagott hazafelé és forgatta fejében a terveket, az írástémákat, melyek halkan, de intenzíven beleringatták a hangulatba. Meleg nyári szél ingatta körülötte a hársfákat és ami fűszer volt a lombos fák koronái között, belesodorta a levegőbe. Bork födetlen fővel bandukolt és közeledett a lakása felé, itt hirtelen megállt, megrémült és fölkiáltott:

- Jaj itt van…

Az üvegház elébe állott. A bérpalota formái a fakó világosságban megtompultak, az egész monstrum kikerekedett, rámeredt Borkra, mint egy rengeteg fej és a sápadt portré sok sárga szemével fölkandikált a holdba. Bork megrázkódott és a pihenő örvény új hullámzásba indult agyvelejében. Benn a szobájában megállott, nem tudott az íróasztaláig menni, ledűlt egy székre és megindult lelkében teljes zajlással a kísértetjárás. Az üvegház muzsikált. A nyári szél megfújta az égbe ágaskodó falakat és tompa, fojtott dalok röpködtek az ablakok körül. A szellő nekizúdult a millió éneknek összebogozta valamennyit és körülhullámoztatta velük a házat, mely zengett, dalolt a megrémült Bork körül. Az énekek sokasodtak, külön röpültek, bebújtak az ablakrámákba, az ajtóhasadásokba, keresztülfúrták magukat a mennyezeten és sípoltak, furulyáztak, keresztülbúgtak a kulcslyukon is. Bork rettegett és ijesztő gondolatokkal mardosta önmagát:

- Jönnek a dalok értem, amiket elhagytam… ott szunnyadtak mind a lelkemben, de megölni akartam őket, de fölébredtek és kicserélik a szívemet… nem fogom tudni, hogy ki vagyok… Jönnek értem és elviszik a lelkemet, az eszemet, mert csaltam velük… muzsikus voltam és eltagadtam… a dalok jönnek, keresnek engem…

Bork résen volt és leste a változást, amikor elveszti önmagát. Nyugtalanságok tornyosodtak lelkében, a metamorfózis misztériumokat kínált, amiktől iszonyodva félt és mégis a muzsikás, piktúrás pillanatokban kéjes gyönyörűségekkel szállották meg hánykódó képzeletét. A kávéházi éjszaka után, mikor már a némák gesztusai is dalokat kergettek Bork felé, Borkot elutaztatták Pestről, pihenni. Szigorú orvosok az idegeit kúrálták és fürkészve, buzgalommal hessegették a zenélő, színeskedő fantomokat, amik Borkkal vele jöttek a fürdőhelyre is. A tudós kuruzslás azonban hanyatt vágódott egy igézetes szép séta alkalmával, amidőn Bork ballagott a fürdő körül, az érett búzatáblák vonalában.

A duzzadó élet fölemelte arany arcát a kalászos tengerből és ráragyogott Borkra, akinek bomlott agyában és lelkében csudás harcra keltek a búcsúzó művészek. Bork belébámult a szikrázó óceánba,amely fölött hullámok hemperegtek. Megindultak a tába elején, lágya, elgördültek a kalászok fölött és elringtak messzi-messzire, a búzatáblák halványodó határáig. Bork látta, a hullámok eléje emelték, hogy egy titokzatos szárnyas asszony bujdosik a kalászok között, föl-fölrepül, megcsókolja az érett búzát és tovább siet, tovább szárnyal a többi kalászhoz, akik lehajtják fejüket, hogy ez a hullámos asszony a föld anyja, aki kiszáll puha, szagos nyoszolyájából, hogy kenyértestű gyerekeit a csókjaival elérje…Mélyen belefúrta tekintetét a búzatáblába, hogy a lebegő fantomot tovább is lássa és megakadt a szeme egy kövér kalászon, mely roskadozott a duzzadó búzaszemektől, kiültek egészen a napsugár elé, majdnem hogy kiperegtek a kalász méhéből. Vad, bizarr, színes piktúra csapott Bork képzelete elé. Terhes, nyolchónapos fiatalasszonyokat látott a terhes kalászok között és azok fáradtan ráhajoltak az asszonyok cipőjére… Bork leült a kalászok közé és dalolni kezdett: zizegő furcsa hangok bujdostak a táblák között, az acélos búzaszemek összeverődtek, összecsendültek. Titkos énekek röpködtek immár a kalászok között is és a szenvedő Bork gyönyörködve hallgatta dalait…

Forrás: A Jövendő 1. évf. 8. sz. Hódmezővásárhely, 1910. jún. 1.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése